Az Ujság, 1905. szeptember/2 (3. évfolyam, 258-272. szám)

1905-09-16 / 258. szám

Budapest, 1905, III. évfolyam, 258. szám. Szombat, szeptember 16. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi-fit 54. •& Telefőn 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Kerepesi-út 54 .& Telefon 64-01-02-0*. Regjelen minden nap, fianap és vasárnap után is. Előfizetési árak: Egész évre... ... 28 k. — £. Félévre „ ... ... 14 » — » Negyedévre „ „L 7 » — » Egy hóra _ „ ' 2 » 40 » . Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. ROVÁS. Azt hiszi, mélyen tisztelt közönség, hogy ők féltek ? Dehogy! Ők tudták, hogy nem kapnak verést. Ők nem fenyegetődztek, hogy a szoczialisták inzultusáért a belügyminiszter bérét teszik felelőssé. Nem ők tanakodtak, hogy a képviselőházba fegyveres erőt vigye­nek be, nem ők tiltakoztak a szoc­ialista felvonulás ellen, nem ők követeltek a rend­őrségtől garanc­iát, hogy nem lesz bajuk, nem ők vittek magukkal revolvereket, nem ők ordították eszeveszettül, hogy a rendőrség némán és tétlenül nézi majd az ő meglincse­­lésüket. A­ki mára vért várt, mondják a megkönnyebbülés gunykaczajával, az keser­vesen csalódott. Most már bátrak, hála Isten­nek, pedig ugyancsak rájuk fért a bátorítá­sunk két héten keresztül. Nem hittek nekünk mindaddig, míg a nap el nem múlt verés nélkül. Akkor előre tudtak mindent a Fal­­staffok.* Nem érdekes jelenség, hogy a képviselő­ház mai ülésén és a tegnap esti pártkonferen­­cziákon a koalícziós anti-osztrákoknak eszükbe se jutott, hogy az utolsó bécsi tanácskozáso­kon osztrák államférfiak szóltak bele magyar belügybe ? Az osztrák­ szolgáló szabadelvű párt volt az egyetlen, mely ezt a nagy sérelmet szóvá tette, sőt Tisza a Ház nyílt ülésén is érintette. A többi nem bánja, mert az ille­téktelen beavatkozás nekik tetsző czélból történt. A kormány megbuktatására és az általános választójog visszavetésére vezetett. Ki nézi, honnan jó a jó ? Akár a föld adja, akár a mennyből potyog le, csak jó legyen, csak az ölükbe hulljon. Nekik pedig nagyon jó az általános vá­lasztójog megtagadása, hiszen tudvalevőleg ők is a hívei.­ Nem mondtuk ki, de ebben az egyben egyetértünk velük. A Ház október 10-éig el van napolva, s ha addig nem lesz kibontako­zás, nyilván újabb elnapolásra készülnek. Ez nem járja. Nem mert törvénytelen, hanem mert ugyanolyan játék a törvénynyel, mint volt az obstrukc­ióé a házszabályokkal. A király el­­napolási joga nem arra való, hogy a kép­viselőház sohase tárgyaljon. Ennek a pro­­c­edurának a perpetuálása csakugyan az abszolutizmus bevezetése. Október 10-ig tehát legyen rend! Ezt a koalícziónak mondjuk, ha csakugyan meg akarja menteni az alkot­mányosságot s a koronához közelállóknak, ha valóban csak a kényszerűség szorítja őket a parlamenti élet felfüggesztésére. Kata­lini, Hubert Henry Davies vígjátéka, előadták a Nem­zeti Színházban először 1905 szeptember 15-én. A dolog valóban mulatságos. Mikor a színi előadások révén elszármazik hozzánk egy-egy idegen irodalmi mű­, melynek kizáró­lagos tárgya az élet poézise, meglepetve, ámulva állunk a szokatlan jelenség előtt. Nini, hát még ilyen is van? Vannak még emberek, kik a szerelmet fontosnak tartják, sőt költőinek tudják elképzelni ? Hihetetlen! Ős-, ük- és szép-anyáink tudtak ilyesmiben érzelegni. De a modern kor, a huszadik szá­zad emberei? Hogy ezek az egész estén át nézzék, miként fejlődik egy gentleman és egy lady kölcsönös hajlama ellenállhatatlan, győ­zedelmes és boldogító szenvedélylyé, azt talán csak nem lehet kívánni, így véleked­nek nálunk, hol az utálatos politika színig eltöltötte a lelkeket. Nálunk csak egy gondja van az embernek: az, hogy ez vagy amaz a hatalomra vágyó vagy pénzre sóvárgó poli­­kus úr »milyen jó odamondta annak a mi­niszternek«. Ha az ember ezt reggel az új­ságából tudomásul vette, lelki szükségletei teljesen ki vannak elégítve huszonnégy órára. És ez meg is látszik irodalmunkon, mely most is, mint mindenkor, csak a kor szük­ségleteinek felel meg. Nem kell nekünk köl­tészet, hanem zsinór. Hát azon a zsinóron akár föl is akaszthatja magát a költészet. Más népeknél azonban ez nem így van, így például az angol népnél, mely tudvalevő­leg »kalmár lelkű« és csak telepitvényesnek ■ W. . . fi.UkJ-'-ggV.VA-?' '"»«!■ m " -------------------- ------------------­való. Az angol nép, a mellett hogy hajókat épít és peniczilusokat exportál, rettentő sok birodalmat is gyárt. A beafsteek és worcester­­sauce mellett még sok költészetet is konzultál. Sok százezerre megy a verses kötetek száma, melyeket évenként megvesz. A­ki könyv­­piaczukat figyelemmel kiséri, elámul, hogy mennyi új költészeti mű jelenik meg náluk és hány új és újabb kiadásokban nyomatják folyton régi íróikat, a parókásokat, a czopfo­­sokat, a kik a rég elmúlt világok képét tüntetik elibük, azon rég elmúlt világokét, melyekben az emberi szív és értelem ugyanaz volt, mint a maié. Az angol ember, az a rut manch­ester-lélek és punjab-aknász, nem csupán az iránt érdeklődik, hogy ki kanalaz jelenleg azon »húsos fazekakból«, melyek min­dig üresek és melyekből mindenki jóllakik, hanem az iránt is, hogy mi az ember és hogy mi a czélja és módja létesének ezen a földön ? És ha akad körében olyan látnok, ki ezt tudni véli, — mint például Hubert Henry Davies — hát közli kereskedő­társaival. Megírja. Meg­írja a Kata néni­t, mely szépen és jóízűen meséli, hogy két nemes lelkű ember miképpen tudja egymást megszeretni. Maga Kata néni, — Kate Curtis regény­­írónő a ki műveiben mindig az emberi szen­vedélyeket taglalta és ismertette, soha sem hitte volna, hogy ő, ki a szív rejtekeit oly alaposan­­ ismeri, egyszer végképp el fog olvadni egy fiatal ember szemeinek tüzétől. Nag37°n bízott magában, tapasztalatában, világ­­ismeretében és lélektani tudományában. Azért, mikor nénje, Mrs. Spencer megírta neki, hogy baj van, még­pedig szerelmi baj van házánál, azonnal vasútra ült, hogy majd rendbehozza a dolgot. Hiszen könyveiben oly sok szerelmi bonyodalmat tudott helyesen elsimítani. A szerelmi viszonyok hivatott orvosa tehát szép békében robogott a vic­inális sze­mélyvonaton nénje faluja felé, mikor kocsi­jába föllépett egy csinos délczeg fiatal­ember, ki beszélgetni, tréfálódzni kezdett, később jó humorral megreggelizett vele az úti elemó­zsiából, melyet Miss Kate magával hozott, s aztán kissé föléje is hajlott, hogy a kocsi ablakán kinézzen. Mit szaporítsuk a szót sokáig, mikor rendeltetésük helyére meg­érkeztek és mindketten elhagyták a vona­tot, az ifjú nag­yon sajnálta, hogy oly hamar vége lett a véletlen ismeretségnek. Miss Kate pedig magával vitte lelkében a csinos, szellemes, derült kedélyű és oly tisztességesen merész fiatal ember képét. Mikor az írónő Spencer néni házába megérkezett, még mindig álmodozott útitársáról. Da hát mit! A vélet­len küldte lovag távol volt, talán már el is feledte, és ő, a huszonkilenc­ éves leány, az emberi boldogság bíráló történetírója, rég elhatározta, hogy soha férjhez nem megy. Különben is nem azért jött ide, hogy ábrán­dozzon, hanem hogy Spencer néni bajait or­vosolja. Spencer néni bajai nem is voltak cse­kélyek. Leánya, a kedves fiatal Amy jegyben járt egy igen kedves úri­emberrel, Mr. Des­mond Heat-tel, ki, mint festőművész e vidé­ken tartózkodott és előkelő modorával, örökös jókedvével és elmésségével csakhamar el­nyerte az öreg asszonynak és lányának becsü­lését és szeretőjét. Desmond egy régi házikót Vé­rdi­? Benn a teremben közjogi szőrszál­­hasogatás, künn a szabad ég alatt százezer jogfosztott néma tüntetése. Az aranyos kupola visszhangzik durva és trágár rikoltásoktól, ok- és czéltalan feleselésektől, a hatalmas téren pedig halkan morajlik egy mindjobban éb­redő erő. S ennek a künn rekedt és künn rekesztett erőnek hiányát sohasem érezte jobban a parlament, mint a mai napon. Erőtelen, dísztelen és kellemetlen volt, mint a nyikorgó gép, melynek rozsdás tengelyei lomhán forognak, ha a vélet­len lök rajtuk egyet. Egy bukott kor­mány száraz és rideg jelentése, egy terrorizáló szövetkezet szabad garázdál­kodása, a korona tekintélyének lesülyesz­­tése az, a­mi a parlamentben ma tör­tént. Egy sivár, czéltalan és oktalan inc­idens a válság folyamán. Senki nem érezte, hogy ott, abban az órában, a história szelleme működik, senki nem gondolta, hogy a nemzeti akarat feszíti a kebleket. Kicsinyes gyűlölködés, alat­tomos intrika, apró megkerülések és puffogó frázisok közepette múlt el szep­tember idusa a magyar parlamentben. Egy karczolás a történelem érctlapján, melyből okosat, szépet, hasznosat és tanulságosat nem fog sohasem kiolvasni az utókor. Csak azt fogja látni, hogy durva csizmasarkak rugdalództak ott, mert módjukban volt, mert a magukénak hitték a világot. Az egyik vezér meg­ismételt egy lanyha frázist a tiltako­zásról, a másik érc­es bariton hangon újra megmentette a magyar alkotmányt s azután kivonulás, röhej és szétoszlás. Ez volt ma a magyar parlament. Odakünn pedig százezer főre menő tömeg állott, rendben, szótlanul, fegyel­mezve. Kérges tenyerük nem emelkedett a levegőbe, kemény hangjuk nem resz­ketette meg a parlament kőfalait. Csak farkasszemet néztek egymással: a múlt s a jövő. A régi parlament, a melyből kivonult a parlamentáris szellem s a melybe bevonult a politikai dekadensek dísztelen tömege és gőgös önhittsége, s az új erő, a mely bekivánkozik, hogy megtöltse a munka és kötelesség szelle­mével azt az intézményt, mely önmaga sorvasztotta el régi, férfias erejét. A mi künn, a parlament előtt történt,­­ pedig Lapunk mai száma 23 oldal.

Next