Az Ujság, 1906. május (4. évfolyam, 119-132. szám)

1906-05-01 / 119. szám

l * "v ■ k "" I v * Budapest, 1906.______________ IT. évfolyam. 119. szám. Kedd, május 1. Előfizetési iraki _____ ____ SZERKESZTŐSÉG: ?::: fi Jr 11 1 fl m— Egy hóra______2 » 40 » ILK jttf KB Kg H Budapest, Kerepesi-út St uk flBBH £39 fH HI dgf M Jk w|­K§ Telefon 64—01—02—OS. Egyes szám éra 8 fillér. M M UlJU jSf wk 1^1 Kebelen minden nap, tLanep Vidéken 10 fillér.________g/f ^_____ és vasárnap‘ ut*“ ROVÁS. Hiába szoktunk alkotmányos küzdelme­inkben folyton angol példákat idézni, s hiába szüntelen plátói epekedésünk az úgynevezett parlamenti váltógazdaságért. Mikor választá­sokra kerül a sor, bebizonyul a földrajzi tény hatalma : közelebb esünk a Balkánhoz, mint Angliához. A kormány szerit egy erőszakosat az országon, mint Bánffy, vagy egy paktu­­mosat, mint Széll, avagy egy patriotiko­­terrorisztikusat, mint a hivatalos jelöltekkel dolgozó koalíc­iós kormány, é­s az eredmény mindig egy. Óriási, szertelen kormánytöbbség. Ezúttal a balkánizmus diadalmasabb, mint valaha. Nem hiába vonzotta a mai kormány leghatalmasabbjait már hatalomra jutásuk előtt is a délszláv barátság. Csinálnak ime egy olyan egyöntetű kormánypárti parlamentet, mint a Balkán-államokban szokás. Ez az, a­mihez Tisza István semmit sem akart érteni, s a­miben Bánffy és Széll még némi mérsékletet tanúsított. Most már a hozzáértés tökéletes, a mérséklet semmi. Hogy azonban mérték­telen balkánizmussal megcsinált választásokból nem angolos, hanem csak balkánias parlament kerülhet ki, azt az ország néhány­ hónap múlva tapasztalni fogja. * Valamelyes ellenzéket a kormány­ is bebocsát a parlamentbe. Persze nem magyart, mert az túl találná hezitálni hazafiságban a többséget. Csak egy-két tuc­at nemzetiségi túlzót, a­kik a mandátumot kezükre paktáló kormánynak tartoznak majd alkalmat adni egy-egy hazafias kirohanásra. Hanem ime, még mindig akadnak ismagus volt szabad­elvűpárti hazaárulók, a­kik nem tisztelve a nemzetiségiekkel kötött paktumokat, rogyásig küzdenek magyarfaló pánszláv és dákoromán jelöltek ellen. Sőt akadt egy kerület, Szilágy­­cseh nevet visel a paktumsértő, melynek volt szabadelvűpárti polgársága és szavazatszedő küldöttsége obstrukcziós módon hiúsította meg, hogy a választási elnök a mandátumot a ro­mán nemzetiségi jelölt kezére játszsza. Pedig ott a magyar jelölt paktum-tisztelő független­ségi volt, a­ki idejében visszalépett az oláh jelölt javára. A volt szabadelvű párt tehát oly hazafiatlan, hogy a magyar haza ellensé­geinek még akkor sem engedi át a diadalt, ha abból neki magának semmi haszna sincs, s ha a hazafias kormány, a hazafias választási elnök s a hazafias függetlenségi jelölt azt már elpaktálta.* Azt mondják: Wekerle és hatvanhetes minisztertársai nem aggódnak a negyven­­nyolc­asok túlnyomó többségétől. Bizonyosak benne, hogy nekik igen sok megbízható hat­vanhetes hívük van, a­ki csak a választás idejére negyvennyolc­as, mert így nem kell igazi függetlenségi ellenjelölttől tartania. Ha még úgy bizakodnak is ebben Wekerléék, ez mégsem igaz. A jellemtelenség és svihákság nagyban szerepel ugyan a választási kortes­­eszközök között, de arra építeni a közjogi béke reményét mégis hiú ábránd. A­ki magát mint jelölt csak hazudja negyvennyolczasnak, az, kevés kivétellel, mint képviselő ,valóban negyvennyolczas lesz. De el sem hiszszük, hogy Wekerléék nem aggódnak. Minél inkább mondják, hogy: nem, annál bizonyosabb, hogy : igen. A hátrailhetes gyermek hiába fütyül a sötétben, mégis remeg a negyven­nyolczas mumustól. Olympiai játékok. írta Martin József. A­mi jó, a­mi életrevaló, az előbb-utóbb ismét föltámad, így támadt föl a klasszicziz­­mus a Canova neo-klassziczizmusában, a Bot­ticelli művészete az angol Praerafaelite Bro­­therhoodban, az asszír stil modern épületeink némelyikén, s most az olympiai játékok, hosszú harmadfél ezer esztendő múltán, s minden ötödik esztendőben addig lesz sport­­ünnepe a világnak, míg valami nagyobb ün­nep meg nem szünteti a divatját. E játéko­kat újra fölelevenítették 1896 óta, nagyjából ugyanazon szervezetben, mint az antik világ­ban, s ugyanott, mint a derűs ó­görög időben, Hellasz klasszikus földjén, mosolygó kék ege alatt. S ezek az olympiai játékok alaposan biztosítják a nemzetek érdeklődését az epi­­gén, degenerált vérű, albán-makedón kevere­­désű modern Görögország iránt, ha mindjárt csak minden ötödik esztendőben is. A többi érdeklődést a közbeneső időben nagy fekete bajuszú, kalandor kinézésű politikusok és mi­niszterek veszekedése s pártok marakodása foglalja le magának. Az olympiai játékok alatt azonban a világnak minden kajánságtól ment ideálisan tiszta érdeklődése fordul Görögország felé. Mert szinte érezzük a pogány derűt, az egy­szerű patriárkális örömöket, az igazi földi gyönyörűséget, melyet a testi, a faji kiváló­ság diadala szerez nekünk. És föltámad­ lel­künkben a régi pogány ünnepek emléke, a klasszikus ó­kor hangulata, mikor Perikies ragyogó századában, de előbb is és utóbb is nemcsak Hellaszból, de Makedóniából és Nagy- Görögországból összesereglenek az olympiai játékokra az atléták és híres championok, kik épp oly alaposan készültek ezekre a ver­senyekre, mint most, épp úgy kiválogatták őket mint most, azzal a különbséggel, hogy most nemcsak Spárta, Korynthosz, Plataea, Euboea, Athén küldi az atlétákat a versenyre, de összesereglettek éktelen messze földekről, az Iszter partjairól, sőt onnan, a honnan a boreász fa, a­hol már az Okeanosz köríti a világot. De még az Okeanoszon túl fekvő rejtelmes vidékekről is, melyekről a hellének­nek még álmukban sem volt sejtelmük. A nemzetek nemes versengése tehát har­madfél ezer esztendő múltán visszatért oda, a­honnan kiindult. Valamikor nagy ünnepe volt ez a testi erőnek, s most is az, zavartalan, derűs ünnep, egy kis pogány mellékizzel, s mikor Sophokles maga is levetvén mezét meg­futotta a Stadiont, aligha gondolta, hogy ék­telen, beláthatatlan, századok múltán oly nép fiai is részt vesznek ezen a hellén játékon, mely valahonnan a kínai fal tövéből tör majd át a vereczkei szoroson. Hát igaz, a marathoni híres futástól a jelenkorig terjedő időkig folyton versengett egymással a világ, mert egy olympiai játék az egész lét, embereknek, városoknak, nemze­teknek egymás közt való tülekedése, de ezt nem aranyozta be pogány derű, nem volt ez tiszta emberi öröm, az élet öröme, a fizikai erő diadala, mint hajdan és most. Olympiászok voltak a lusztrumok, deczenniumok és száza­dok, de nem békés versenyek, hanem véres küzdelmek, hódítások, ezeket biztosító gyar­matosítások, rablással, és halálhörgéssel szí­nezve. S ebben szünet nem igen volt, Janus templomát csak akkor csu­kták be, mikor Nap­kelet szőke ifja eljött megváltani a világot. Akkor állítólag béke volt, egy kis időre, s csakis az akkor ismert világban, de nem lehet tudni, hogy micsoda szö­rnyűségek történtek éppen azalatt erdős Germániában, vagy a titokzatos Ázsiában, vagy az Orinoko folyam partjain. Vad olympiai játékokat tartott a világ, a hatalom, a véres tusakodás olym­­piászait, mely csak lassan és nagyon későn vált a czivilizáczió versengésévé. A­mi ugyan nem volt nagy baj, mert­ ezen alapul a világ haladása s az evoluczió a legmagasabb ideá­lokig,­­ úgy látszik, ezekhez czementnek kell a rabszolgaság, a halálhörgés és a vérpatak. A­hol nem tehetetlen tömeg a nagy föld­terület, a­hol föl van oszt­va egymással csak lazán, vagy semmiképp össze nem függő ré­szekre, ott vannak meg az igazi versengésnek a föltételei, ott van biztosítva a czivilizáczió haladása mind államélet, mind pedig szellemi élet tekintetében. Ez a tagoltság tette nagggyá a régi Hellaszt, hol jófor­mán minden hegy­rendszer és vízválasztó ki­lön kis köztársasá­got képezett. S lesz-e valam­ely fényes a renais­sance, annyira Olaszországra szorítkozó, ha Olaszország a múltban nem áll számtalan kis országból, egymással örökké versengő feje­delemségekből ? Róma, Firenze, Urbino, Fer­rara, Velencze, Milánó, egymástól független góczpontok, külön fejedelmű székhelyek voltak, tehát mindmegannyi tápláló forrásai a fény­nek, pompának, iparnak,­­ tudománynak, iro­dalomnak és a művészetek minden ágának. E külön jegeszedő pontért a közlekedési vi­szonyok akkori nehézkessége folytán külön- Laptunk mai száma 36 oldal. Mit akar a nemzet? Ha olyanok volnánk, mint ők, akkor tele torokkal ordítanak: kisajátítás! El­lopták elveinket, a mi eszméinkből akar­nak élni! A­hogy azt nem egyszer tet­ték, mikor a szabadelvű kormányok megvalósítottak olyast, a mi az ő ellen­zéki programmjukon szerepelt. S orditás után vájjon mit csináltak? Kisajátított elveiket megobstruálták s kínos izzadással újakat találtak ki, mik­nek alapján megint, ne legyenek egy véleményen a mási­k oldalra került el­veikkel. S mi történt mo­­tanában ? A válság első konvulziójától fogva vallottuk és hirdettük: nem igaz, hogy a nemzet ma­gyar vezényszót akart, vagy semmit. Az első naptól fogva b­izonyítotttuk: első az alkotmányosság folytonossága, ez nem az övék, ezt nem adhatják oda bármely szent elvért. S kérleltük őket: mondjanak le, halaszszák el azt a szenzi­­bilis katonai politikát, s vállaljanak kor­mányt. Csinálják meg azt az új rend­szert, melylyel annyit hetvenkedtek, hoz­zák be a közéletbe az ő becsületességü­ket, boldogítsák az országot minden egyéb jóval, a­mit tőlük vár. És biz­tattuk őket: soha se féljenek a nemzet elsöprő haragjától, mert a nép jobban akarja a királyával v­aló békességet és a nyugodt munka lehetőségét, mint az ő vezényszavukat. És proponáltuk végül: kérdezzék meg a népet: harcrot akar-e, vagy békességet s meglátják, a túl­nyomó többség békes­ségre fog szavazni.

Next