Az Ujság, 1906. március (4. évfolyam, 74-89. szám)

1906-03-16 / 74. szám

Budapest, 1906. .* IV. évfolyam. 74. szám. Péntek, márczius 16. ^SlB^tid ^ WJ SZE^^MT^SjEa: ....................... ' -----------------------mr­-------•"'- ■■■■■——— —-------■ ■ ' ~ ^. - ROVÁS. Vallja be a kormány önmagának, hogy a mai nap hangulatát nem a politikusok csinálták, hanem kinőtt ez a politikai hely­zetből, törvényeink és szabadságaink önké­nyes megnyirbálásából. Ez a hangulat a ke­serűség és elkeseredettség hangulata. Nem nyúl se bothoz, se fegyverhez, de ökölbe szorítja a kezet, s ha ezen a napon a félhiva­talos újság állandó rovatot nyit kijózanodás czím alatt, hát akkor igen jó humorról tesz tanuságot. A kijózanodás ráfér az országra, de azt nem lehet kormányintézkedésekkel ráparan­csolni és erőszakolni. A tavalyi koalícziós agitáczió egy pillanatra sem ült el s meg­teremtette azt a hangulatot, melyből a kor­mány ki akarja józanítani. Ám ennek csak egyetlen jogos módja van : tessék épp olyan agitácziót indítani a józanítás érdekében, a­milyen előidézte az elkábulást. Tessék propa­gandát csinálni, tessék városról-városra járni, írni, szónokolni, meggyőzni, lelkesíteni az em­bereket. Ez kijózanítás. A törvények felfüg­gesztése ? A szabadság megnyirbálása ? A rend­szeres kikoplaltatás ? Ez csak abszolutizmus. * A vezérlő­bizottságnak a múltkor torkán akadt egy csont,­­ azt most szerencsésen kiköhögte. A százmilliós kölcsön ügyében tudvalevőleg a múltkor akarta már kijelen­teni, hogy a parlamentáris kormány — már­mint az ő kormányuk — nem fogja azt a kölcsönt a bankoknak visszafizetni. Ekkor Andrássy Gyula szólalt föl a terv ellen, mert a szelvények beváltását nem szabad meg­akadályozni. Ma pedig kimondták a határo­zatot s kimondta éppen Andrássy Gyula. Nem látunk ebben inkonzekvencziát, sőt ellenkezőleg. Akkor ez a határozat még hatott volna a bankokra, ma a kölcsön megvan, s a törvénytelenség konstatálása már nem jár praktikus következményekkel. Ez okos dolog. A koalíc­ió nem akar törvénytelenségeket megakadályozni, csak konstatálni. * Mi sem lehet kellemesebb a kormánynak, mint ha vad ellenségei olyan vádakat fognak rá, a­miket meg is c­áfolhat. A katonatiszti reverzális, az ügyvédi kamara feloszlatása, az állami vasművek bérbeadása, újabb függő kölcsön fölvétele, — íme egy egész bű­nlaj­­strom, melyet a kormány nem követett el. Mennél gazdagabb az ilyen lajstrom, annál rehabilitáltabb a kormány. Hiszen maholnap, ha így folytatják a hírgyártást, a kormány sokkal több törvénytelenséget nem követett el, mint a­mennyit elkövetett! A nagy érzés. írta Lónyay Sándorné. Ifjabb Rónay László kényelmesen hátra­dőlt az angol bőrkarosszéken. Minden jel arra mutatott, hogy itt, a tűz előtt azoknak a pihenőnapoknak egyikét akarja eltölteni, a­melyek arra jók, hogy a mindennapi szórakozá­sokban s az ezekkel járó kimerültségben meg­rongálódott idegeit regenerálják. Mellette egy kis asztalon fehér tejüveggel ellátott lámpa állott. Világa oly halvány volt, mintha ködön szűrődnék keresztül s fénykörében néhány nyitott könyv hevert, annak jeléül, hogy a fiatal­ember nem tudta elhatározni, melyik­nek az olvasásába fogjon, vagy hogy egy­általán belekezdjen-e az olvasásba ? Az a bizonyos jóleső lustaság vett rajta erőt, a­mely inkább méltányolja a gondolatok teljes hiányát, mint a legragyogóbb eszméket. Tél volt s minthogy erősen havazott, a kocsikerekek zaját elnémította a földnek ez a puha, fehér szemfödője. Már nyolc­at ütött az óra s a fiatal embernek egyszerre eszébe jutottak azok a szegény, feketefrakkos, fehér nyakkendős férfiak, a­kik most az Olchváry­­palotában lesik a szép asszonyok szeszélyeit. Tulajdonképpen neki is ott kellene most lennie, de unta, halálosan unta már ezeket az estélyeket és különösen azt az asszonyt, a­ki három év óta lankadatlan szerelemmel csügg rajta. Végre is a dolog nem tarthat örökké s ő már teljesen jóllakott ennek a szőke asszonynak az örökké egyforma szép­ségével. Igaz, nem járt el gavallérosan vele szemben, ezt most itt, hogy senki se tud róla, piruló arczc­al vallja be önmagának. 14 De Istenem, ki tehet arról, ha nem akarta elérteni a czélzásokat, félszavakat. Neki ma­gának se okozott gyönyörűséget annak a levélnek a megírása, de hiába,­­ kénytelen volt vele. Halkan felkaczag. Ha tudnák, ha sejtenék az emberek, hogy ezt az ünnepelt, szép asszonyt ő hagyta ott, úgy, olyan kíméletlenül, mint egy varró­­leányt. Eldobta magától, mint a­hogy meg­unt játékszert szoktak, nem lágyította meg szívét, könyörgő tekintetének emléke. Igen. Ezt ő tette, ő, s nem messzire tőle az a fiók tele van az asszony leveleivel, melyekből csak úgy sikoltoz szertelen, nagy szenvedélye. Volt idő, hogy hármat is kapott belőlük egy nap alatt. Valóban, a hiúsága teljesen ki lehet elégítve. Feláll helyéről, megigazítja a lámpát, azután az Íróasztalhoz lép s kezébe vesz egy passepartout-val ellátott arczképet. Tagadha­tatlan, hogy szép volt ez az asszony. Nagyon szép. Hányszor összefonta hosszú szőke haját a maga hajával és hányszor érezte ezeknek a bársonyos szempilláknak a remegését a csókjai alatt. Igen, egy időben maga is azt hitte, lehe­tetlen elszakadniok egymástól s most, mégis ő hagyta el, visszavonhatatlanul. De hát erről igazán nem tehet. Nem és ezerszer nem. Egyedül a természet az oka mindennek, a­mely a maga képére alkotta az emberi szívet, hogy ebben is, mint abban, egymásután nyíl­janak és hervadjanak el a virágok s mind­egyre újak pótolják a régiek helyét. Újak . Erre nem is gondolt még. A férfinemnek szokásos nagy önhittségével eszébe sem jutott, hogy visszautasíthatnák s most sorra vette összes ismerőseit. De akárhánynak arczát alakját is idézte maga elé, csak nem birt megállapodásra jutni. Folyton párhuzamot vont köztük és Olchváryné között s csodálkozva tapasztalta, hogy ez mindig a többiek rová­sára ütött ki. Pedig tulajdonképpen talán sohasem is szerette igazán. A szerelmében mindig volt egy nagy adag gyűlölet is iránta s az a három év, mig viszonyuk tartott, több keserűséget hozott rá, mint boldogságot. Nem bírt magá­val, féltékeny volt reá, féltékeny arra a múltra, a melyben az ő neve nem jelentett semmit s ez a féltékenysége a közös jövőjükbe vetett hitét, bizalmát­ is kétségbe fullasztotta. Az asszony — bár őrülten szerette — másokkal is kaczérkodott s ha ezért szemrehányást tett neki, sirva ölelte át s úgy esküdött : — Azt hittem, nem szeretsz már s pró­bára akartalak tenni. . . Néha hitt neki. De voltak olyan nehéz órái is a gyötrelemnek, a mikor szívtelen kaczérnak tartotta s ki akarta törülni még az emlékét is a szivéből. Azután lassan, észrevétlenül, lépésről-lé­­pésre következett be a. — megunás. És tegnap este végre, mikor titkos, illatos levélkéjét meg­kapta, a melyben olyan határozott hangon követelte tőle, hogy jöjjön el estélyére, mert nem tud jó arczot mutatni vendégeinek, ha ő nincs a közelében, s egyszerre olyan súlyo­san nehezedtek reá e viszonynak bilincsei, hogy elhatározta : végleg szakit ezzel az asz­­szonynyal. Tegnap irta neki azokat a kegyet­len szavakat, válaszul az ő kérő levelére : — Kegyed oly szép s annyira körül van rajongva, hogy bizonyára észre sem fogja venni, ha én letű­nök a láthatárról. .. Miért­ ­ nagy dilemma. A kormány félhivatalos orákuluma rossz hireket károg az ország fülébe. Ámbár milyen hir az, a­melyik most nem rossz? Azt mondja, hogy a kormány még nagyon távol áll a választások ki­­írásának elhatározásától. Az országszerte folyó lelketlen izgatást nem akarja még jobban fölfokozni. A koronának csak akkor javasolhatná az országgyűlés összehívását, ha már nem kellene a közrend és állami tekintély fölborulásá­tól félni. Virágos beszéd. De hát az 1848: IV. törvényczikk nem köti az országgyűlés összehívását sem ilyen elővigyázathoz, sem ilyen tetszéshez. Ott meg van írva, hogy az uj országgyűlést a régi föl­­oszlásától számított három hónap alatt­­össze kell hívni. Föltétel, eshetőség nincs hozzákötve. A törvény tiszta, mint a napsugár. Ha tehát a kormány kellő időben nem hívja össze az országgyűlést, ez a mulasztás egyszerűen összedönti az alkotmány legnagyobb formai ga­­ranc­iáját is. És azontúl Magyarországnak egész nemzeti szervezete az abszolutizmus karmai közé kerül. De ne beszéljünk a formákról, hanem beszéljünk a lényegről. A kormánynak, ez az elhatározása tulajdonképpen nem lepi meg az országot. Benne volt az már a február 19-diki föloszlató leiratban. Az országgyűlés szétkergetésével már el volt döntve az 1848: IV. törvényczikk fundamentális alkotmánybiztositékának a sorsa is. Érezte mindenki. Hogy ma tudja, is, a­mit akkor érzett, csak át­menet a rosszról a még rosszabbra. A magyar alkotmány azonban már február 19-én hideggé volt téve. Még ma sincsen megmagyarázva, de talán nem is lesz soha, mily döntő okok kényszerítették a kormányt arra, hogy február 19-én, idő előtt, közvetlen kény­szerítő szükség nélkül föloszlassa az országgyűlést? Igaz, hogy a koalíc­ió­­val való ismételt tárgyalások nem ve­zettek eredményre, de a békés megoldás reménye sem aludt még ki egészen. Az Lapunk mai száma 24 oldal.

Next