Az Ujság, 1907. május (5. évfolyam, 116-129. szám)

1907-05-16 / 116. szám

Budapest, 1907. V. évfolyam. 110. szám. Csütörtök, május 16. mefizetési árak: SZER^SZT^SÉG: ^ ROVÁS. Hogy invitálják kifelé Josipovichot az ő honfitársai. S ő nem megy. A minap ad audien­­dum verbum czitálták s törvényt ültek felette. Föltételes kegyelemre ítélték azzal, hogy az első alkalommal menni tartozik. Az első al­kalom kínálkozik s Josipovich nem ragadja meg. ő az a szabó, a­ki nem hagyja magát kidobni. Nagyon megbecsülnék ezt a csökönyös­séget, ha volna bátorsága meg is okolni azt. Ha mondaná : én magyar királyi és nem hor­­vát báni miniszter vagyok, következésképp csupán csak a magyar országgyűlési többség bizalma tart, vagy ejt el, nem pedig a horvát frakc­ióé. Ezt mondván, lelkesen mondanék: kemény legény, így csak ezt mondhatjuk : úgy látszik, a miniszterség megér egy-két pofont. Felette rossz példát adott Marchet osztrák miniszter, a­ki lemondott tárczájáról, mivel a képviselőválasztáson megbukott. A dolog csak akadémikus, mert melyik koalíc­iós miniszter megy oda jelöltül, a­hol megbukhatik ? Vagy melyik kerület buktatna meg minisztert, mely­nek kabinetje még nem sülyedő hajó ? De idő múlik, emberek kopnak és rendszerek el­avulnak. Akkor lehetséges minálunk is, hogy a miniszter bukik, de nem bolond, mint az osztrák : nem mond le, hanem átadat magá­nak egy kész mandátumot, mint a­hogy höl­gyeknek szokás udvariasan átengedni egy széket. * Elért győzelmek eredményeinek mondja Kossuth Ferencz a pécsi kiállítást és igaza van. De a­míg ő nem jött, addig szerinte közgaz­dasági téren nem történt semmi. A semmi mégis produkálta a pécsi kiállítás eredményeit, mert ugyebár, azt Kossuth sem mondaná, hogy e kiállítás produktumai is a koalícziós rendszer egy évi áldásdús működésének az eredményei ? Nyugodjék hát bele Kossuth Ferencz, hogy akkor is dolgoztak Magyar­­országon és fejlődött az ipar, mikor ő még nem vette volt kezébe az ügyet, s egyelőre a mérleg a múlt és az új rendszer között az, hogy a­mit a múlt produkált, azt az új rend­szer Kossuthja büszkén mutogatja. Groteszkek. írta Színi Gyula. Ma május volt és kimentem az erdőbe, hogy jó napot kívánjak egy csigának, a­me­lyet tavaly ősz óta nem láttam. Kinn süt­kérezett a háza előtt, a­melyet tisztára mosott a tavaszi hóolvadás. Rózsaszínű teste, a­mely olyan, mint egy lázas kis leány halavány nyelve, gyöngyszerűen fénylett a napsugárban és két kis puha szarvával úgy nyújtózott, mint egy részeg ember, ha ég felé tárja a kar­ját és érvét kiált. — Emlékszel-e lady Ilkára ? — kérdez­tem tőle. — Fehér szarvasbőr czipőjével, a melybe a világ legkisebb női lába van buj­tatva, rád akart taposni, de én megmentettem az életedet. Jól megjegyeztem az arczodat, jobban, mint te az enyémet, mert az, a­ki jót cselekszik, jobban emlékszik vissza, mint az, a­kivel jót cselekedtek. A lady Ilka lába, a­melyhez addig az én szememben sohasem ért a föld mocska, akkor tűnt fel életemben először olyan nagynak és irtózatosnak, mint egy gorilla talpa. Fekete szőröket, marczan­­goló körmöket, gyilkos szorításokat láttam egyszerre rajta és ez olyan meglepetés volt a számomra, mintha gyöngyházszinti felhőből pocsolyába buktam volna le hirtelen. Akkor láttam először életemben, hogy mennyivel gyöngédebb és törékenyebb jószág vagy te, mint a legfinomabb női láb, a­melynek szinte nincs is súlya. Akkor azt hittem, hogy te vagy a világ leggyöngédebb, legtörékenyebb teremtése. Azóta tudom, hogy te is táplálkozol, te is megölsz nálad gyöngédebb lényeket és ezért elhoztam magammal a nagyító üvegemet, hogy megkeressem a világ legkisebb, leggyöngédebb állatát, a­ki nem tapos senkire és a­ki nem falja fel a másikat. Mondd csak, a komma­­alakú baczillus elég kicsi és gyöngéd ehhez ? Mióta egyik kedves emberemet a föld alá vit­ték ezek a szabad szemmel nem látható apró kis férgek, azóta bennük sem bízom. Vissza­menjek a rengeteg nagy tehénhez, a­mely csak füvet eszik a világ legjámborabb képé­vel ! De a fűnek ez is halál! Lásd, én nekem elszorul a szívem, a­mikor egy pohárban le­vágott szárú rózsa ázik, hervad, perczről­­perczre sápad és idő előtt hullatja le gyöngéd szirmait, holott a fekete földben elvirágzott volna őszi dércsipésig. Keresem a leggyöngédebb lényt a világon, a­ki senkinek sem árthat és néha úgy érzem magam, mintha nagyon közel volna hozzám, csak a kezem kellene kinyújtanom érte és megsimogatnom. Vájjon ez a kerek föld, a­melyet az imént a síkon láttam és a­melyet gömbölyűnek tudunk: ez volna a leggyön­gédebb lény, szerető anyánk ? Ó jaj ! az a porából nőttünk ki és azóta tudjuk, mi a szenvedés. Ha »porszemek« maradtunk volna, fájna-e nekünk az, a­mi a legnagyobb olasz festőnek is fájt. Mennél több érzés — annál több km­. Grande martirio ! * Lásd, már akkor éreztem, a­mikor nálad voltam, hogy mennél gyöngédebb leszek lady Ilkához, mennél finomabb szálakkal fűzöm magamat hozzá, annál rettenetesebb és fáj­dalmasabb lesz, ha ő ezeket a szálakat eltépi. És a­hogy nyugodtan rád taposott volna, olyan közömbösen tépte el azokat a szálakat, a­melyek hozzám fűzték. Valami már akkor súgta, hogy ne bízzam a szívemet a kis rózsa­színű talpa alá, mert könnyen ráhághat. És megtette ! Kerestem a szeretet útját és az első női lábnál, az első csigahéjnál, a­mely az utamba került, megbotlottam. Most ellenkező irányba megyek, az önzés útján. Ennek egyetlen rideg törvénye van : öld meg azt, a­ki nálad gyön­gébb, mert téged is megöl az, a­ki nálad erő­sebb. Ezen az utón nincs megállás, nincs lé­­lekzetvétel, rohanni kell hullákon keresztül, a­melyeket magunk tapostunk el. Mindig ölni! Mindig arrafelé menni, a­hol nálunk gyön­gébbek vannak ! Kegyetlen törvény, de a­ki egyszer alája vetette magát, annak nem sza­bad, nem lehet megállnia. A ki nálunk erősebb, azt gyűlöljük és ennélfogva a ki nálunk gyöngébb, azt szeret­jük. Mindenki megöli azt, a­ki nála gyöngébb, mindenki megöli azt, a­kit szeret: »And all men kill the thing they love . . .« * Tudom, sok minden történt azóta, a­mióta nem láttalak. Egy szúnyog, a ki barátod volt, belédöfte a fulánkját egy kis gyermek­emberbe, de fulánk belé törött és a szúnyog meghalt. Egy kis aranylégy, a mely szeretett a hátadon mászkálni, leesett onnan és bele­­fult a tócsába, a­hová egy parasztleány ön­tötte ki a korsóját. És a nyírfa ágára, a­mely kora tavaszszal még kopasz volt, felakasztotta magát egy ember, a­kit elhagyott a kedvese. Nem vetted észre, hogy minden lépéssel, a­melyet előre teszünk, egy hullát hagyunk magunk mögött az utón. Mennél öregebbek Az új Ausztria. Az új tömegek megszólaltak odaát, s egyszerűen meghazudtolták az eddigi politikát. Ausztria hangos volt nyelv­­aspirác­ióktól, nemzetiségi villongások­tól, hirdettek elszakadást és csatlakozást Németországhoz, követeltek cseh koroná­zást, s unisono ordítottak vért és halált Magyarországnak. A­mi kiabált, az Ausz­tria akarata volt, a parlamentjükben is, azon kívül is. S nem volt joga senkinek sem föltenni, hogy Ausztria nem abban az eszmekörben él, mely hangossá tette a világát. S most ime, mindez elnémult. Meg­semmisültek, a létminimumon alulra fogytak a legszenvedélyesebbek, a leg­hatalmasabbak, a legnépszerűbbek, a cseh soviniszták épp úgy, mint a németek. A megoldhatatlan probléma, mely tíz évi obstrukc­iót teremtett odaát, s melyet az általános választójoggal a mostani kormány meg akart oldani, most sem oldható meg, mert egyszerűen elenyészett. Az apró frakc­iókból három tömbje a politikai erőknek válik ki: a szoczialisták, a keresztényszoczialisták, s velük szem­ben az ó-konzervatívok. Ezek sem nem németek, sem nem csehek, hanem rohanó radikálisok és fanatikus maradtak. Egyi­ket sem érdekli a nyelvkérdés, vala­­mennyiüket a gazdasági és társadalmi érdekek kötik le. Meglepetés-e ez az eredmény ? Kül­sőleg igen. De belsőleg, a dolog termé­szetét tekintve, — legalább most már — a­mi meglepő : egyszersmind a legtermé­szetesebbnek is látszik. Valóban föltehető volt-e, hogy Ausztria népei mindent a nyelvviszálynak áldoznának föl ? Hogy csakugyan oly engesztelhetetlen gyűlöl­­ség élhet manapság a tömegek lelkében, a milyen kitört utczai zavarokban, reichs­­rathi beszédekben , a politikusokból s azoknak felizgatott híveiből ? A rohanó ipari fejlődés és az intenzívebbé váló mezőgazdasági élet közepette az osztrák népekben nem élt volna a szocziális érzék, mikor nálunk, sokkal fejletlenebb viszo­nyok mellett, ez az érzék kezd mind köve­­telőbb lenni ? Ausztria benne van a világ­­versenyben s látja, milyen semmi más szemponttól nem zavart konzekvencziá­­val megy előre Német-, Franczia- és Angolország. Míg ezek kincseket hódita- Lapunk mai száma 32 oldal.

Next