Az Ujság, 1907. szeptember (5. évfolyam, 208-220. szám)
1907-09-01 / 208. szám
Budapest, 1007. V. évfolyam. 201. szám. Előfizetési árak i T m U^Jj SZ^^SZ^CS^ÉG: ^ ^ -------------------------------------------------------------r\ k I «\ \J | Vasárnap, szeptember 1* Magyar közművelődési problémák. Ma megnyílnak újra a magyar középiskolák kapui és tódul a nyílt kapukon át az ifjúság. Az iskola termei megtelnek minden évben annyira, hogy boldognak érzi magát a szülő, ha gyermeke helyet kapott. Mindenki lateiner pályára adja gyermekét, iparosnak, kereskedőnek senki. Az iparos szégyenli a hivatását s fiából professzort és ügyvédet farag. Ugyanezt cselekszik uraink, akár van fióknak hivatása erre, akár nincsen. Ezen az útón aztán megbomlik az állam munkásainak egészséges egyensúlya. De mikép segítsünk a bajon ? A felelet e kérdésre igen nehéz. Hiába tanácsoljuk az iparosnak és kereskedőnek, hogy ne adja az egyetemi pályára gyermekét. A legtöbbször nem azért iskoláztatja gyermekét, hogy az legyen belőle, hanem hogy jobban megélhessen, mint az apja. Mert iparunk és kereskedelmünk gyenge és így nem ad elég kereseti forrást az intelligens osztálynak. A középiskola — így okoskodik a szülő — szegényes, de biztos keresetre, esetleg szerencsés helyzetre is nyújt reményt, az iparos és kereskedő pedig igen sokszor szűkös körülmények közt tengődik. Amíg nincs kifejlett iparunk és kereskedelmünk, addig mesterséges uton nem segíthetünk a középiskolák és egyetemek túltömöttségén. Ipart és kereskedelmet pedig nem teremthetünk úgy, hogy méltánytalan szigorral kibuktatjuk a tanulók nagy részét, vagy hogy kizárt Fanévi! írta Kenedi Géza. Hogy előkelőbb teremtése-e az istennek az ember, mint az állat és mindenekfölött boldogabb-e, arról sokat lehet beszélni. Ha a fődologról, a teremtett világ helyes élvezéséről van szó, az elsőbbség az állatoké. Nem kell hozzá darwinizmus, hogy az ember ezt belássa. Az állatok föld anyánknak édesebb gyermekei, mint mi vagyunk. Ahol valamely állatnak a természeti létföltételei nincsenek meg, ott alig szaporodik, vagy egészen kivész. De ahol megvannak, ott bőségesek az ő ivadékai és valamennyien örülnek a létnek, hogy úgy mondjam — két pofára. Teszem azt, ha az ember ebben a mi gyönyörű országunkban jár-kél, csak úgy hullámzik gabonával, hússal, tejjel és mézzel körülötte minden. Egészen bizonyos, hogy ha ezen a földön ember helyett 20 millió kétlábú állat lakna, jutna belőle bőven mindegyiknek. Nem is kellene egymást érte igen harapdálni. Csak lehajtanánk a nyakunkat , és örülnénk a létnek — megint úgy mondom — kétpofára. Most azonban hogyan vagyunk ! El vagyunk átkozva, mint Tantalus. Enni akarunk, félrehúzódik a kenyér. Inni akarunk, elapad a tej, a méz, a bor. Midas király legendája is előkerült, de megfordítva. Arany vesz bennünket körül, de ha hozzányúlunk, rög és sár lesz belőle. Nem az, hogy a földi javakban nagyon egyenlőtlenek vagyunk, nem az. Való igaz ugyan, hogy az emberi fajtának az egész világtörténetben nincs bátorabb megtévedése, mint amilyen volt korunknak miliomos-gyártása , ámde csak a nyomorult irigység szemével lát az, akinek csak az fáj, hogy ő is nem lehet miliomos. Az emberiség nagy szeretete, a kiirthatatlan jézusi erény csak ennyit mond és ez az igazság : • - -— Add meg a mi mindennapi kenyerünket. Jusson a föld és az ég áldásaiból mindenkinek annyi, amennyi a teremtés élvezetéhez illendő. És nem jut. Nem beszélek a glacé-kertyűkről, a bábeli női kalapokról, a drága ékszerekről és az effélékről. Továbbá az udvari és nem udvari czímekről, a mindenféle kék, zöld, piros és sárga tollakról, amelyekkel a modern ember indiánusok módjára tanúságot tesz a maga hihetetlen fejletlenségéről. Sötét század ez nagyon. De aki a természetlátás magasságából nézi mindezt, az nem irigységgel telik el, csak véghetetlen szánalommal. — Hanem enni, inni, ruházkodni és lakni való alkalmatosság, az igenis legyen! — De nem lesz ! Ezt mondja egy láthatatlan Daimonion, mely örömeink és az élvezetekben való tobzódásaink közt egészen váratlanul megjelent. Szépen letelepedett asztalunkhoz és elkapkodja az orrunk elől a legjobb falatokat. A jó lakásokba beült és minket a szűk, egészségtelen lyukak felé szorít. Az alkalmas ruhát és a meleget elveszi tőlünk. Betegségeket terjeszt és gyűlöletet köztünk. Lassacskán kikezdi húsúnkat, vérünket, idegeinket. Sőt még gyermekeinket is megeszi gonosz telhetetlenséggel. Megeszi ? . . . Igenis megeszi. Akinek a maga eszénél fogva vagy az emberszerető tudósok által vezetve, módjában van leszállani az életlátás nagyobb mélységeibe : megérti most, honnan származott a pokol világlegendája. És megtudja azt is, hogy az emberevő hatalmak közt, amelyeket ismerünk, a drágaság a legiszonyatosabb. Nem mintha vadul és közvetlenül emésztene bennünket, mint a tigris, a vasút, vagy az automobil. Ezek ellen mindig van valami okos megelőzés vagy védelem. De a drágaság, a mindennapi kenyér elalapodása ellen védelem nincsen. Láthatatlan valóság az, aki sehol sincs és mégis mindenütt van, mint a levegő. Az okát keresi mindenki és nem találja. Hihetetlen az, hogy ebben a pöffeszkedő században mennyire nem vagyunk képesek még az olyan társadalmi események okozati összefüggését is megtalálni, amelyek az életünket egészen közelről érdeklik. A szocziológia új tudománya volna az, ami erre megtanít, de micsoda rongyokká tépte ezt is, mindjárt megszületése után a mohó spekuláczió. Nem való ennek a félőrült századnak igazság, mert mindjárt kitekeri a nyakát. Száz okát adják a drágaságnak nagy bölcs ábrázattal és egyik sem az igazi. Egyet megszüntetnek, másnap itt támad helyette. A pénz olcsóbb lesz, a drágaság növekszik. A gabona ára leszáll, a drágaság emelkedik. Kevés a takarmány , a tej drágább. Elég takarmány termett, a tej megint drágább. Amit dühösen kiabál a tömeg, hogy t. i. az államhatalom által is kegyelt osztályok fölemésztik a gyöngébb osztályok ennivalóit és életboldogságát, ez is nagyon gyönge, — ROVÁS. A horvát bán egy ideig semmit se hallatott magáról. Csitt, mondották, ő zajtalanul dolgozik. Most igen sűrűn nyilatkozik. Tán abbahagyta a munkát ? Dehogy, már ismét van egy programmja, a zajtalan munka során isten tudja hányadik. Előbb várt a kijózanodásra, aztán segített a kijózanodásnak, s mikor senki sem akart kijózanodni, elvállalta szerzőségét annak a baksis-programmnak, melylyel a magyar kormány a horvátok markába nyomta az államvasutak magyarságát. S a horvátok még mindig esküdöznek, hogy obstruálni fognak. Mit tesz Rakodczay ? Megfenyegeti őket, hogy csak ezután következik az igazi baksis. Csak henczegjenek ! Annyit fognak kapni, hogy ha megpukkadnak is, mégsem tudnak majd elégedetlenek lenni. Úgy látszik, a zajtalan bán már ebben a programmban sem bízik, mert megint bejelent egy újat , új többséget, a volt nemzeti pártból és a királyi biztost. Ez már alternatív programm. Vagy sikerül visszaállítania a régi emberekkel a koalíció legyőzte régi, átkos parlamenti rendszert, vagy pedig a haladópárti királyi biztossághoz nyúlnak, melyet, hála istennek, Andrássy Gyula nem tudott az alkotmány biztosítása érdekében eltöröltetni. Most már helyben vagyunk, több programmot a csöndes bán nem fog gyártani, mivel szerencsésen visszaérkezett Mádra. * Egy osztrák államférfitól érdekes, noha nem meglepő dolgokat hallott egy munkatársunk. Hogy bankban, kvótában a két kormány megegyezett, csak úgy, mint a kiegyezés gigában. Ha senki sem mondja, akkor is igaz, mivel Wekerle tagadja. S hogy a kvótaemelés formája a közös vámbevételek elosztása lesz, az már nem is újság, hiszen már régebben beadták nekünk ezt az osztrák követelést magyar nemzeti vívmánynak. Külön vámterület kell nekünk, hát csak nem ragaszkodunk közös vámbevételekhez ? Fokozatosan kell eljárni. Előbb a vámterületet jogilag különítjük el, erre következik a második stádium : a vámbevételeket már tényleg elkülönítjük s ez lesz a garanczia arra, hogy majdan a vámterület is gyakorlatilag külön válik. Ez olyan gyönyörű logika, hogy csodáljuk : mért halljuk ezt osztráktól s mért nem boldogítja vele Wekerle az országot ? * -- Günther Antal igazságügyminiszternek erős meggyőződései vannak. Kissé túl erősek. Meg van győződve róla, hogy a kormány meg fogja valósítani az alkotmánybiztosítékokat és hogy a nemzetnek sok száz évét fogja új alapra fektetni. Hát az egyik, az alkotmánybiztosíték, sokkal közelebbi feladat, semhogy erről meggyőződéseket táplálhatna egy miniszter. Ezt a miniszternek tudnia kell s a kormánynak meg kell tennie. A másik kissé távol van, mert még Günther maga sem győződhetik meg róla, vájjon meggyőződésében nem csalódott-e. Századokra szóló új alap ? Ugyan, ugyan, miniszter úr, önök két esztendei átmenetre vállalkoztak s az örökkévalóságnak alapoznak ? A kvótát nem tudják rendezni tiz évre és századokat rendeznek ? Maradjanak csak meg a jelennél és rendezzék a szénhiányt, ennek ellenében néhány évszázadot bátran hagyhatnak rendezetlenül. Lapunk mai száma 52 oldal.