Az Ujság, 1907. június (5. évfolyam, 130-142. szám)

1907-06-01 / 130. szám

ROVÁS: Nem tudjuk, igaz-e, vagy sem, hogy Tisza István nem fog megjelenni a zárszámadó­­­i­zottság előtt. De nem csodálnék, ha ennek a konvent alláró testületnek csakugyan fügét mutatna. Ez a bizottság sem nem hatóság, sem nem fórum, sem nem bíróság. A képviselő­­ház kiküldte, hogy tanulmányozzon valamit s tegyen róla véleményes jelentést. Ha tanul­mányozása során szüksége van Tisza István felvilágosítására, akkor szépen kérheti azokat tőle, de nem idézheti maga elé mint vádlottat, s nem fenyegethet ellenkező esetre holmi tör­vényes következményekkel. Maga a tárgyalás humbug, mert a bizottság amúgy is jól tudja, hogy Tiszán nincs keresni valója, éppen csak basáskodni óhajt, s azt az embert, a­kitől annyira rettegtek, fegyvertelenül akarják ma­guk előtt látni. Nem valószínűtlen tehát, hogy Tisza csak azért is nem hederít rájuk, de az sincs kizárva, hogy csak azért is közéjük megy, megmutatni, hogy fegyvertelenül is egy fejjel nagyobb náluknál. * Eljön-e a király ? A kétkedőket határozot­tan lec­áfolják a remegő szívvel bizonykodók, mert nincs kizárva, hogy csakugyan eljön, az sincs kizárva, hogy eljövetele mégis el van határozva, éppen csak Wekerle nem tud róla, vagy ha tud, nem hiszi. Ezért a kérdés súly­pontját jövő hétfőre teszik, a­mikor Wekerle ismét Bécsben lesz, s még egy kétségbeesett kísérletet tehet az útiprogramm megtudására. A kérdés különben ma már nem politikai je­lentőségű, mert akár jön, akár nem jön ő fel­sége, azt már eléggé kimutatta, hogy szabad akaratból, szíve sugallata után nem jönne. * Darányi Ignácz ma aranybölcseséget mon­dott. Az is csak úgy véletlenül kicsúszott a száján. A cseléd — úgymond — boldog lesz, ha egyáltalán történik valami csekélység az érdekében. Már most, nem vitatva, jó-e, rossz-e a cselédtörvény, jellemző ez a mondás annak az embernek a szájában, a­ki a javas­latot azzal terjesztette be, hogy első­sorban a cselédek számára izzadta ki. Most persze el kell hinnünk, ilyen őszinte kijelentés után, hogy a cselédek számára éppen csak a meg­­okolás készült, míg magából a törvényből csak egy boldogító csekélység jut nekik. Az élet tengere.*­ Finnből fordította Bán Aladár. Én, magános vízcsepp, tisztán és fényesen hullottam le az égből a jégen keresztül. Leg­első emlékem az, hogy sárguló nyírfalevélre estem s onnan a földre. Aztán észrevettem, hogy más vízcseppek is vannak, hogy ők hasonlóképpen érkeztek és cseppentek a földre, hogy egyre többen jönnek, míg lassanként kialakulunk, meg­növekszünk, megdagadunk és valóságos tócsává leszünk. A­mint a földtől elszakadtunk, mi felül­­levők rögtön elkezdtünk nyugtalanul mozgo­lódni. Mindnyájunk előtt világos volt, hogy a homály és szenny ránk nézve idegen, hogy igazi valónk a fény és tisztaság s hazánk az ég. Bármi módon, el kell szakadnunk ettől a lenyügző pocsolyától. Némelyikünk odatapadt a parti tárgyak­hoz, igyekezvén tanyát verni valami kiálló kövön s onnan ragyogni ; mások ugyanezen czélból a vízinövények száraira szálltak föl, melyek még szárazak voltak. De minden törek­vésük, hogy különváljanak s a többieket túl­ragyogják, végre kárba veszett, mert egyre újabb cseppek hulladoztak, mindenfelől, szünet nélkül, s ezek visszalökték őket a sáros vízbe. Akadtak olyanok is, kik a földbe igyekeztek behatolni valami repedésen vagy résen át. Micsoda hiábavaló törekvés ! Érezni egyedül­­valóságot, önálló utat keresni, szorongani és elveszni a sötét mélybe csupán azért, mert nincs másban menekvés ! De mi többiek hirtelen úgy éreztük, mintha valami szétszakadt volna előlünk, s ugyan­akkor rejték­ünkből legnagyobb részünk lejtőn gurult lefelé.. Mindegyikünk más-más irányba lökődött, kiki a saját menekvését keresve. Mindenik a saját választott útját tartotta a leghelyesebb­nek. Nagy részünk örökre elveszett, egészen másfelé. Valószínüleg teljesen eltévedt és el­pusztult. Mert az igaz itt csak egy, s mi, ter­mészetesen, azon vagyunk. Kis erecske gyanánt csörgedeztünk tova megelégedetten, közben-közben meg-megállva, megerősödve s ismét továbbgördülve. Néha freccsennünk kellett, ha akadályba ütköztünk. De ez csak javunkra szolgált : a freccsenésnél sok viz elmaradt belőlünk, mi pedig egyre kes­kenyebbé lettünk, vágtatásunk csillapodott s szemmel láthatólag tisztábbra derültünk. Végre szépen kanyarogni kezdtünk a kisebb kövek között. A nap sütni kezdett a felhőtlen égről. Egyre kisebbedő ér gyanánt folydogáltunk a gyönge hangafüvek és áfonyaindák közt. Soha senki se járt még erre, minden új volt itt. Száraz homok volt alattunk, mely majd aranyként ragyogott, majd márványként fe­hérlett. Majdnem mindegy volt, akármerre megyünk is ; játszadozva, mókázva és sze­szélyesen választok meg ösvényünket. Valóban, nem az ég tisztasága tükrözik-e már bennünk ? Nemsokára oly kevesen le­szünk, hogy külön cseppekre várunk. Már megállapodunk. Én külön gördülök két csil­logó homokszem közé és cseppé alakulok. Most már én vagyok, finom, tiszta, tökéletesen áttetsző s a napnak kisded képét ringatom keblemen. De alig kezdtem még élvezni létemet, midőn a mögöttem maradt erecske elkezd dagadozni, elér és egyesül velem. Valami kényszer ellenállhatatlanul hátralök bennün­ket s helyünkből egyszerre legördülünk és va­lami uj pocsolyába hanyatlunk. Ez bizonyára már régen állt, mikor a mi jövetelünk fölza­varta. Legnagyobb részünk mindjárt az első árammal beleömlött az álló tócsába. Csupán mi középsők bírtunk menekülni s megbámult ér módon áttörtünk és folytattuk pályánkat le a lejtőn, örülve, hogy legalább megmene­­kedtünk s a körülményekhez képest nem szennyesedtünk be túlságosan. A mögöttünk támadt kimondhatatlan zaj és zugás mégis elárulta, hogy a tócsa vize a mi kicsiny ös­vényünket fölhasználva, most épp sarkunkban van. Ez okozta, hogy nem tudtunk előre te­kinteni, sem jobb irányt választani, mert gon­dolataink a nyomunkban fenyegető veszedel­men vesztegeltek. S méltán,­­— egy perez és a szennyes áradat zavaros sárlevével már be­ért minket és ránk omolya, belénk vegyült. Mi volt annak gát és akadály ! Egy áramlás, s mindnyájan szédítő gyorsasággal gördültünk előre. Még sohasem volt alkalmunk ily nagy vizárral együtt vándorolni. Tiszta és piszkos vegyesen. S mily gyorsaság ! Szerencsére egy tuskó került elénk s kétfelé szakított bennün­ket és többé sohasem találkoztunk a másik féllel. Ily módon egyszerre megszabadultunk a fele vízmennyiségtől. — Vigyázzatok, — suttogtunk mi, kik tapasztaltabbak voltunk — amott egy ma­gános völgy látszik, oda még bizonyosan senki­­sem jutott el, forduljatok arra — hamar, haner ! De épp mikor a döntő fordulatot kellett volna megtenni, valahonnét megint egy uj ár ömlött belénk s magával ragadott bennünket *) Ez az allegorikus rajz Arvid Jónnefek hasonló czimű kötetéből való, melyből a »Süket-vak elbeszélésé«-t Az Újság 1906 október 3-iki számában közöltük: Fgazillisé­. Mondják, beszélik, a Pester Lloyd ma meg is írja, hogy tegnap Kossuth Ferencz lakásán a függetlenségi párt egy konventikuluma tanácskozott, mely rá akarta bírni Kossuthot, hogy Andrássy Gyulával ő is mondjon le, mert árt a függetlenségi párt nimbuszának, hogy Kossuth megmaradjon egy politikai irány képviseletében, mely a hatvanhetes And­­rássynak nem elég nemzeti. Mondják, beszélik, hogy ez az indítvány nem tet­szett Kossuthnak, s hogy a konventiku­­lum folytatólagosan tanácskozván, új pártalakulás eszméjét vetette fel, mely­nek alapja : több közgazdaság és keve­sebb közjog. Mondanak, beszélnek sokat, olyat is, a­mi nem igaz, olyat is, a­mit csak félig tudnak, de mind e híresztelés, szólás­mondás lehetetlen volna, ha normális helyzetek volnának a mostani viszonyok. Abnormális pedig a helyzet nemcsak azért, mert a vállalt dolgok nem men­nek, a nem vállaltak pedig rosszul men­nek, mert nagy az elkedvetlenedés min­denfelé, s mert a kormány a legnagyobb buzgósággal éppen olyan feladatok felé fordul, melyek programmjának egyenes megtagadása, hanem azért is, mert a kormány híveinek és ellenfeleinek a tu­domása és a nézőpontja, a bírálata és a következtetése voltaképpen egy és ugyanaz. A leggyűlölködőbb szoczialista, vagy haladópárti kritika sem mond egye­bet, mint a­mi a kormánypárti klubok terh­eiben elhangzik, s a kormány leg­elszántabb védelmezői sem tesznek egye­bet, mint hogy a nyilvánosság előtt dühösen c­áfolják azokat az állításokat, miket ők maguk hangoztatnak a klub, vagy a négyszemközt intimitásában. Ma voltaképpen senki sem tudja, mért védi a kormányt, mikor annyi oka van elége­detlenségre ; még kevésbé tudja, hogy voltaképpen mért ragaszkodik a kor- Lapunk mai száma 32 oldal. I U Budapest, 1907. V. évfolyam. 130. szám. Szombat, június 1. Előfizetési árak _ _______ _ SZERKESZTŐSÉG.

Next