Az Ujság, 1905. november/1 (3. évfolyam, 304-318. szám)
1905-11-01 / 304. szám
Budapest, 1195. III. évfolyam, 304. szám. Szerda, november 1 Előfizetési árak: Egész évre.. _ _ 28 k. — » Félévre _ ... ...... 14 » — » Negyedévre ...... 7 » — » Egy hóra ...___ 2 » 40 » Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi út 54. 13. Telefon 88—16. KIADÓHIVATAL, Budapest, Kerepesi út 54. sz. Telefon 64-01-02-03. Hegjelen minden nap, Ünnep és vasárnap után is. ROVÁS. »Megszületett az uj konzervatív párt!« mondja Kristóffy a szabadelvű párt tegnapi értekezletéről s ebben igaza is van, nincs is. Ha a párt magatartását a kormány irreális radikalitusához méri, akkor az igenis konzervatív, ahogy a gyorsvonat is crammogó csiga az istennyilához viszonyítva. De ha azt mondja, hogy a szabadelvű párt tegnap változtatott valamit eddigi magatartásán, azaz : eddigi liberalizmusával szemben tegnap konzervatívvá lett, akkor nincs igaza. E kérdésnél főleg az általános választójog jön számba. Nos, a szabadelvű pártnak mindig megvolt a maga választópolitikája, amely nem általános és titkos jogról szólt. Ha tehát ma is ezt vallja s nem azt, ami Kristóffynak jutott eszébe, akkor nem esett inkonzekvencziába, mert a liberalizmus abszolúte nem kötelez, arra, hogy ha valakinek valami eszébe jut, akkor rögtön a magáévá tegye. Ha Kristóffy inkonzekvencziát keres, akkor megtalálhatja a függetlenségi pártnál, az új pártnál, de semmiképpen a szabadelvű pártnál. ''Ez nem változtat magán a politikai kérdésen, csak a stíluson. A szabadelvűpárt és a haladópárt ellenfelek, ám mutassák ők meg, hogy argumentumokkal küzdenek egymás ellen, nem pedig invektívákkal. " A vezérlő bizottság határozott a főispáni beiktatásokról. Azaz nem, csak tiszteletteljes véleményt és ujjmutatást adott a megyéknek, mert hiszen határozni nincs joga. Bravó, lőj ólai szent Ignácz! Aztán az ujjmutatást titokban tartja, s majd csak a megyék tanácskozásai elé fogja terjeszteni. Bravó, monsieur Tartuffe. Mert a vezérlő bizottság igenis határoz és a megyék engedelmeskednek. Amelyik nem teszi, proskribálva és megbélyegezve lesz. Aztán — megsúgjuk a nagy titkot — a vezérlő-bizottság azt határozta, hogy csak legyen installáczió, mert elvégre neki is át kellett látnia, hogy a főispán kinevezése a király joga, s ha nem iktatják be, akkor törvényes utasítást szegnek meg a vármegyék. Nehogy azonban ez a bevallás túlságosan lehűtse a tüzesebb megyéket, hát ők csak tanácsolnak, azaz : értésére adják a megyéknek, hogy ezt a tanácsot ne vegyék parancsnak s titokban tartják, hogy a tüzesebb megyék addig csak csinálják a tüzes stikliket. A vezérlő-bizottság akczeptálja a törvényes álláspontot, mert ő maga nem akarja magát kompromittálni, a megyéktől azonban nem bánja, ha megteszik, amit ő maga megtenni nem merészel. A vezérlő-bizottság mindig másokkal végezteti azokat a dolgokat, amelyek rizikóval járnak.* Vesztegetés? Már, tisztelt koalicziós urak, mindenki mondhatja ezt Fejérváry programmjáról, csak önök nem. Hát önök mit csináltak ? Az egész koalicziós programm mi egyéb, mint vesztegetés ? Amit a nemzetiségeknek ígérnek, belefoglalva a cseheket és lengyeleket, mi egyéb vesztegetésnél ? S amit Apponyi úr ma az Obzorban a horvátoknak ígér, mi más, mint hasoncsúszó megvesztegetés ? A koalíczió körülnéz segítőtársak után. Még a fúrólyukba is bebújik, hátha akad ott czinczogó egér ? Annak is ígéri a macskák kiirtását. Apponyi úr a horvátoknak olyanokat ír, amiket eddig csak ők írtak a magyaroknak. Azt, hogy ők szentek és a magyarok komiszak. De csak eddig voltak komiszak, mert ezentúl a horvát testvérek mindent kapnak, amit csak kivonnak. Emlékezzék a tisztelt koalíczió, hogy a horvát költségvetést mivel ellenezték eddig ? Hogy a kormány gyáva és pénzzel tömi a horvátokat, a mellett nincs bátorsága megvédelmezni velük szemben a magyar állameszmét és a nemzeti lobogót. Ezentúl másképp lesz, mondja Apponyi. Segítsék a koalícziót s a magyar állameszmére fütyülhetnek, a nemzeti lobogóra pedig nem kell fütyülni, mert az Horvátországban nem fog alkalmatlankodni. Halál. írta Martin József. Fenséges, soha meg nem fejthető titok, hogy az önmozgással nem bíró öntudatlan anyag egyszerre csak megmozdul, millió éveken át eszük, csírázik, szaporodik, az ázalagon át az emberig öntudatos egyedekké válik, melyek szeretik, gyűlölik egymást, váltókat hamisítanak, háborút viselnek egymás ellen, minden elképzelhető szellemi téren mindenféle irány, rendszer és ideál szerint működnek, azután ismét lelketlen, mozgástalan anyaggá esnek szét. Ez a halál. A bölcs szerint csak átlényegülés, átalakulás, egy új fejlődésnek a kezdete, ami azonban csak megnyugvást kereső öncsalás. A bölcsnek lehet átlényegülés, de nekem, az egyednek a lehető legalaposabb halál. Lehet, hogy millió évekkel ezelőtt mint ázalag éltem a tengerekben, talán az a légy voltam, melyet Mohamed szultán a beteg sertésről elhajtott, míg végre különféle madarakon, hüllőkön s majmokon keresztül ugyanazok az atomok vagy több részük most emberi öntudattá magasodik bennem. Lehet az is, hogy ha mint ember elmúlok, a földön túl, az emberi érzések határán túl megfinomodott lényem és lényegem mint szellem él tovább, az embernél egy fokkal fejlődöttebb állapotban. Mindez meglehet, de sem az emberi létemet megelőző állapotomról nincs tudatom, sem az elmúlás utáni állapotba mostani tudatomat át nem viszem. Magamat csalom meg tehát, mikor magamra szuggerálom azt, hogy a halál voltaképp csak átalakulás s az elmúlás után is tovább élek, akár egy eljövendő gazembernek vagy világ-genének az agyában, akár mint asztrál lény, fönt az égi birodalmakban, hihetetlen magasságban az Adriai-tenger vízszintje fölött. És magamat csalom meg, mikor abban akarok megnyugvást találni, hogy a halál ha mást nem, hát meghozza a szent egyenlőséget. Tudom jól, hogy ötven vagy ötszázezer esztendő múlva, mikor majd alig méter magas emberkék járnak a földön, százszor és százszor tönkrement s megújult czivilizácziók után, Shakespeare könyveiből épp úgy nem marad meg semmi, mint az álmoskönyvekből. Elkövetkezhetik újra a kőkorszak és jégkorszak, talán egy újabb vízözön is, s csak egy-egy rozsdás ekevas s mázatlan agyagfazék fog tanúskodni arról, hogy százezer évekkel azelőtt is éltek emberek e földön. Tudom jól, hogy egyszer kihűl a föld, és e gombóczból örökre kivesz minden élet. Tudom jól, hogy a föld valamikor mint néma temető fog keringeni az űrben, megspékelve egész- és félistenekkel, Wotánnal, Hadúrral, Manituval, Mohameddel, Buddhával, Mardukkal, Jupiterrel, s szuperfoszfáttá mállott lángeszű művészekkel és írókkal, ezek városi lelkével és tyúkszemeivel egyetemben. Tudom jól, hogy e sárdarabban a boldogság titkának atomjai össze fognak keveredni Sobri Jóskáéval, a bölcsek kövének molekulái a peresztegi káplánéval, Diogenesé Rockefellerével, a versenylóé a csigáéval, a gyóntatószéké az akasztófáéval, egyik primadonnáé a másikéval, és nekem ez mind nem vigasztalás, mert nekem mégis csak meg kell hálnom, vagy népszerűbben : ha a tyúkszemem fáj, nem enyhíti az, hogy a föld túlsó felén vagy ezer embernek szintén fáj. Mindezek daczára oly buta vagyok, amilyen csak földi lény lehet, s arra törekszem, hogy a halálom szép legyen. Ha Dezső vagyok, föláldozom magamat Róbert Károly királyért Bazarád oláh vajda móczai közt, Erdély bérczeiben. Ha kofa vagyok, hetenként befizetek egy hatost a betegsegélyző és temetkezési egyletbe, hogy koszorús és zenés temetést kapjak. Ha szent vagyok, a kitért vértanúhalált keresek a pápuák közt. Ha hazafi vagyok, meghalok az elveimért a barrikádokon, vagy esetleg Nizzában az ágyban, de akkor is az agitácziótól szerzett torokbajban. Megint csak önámitás. Mert nincs szép és nincs csúnya halál. Egyforma minden halál. A vértanúnak ihlete és fantáziája, aki már előrelátja a menyországot, Dezső hősi önfeláldozása, a ki talán azon a képen édeseg lelki szemeivel, hogy sírjához majdan ezrek fognak zarándokolni, a kofa együgyü lelkének attól való megbészegedése, hogy mennyire meg fogják hamudni az ő temetését az ittmaradt kofák, s a hazafi szent mámora, aki már előre látja nevét Klió ércztáblájára fölróva, még az élethez tartozik. Míg meg nem haltam, addig a pillanatig minden vágyamnak, ábrándomnak, örömömnek és kínomnak épp oly kevés köze van a halálhoz, mint annak, hogy halálom előtt egy órával a czipőmet kitisztíttatom. Szép tehát a halál előtt való lelkesedés és Lapunk mai száma 32 oldal. Silány polémia. Az elvek és irányok általános összegubanczolódásában a magunk lelkiismerete után keresvén a kibontakozást, elképedve állunk meg a koalíczió mai kibocsájtványa előtt. Íme a politikai eszmék újabb törmeléke, nem, hulladéka a kivezető ösvényen. A kormány programját legalább az ezeregyes meséibe illő elérhetetlen gazdagság teszi abszurdummá. De hogyan jutnak ahhoz a népszerűségben és a progresszív törekvések öröklött bőségében tobzódó törzsfőnökök, hogy ilyen koldus-szegénységgel, ilyen nyomor-bizonyítványnyal álljanak híveik elé ? Halottan a koalíczió is érezte, mint valamennyien, hogy történeti súlyú változások előszele csapott végig most a nemzeten. A kormány programmját, megmondtuk világosan, képtelenségnek tartjuk. De az bizonyos, hogy vele szemben a pártoknak kötelességeik vannak. A de-