Az Ujság, 1905. december/1 (3. évfolyam, 334-348. szám)

1905-12-01 / 334. szám

Budapest, 1905. III. évfolyam, 331. szám. Péntek, deczember 1. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi-út 54. az. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Kerepesi-út 54. az. Telefon 64-01-02-03. Jaesztelen minden nap, Ünnep és vasárnap után is. Előfizetési árait: Egész évre... ... 28 k. —■ £ Félévre ...... _ _ 11» — » Negyedévre ... ... 7 » — » Egy hóra ....... 2 » 40 » Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. ROVÁS. Kossuth Ferencz ma harcziasan belefut a béketrombitába. Nekünk ez a muzsika igy is kedves. És nagyon kedves nekünk az is, hogy a mely újságok tegnap még lebitangoz­­ták a munkásokat s az általános választójog ellen azzal pöfékeltek, hogy ez a szoczializ­­must és internaczionalizmust jelenti, azok ma a derék munkásokról zengenek, a­kikkel együtt teremteni meg a nemzeti államot mennyei gyönyörűség. Nem lehetünk azonban annyira szendék, hogy Kossuth retrospektív fejtegetéseire, me­lyek tehát az aktuális helyzetre nem tartoz­nak, egy kis viszont-retrospekc­ióval ne vála­szoljunk. Szerinte az ellenzék lemondott egy erős obstrukc­ióról a választóreform kedvéért. Mit szól ehhez Ugron Gábor, a­ki akkor a Thaly-féle békéhez azzal járult hozzá, hogy amúgy sem győznék tovább a harczot ? Nos, aztán Tisza István nem vállalta kötelezett­ségét, hanem inkább az ugrai levéllel vihart támasztott, hogy a választójog reformjára ne kerüljön a sor. Megesküszik rá Kossuth Ferencz, hogy így volt ? Inkább ne tegye, mert bizo­­nyítékok vannak arra, hogy nem így volt. Ilyen bizonyíték az a statisztikai anyag, melyet a mostani kormány fölhasznált. S ilyen bizo­nyíték megint Ugron Gábor és Kossuth többi társai, a­kik szerint az a béke szégyenletes meglapulás volt, melyet őszszel, mihelyst a képviselőház összegyűl, olyan obstrukc­ióval kell jóvátenni, a­milyen eddig még nem volt. Erről a fogadkozásról mindenki tudott, Kossuth Ferencz is. De Tisza Istvánnak kötelességévé tették, hogy ne tudjon róla. Csakhogy Tisza nem játszott s a­mit tudott s a mire meg is tudott esküdni, ellenbizonyítékokt­ól nem tartva, ahhoz tartotta magát, mikor az ugrai levelet megírta. Elismerjük, hogy ez hiba volt, de nem csalafintaság. Hiba volt, mert Tisza Istvánnak nemcsak a tervet kellett tudnia, hanem az embereket is ismernie. Ha ismerte volna őket, azt is tudta volna, hogy mihelyst szándékuknak elébe vág, ők a szándékot is rögtön letagadják. * Úgy látszik, hogy Kossuth Ferencz némi részben megnyerte Apponyi hozzájárulását a békeakczió bevezetéséhez, mert a bécsi Zeit is egyezkedési tárgyalásokat és legalább fegy­verszünetet emleget. A bécsi Zeit-et pedig Apponyi politikája inspirálja. Azonfelül a fegy­verszünet gondolata is egyenesen Apponyira vall, mert másnak ilyen ideája nem támad­hat. Más halandó gondol harczra, gondol békére. Ő azonban, a befejezetlen gondolatok és a félhelyzeteknek nagymestere, itt is ötven perczentre kiegyezik s hosszú féllábával a béke alapjára áll, mig féllábbal még mindig tovább harczol. Fegyverszünet! Mit érthet ez alatt ? Hiába törjük rajta mi a fejünket, a magya­rázatot csak Apponyi adhatja, a­kinek semmi sem elég értelmetlen, hogy ne tudná fényesen megokolni. * A koalícziós sajtó tegnap rémületében hitelt adott a félhivatalos c­áfolatnak. No lám, mondották megkönnyebbülten, nem igaz a házfeloszlatás hite. — Nem meri ezt megtenni a kormány, magyarázgatták egymásnak fog­­vaczogva, mert a kormány fél a választá­soktól. Ma, mintha sohasem hittek volna a teg­­napi c­áfolatnak, már a királyi esküre is hivatkoznak. De egyszersmind már elhatá­­rozgatják, hogy ez a feloszlatás nem gilt, ők akkor is együtt maradnak, sőt uram bocsá’, ha a képviselőházból kikergetik őket, elmen­nek Czeglédre is­ országgyűlést tartani. S a vezérlő­bizottság is fog ezzel a kérdéssel fog­lalkozni s akkor Mezőfi Vilmos lesz a leg­nagyobb ember, a­ki már a múlt elnapolásnál is együtt akart maradni. Már nem emlékszünk, hogy mivel bizonyította akkor Apponyi ez eljárás lehetetlenségét, de kétségtelen, hogy most a vezérlő­bizottságban és majdan a kép­viselőházban napnál fényesebben ki fogja mu­tatni, hogy ha továbbra is törvényes alapon megmaradni s a király jogát tisztelni akarják, akkor együtt kell maradniok és elmenniök Czeg­lédre. Esetek. Irta Quintus. Nagy idők tanuja. Mondják, hogy a nagy nemzeti eposzok »halhatatlanjai« csakugyan halhatatlanok. Még fizikaitag is. A nyáron Velenczében nézegettük Viktor Emánuel lovas­szobrát a riva degli schiavonin. Mindenki ismeri, a­ki ott megfordult. Külö­nösen szép a szobor két végén levő nőalak, az oroszlánnal. Az egyik az 1849. évi Velenczét ábrázolja, a­mint oroszlánja hiába tépi a bi­lincseket. A másik az 1866. évi megszabadí­tott, diadalmas Velenczét. Sohasem tudtam elhaladni előttük megállás nélkül. Most velünk együtt nézegette egy különös alak. Fáradt, megviselt külsejű öreg­ember. Mezítláb volt és valami színehagyott katona­köpönyeg lógott a vállán. Messziről jöhetett ide. A bakancsa a karján lógott, úgy látszik, saj­nálta a kövön koptatni. A sipkáját is a kezében tartotta és javában sütötte ősz fejét a nap. Odaszóltam neki fölösleges jóakarattal: — Atyámfia, miért nem teszi föl a sip­káját. Hiszen ez nem szentkép ! Olaszos hunyorgással intett: — Tudom signor ! De ez az én jó kirá­lyom képe. Azonban fölcsapta a sipkáját. Kopottas vörös tiszti sapka volt, szép arany szegélylyel. Mindjárt kitaláltam, hogy ez egy régi, kiérde­mesült garibaldinus, mint a müvenek pl. a mi veterán szabadsághőseink. Csakhogy sokkal szegényesebb. Szóba ereszkedtünk. Megtudtam belőle, hogy ő is egy a marsalai ezer közül. Amaz 1000, helyesebben 1064 hős közül, a­kit Genovából Garibaldi hajón vitt át Szicziliába és ott 1860 május 11-én kötöttek ki. Tudva van, hogy ennek a merész kalandnak a vége a nápolyi királyság bukása lett. Egyet-mást tudott az egykori magyar bajtársakról, a­kikkel együtt küzdött. Aztán hogy jól megy-e a dolguk a túl­élőknek ? Az öreg megint hunyorított egyet: — Ej, rossz világ ez, signor. Egyre rosz­­szabbul megy. Fogy a kenyér. Tudja az isten honnan, de már mi is nagyon elszaporodtunk. Vagyunk már talán ötezren is. Az érzékeny pont. A kritika nagy és szent dolog. És vele­járója a szabadságnak. Az olyan ország, a­hol szabadság van, de kritika nincs, vagy a­mi van, az gyönge : az olyan ország, mint a buján termő kert, a­hol nem gyomlálják a dudvát. Ott a lósóska fává növekedhet, ha kedve tartja, ellenben a legnemesebb virágok elsatnyulnak. Nálunk szabadság van bőven, akárki akár­mit beszél. Hozzávaló kritika is van elég. De mint sok mindenféle más, ez sincs egyformán elosztva. Végletek közt és aránytalanságokban élünk. A politikában olyan erős a kritika, hogy ott a gyommal együtt két kézzel szag­gatják ki a legnemesebb növényeket is. Ellen­ben az irodalomban és a művészetben olyan gyönge a kritika, hogy ott csak az nem bol­dogul, a­ki nem elég furfangos, így aztán elegendő szabadság és elegendő kritika birtokában lévén, a vége mégis az, hogy politikánk is keserves, de irodalmunk és művészetünk is az. Bocsánat ezért a kis pesszi­mizmusért , de a kritikusok érteni fognak. Mert azok a legszerencsétlenebb hasznos lények ebben az országban. Ha dicsérnek pél­dául egy írót vagy színészt, az nem az ő ér­demük. Mert hiszen az igazi tehetség elisme­rése kutya­ kötelesség. De ha akad olyan, a­ki nekimegy valamelyik fölfújt nagyságnak (pe­dig mennyi van !), akkor az irigy gazember. Azután pedig a barátkozás. Az, hogy egy baráti klikk erővel nagynak csinál valakit, az a silányabbik módja. És a könnyebb. A nehezebb az, hogy a derék, igazságos kritikust is kötik mindenféle, tiszteletremél­tóbb baráti regardok. Mivel nálunk az embe­rek jók, azért kell a legjobb kritikának is rossznak lenni. Az egyik derék kritikusunk úgy akart ki­bújni az ilyen baráti regardok alól, hogy egyik nagy színházunknak két derék művészét (a­kik aznap igen gyöngék voltak) egymással próbálta agyoncsapni. Elég ördögi, de ügyes gondolat volt. Ezt írta : »Ma este Simányi éppen úgy játszott, mint Pozsonyi.« Másnap délelőtt találkozik Simányival, összeránczolt homlok és haragtól szikrázó szem. Már messziről rákiált a kritikusra: — Te nyomorult pennarágó. Sásd meg Lapunk mai száma 24 oldal. Kossuth Ferencz figyelmeztetése. Kossuth Ferencz ma a sablonjától eltérő czikket írt. Arról szól, hogy ha a korona »feltétlenül szükséges «-nek tartja az általános és titkos választó­jogot, bízza e feladatot egy rendes, alkotmányos többségre számítható kor­mányra. Rámutat arra, hogy a függet­lenségi párt, sőt maga a koalíc­ió is a választójog kiterjesztése érdekében mon­dott le a tavalyi obstrukc­ióról, s hogy az ő kiterjesztésük voltaképpen ugyan­olyan méretű lett volna, mint a kormány általános joga. S kimondja azt is, hogy ha a korona joggal kínálja meg a népet, nekik nem szabad a népet egy jogtól elütni, melyet a koronától kaphatna.

Next