Az Ujság, 1907. szeptember (5. évfolyam, 221-232. szám)

1907-09-17 / 221. szám

Budapest, 1907^__________________V. évfolyam. 221. szám. Kedd, szeptember 17. Elöfiz^ árak: fff SZE^KESZT^SAG: ^ _ imí n""aMWihmi.miMwiiWtfMimaMnmfiesaiaKSHKW«*.raaTnTnTmiTwninTrnwiiTH ■ n ’«ífnrr—rnr ■ i.immTrTiTgirfTrn -rm -rin tu i. ■■nn..irn—..n ■ ■ ti ■ m-ititiíi ................... —. -- -- - _ ... ____ ROVÁS. _____ V%vT Günther miniszter úr, a magasabb helyen alacsonyabbra taksált nemzeti ünnepek kor­mányképviselője, a pusztaszeri Árpád-ünnepet egy sokat igérően rejtelmes szónoki mondással tarkította. Úgy látta, hogy most a vérszerző­désnek egy nagy elve kelt ki sírjából ; az az elv, hogy a­mi jót közös munkákkal szerez­tünk, abban minden magyar polgárnak része legyen. A vérszerződés ugyan igen elcsodál­koznék, ha megtudná, hogy a filiszteres pol­gár­ részel­tetés már ő benne is megvan, de azért a miniszteri frázis mégis czélozni lát­szik valamire. Valami jóra, a­mit valakik közösen szereztek. Kik ? A kormány ? A koalí­­c­ió ? Vagy éppen az osztrák és a magyar kiegyező miniszterek közösen ? Ha így van, — s ez aktualitásánál fogva leginkább valószínű — akkor Günther nem az általános szavazati jogra c­élzott, hanem a kvótafelemelésre. Abból csakugyan minden magyar polgárra fog jutni valami. * A Bécsben elkobzott Zeit szerint Ferencz Ferdinánd trónörökös csak azért nem néz fe­léje Magyarországnak, mert nagyon is szeret bennünket. Különösen a függetlenségi párttól van elragadtatva, — a­mi nem is csoda, ha­­igaz, hogy a trónörökös a dualizmus helyett a föderalizmus szerint óhajtja a monarchiát berendezni. Magyarán, a minden néptörzs egyenlő boldogításáról érzelgő chlopy-i had­parancs szerint. Ebben az irányban a függet­lenségi párt nagyjai rezolucziós horvát poli­tikájukkal s a szerb radikálisok­ simogatásával már csakugyan szereztek némi érdemet, s ezenfelül annak idején a trónörökösnek a cseh grófnővel kötött szerelmi házassága mel­lett is lovagiasan tüntettek. Ha azonban csak ezért szereti a magyarokat a trónörökös any­­nyira, hogy a király s a többi királyi herczeg féltékenységből hozzánk sem ereszti, akkor magyar nemzeti érdek, hogy ne szeressen bennünket, hanem jöjjön ide s ismerje meg ama politikusaink értékét, a­kiknek a­­ fen­séges absens magyarbarátsága köszönhető. * Egy kis indulás az elbusult koalíczióban : Tisza István állítólag azt tanácsolta Bihar vármegyének : nem kell a kormánynak az aradi gyásznap nemzeti ünneppé avatásának kérelmezésével felesleges nehézségeket csinálni. Ebből először az a súlyos vád kínálkozik Tisza István ellen, hogy nem tiszteli a nemzeti kegyeletet, másodszor az a derékségi bizonyít­vány állítható ki a kormány részére, hogy ime, még Tisza István is elismeri nélkülözhetetlen szükségességét. Arról persze szó sem esik, hogy a kormánynak esze ágában sincs október hato­­dikából nemzeti gyászünnepet csinálni, s arról sem, hogy a­midőn egy akármilyen magyar kormány Bécscsel a nehéz kiegyezési ügyben tárgyal, akkor olyan nemes vadászfelfogás sze­rint, a­minő Tisza Istváné, magyar érdekben kiméleti időt élvez. Azok, a­kik Tisza István ellen, az ország érdekére való minden tekintet nélkül, a legbecstelenebbül küzdöttek, s a­kik szerencsésen elbecstelenítették az egész ma­gyar politikai életet, e következetesen becsü­letes politikust sohasem érthetik meg. De arra mindig jó nekik, hogy becsületességéből becs­telen hasznot húzzanak. Milyen a boldogság. (Egy naplóból.) Írta Krúdy Gyula. Egyszer, korán őszszel, életemnek abban a korszakában, a­mikor a lehulló, sárga fa­levelet abból a szempontból néztem, mint a saját életemet, erdőben sétáltam egy hölgy­­gyel és Petőfi verseit félharkan olvasgattuk . . . Jöjj, térj vissza aranyhímes őszi délután és h­ozd magaddal ifjúságom kedves bánatát, boldog harmóniáját; jöjj halkan, mint az akáczlevél hullása, távoli avarnak zizegése, a melyet a bujkáló szél simogat ; jöjj mélán, mint a madarak szava az erdőn, midőn hal­kulni kezd ősz közeledtével , és legyen sejtel­mes, sóhajtásos, kényes az érkezésed, mint egy fiatal, elhagyatott, szerelmében csalatko­zott, elhervadt leány halála, a­mikor csak nagyon-nagyon messzire zokog valaki . . . Húsz esztendős voltam és egy fehéredő hajú hölgyet szerettem. Az ember mindent elfelejt idővel, legfő­képpen elfelejti az érzéseit. Ma, a férfikor delén, sehogy sem tudnám megmondani, hogy mi volt az, a­mit húsz éves koromban érez­tem. Csak úgy találomra gondolom, hogy több volt az, mint a szerelem. Vagy talán nem is szerelem volt, csupán homályos a rajongás a szerelem után ? A fehéredő női fej, a­mely ébren, éjjel álmaimban velem volt, egy szent, jó, nemes fej volt. Azt a mosolyt, a­mely e drága, her­­vatag arczét megvilágította, ha vallomásaimat hallgatta, többé sohasem fogom látni. De azóta se láttam. Húsz esztendősnek kellene újra lenni, hogy egy fehéredő hajú nő úgy mosolyogjon reám, mint ő mosolygott. Fáj­dalmasan és mégis boldogan, szemérmesen, de mégis kíváncsian , anyáskodva, de vára­­kozólag, titkolt reménységgel : hátha, hátha komoly dolog fejlődik még ebből. . . hátha nem is húszesztendős vagyok, hanem több, férfibb. úgy mosolygott, mint a nagyon jó, nagyon szűzies nők szoktak mosolyogni akkor, ha egyedül vannak naplementekor és ábránd­jaikban valami kellemetes gondolathoz érkez­tek. Te édes ábránd, te kedves érzés, — susog­ják halkan a lelkükben — maradj még itt, maradj, maradj ... És mert nők, kívánságuk megerősítéséhez mosolyognak. Egy kis felvidéki fürdőhelyen voltunk és az ősz jöttével a vendégek elszállingóztak. Mindennap kevesebben jöttünk össze az ebéd­nél, mindennap robogott az ócska omnibusz a vasút felé és mi ketten titkon (ezt a gondo­latát ismertem) azt számolgattuk, hogy mikor maradunk majd ketten, egyedül . . . Nem be­széltünk róla, nem mondtuk hangosan egy­másnak, de valami csodálatos, rendkívüli ese­ményeket vártunk azokra az időkre, a­melyek akkor következnek el, ha ketten maradunk. A nyár folyamán messzire ültünk egymástól a közös ebédnél és midőn napról-napra köze­lebb jutottunk egymáshoz, édes remegés, bol­dogság töltött el. Sohasem nevettem katonai adomákon any­­nyit, mint akkor, midőn csupán a köszvényes kapitány maradt asztaltársunk. Ez a kapi­tány nyáron hallgatag, szinte zordon férfiú volt, a­minek az oka abban keresendő, hogy sohasem engedte meg neki a társaság, hogy megkezdett anekdotáit befejezhesse. Talán unal­masan adta elő a dolgokat, talán három-négy anekdotát kevert a dologba, a­midőn egyet akart elmondani, elég az hozzá, hogy a ka­pitány búskomorságba esett és titokban, ha azt hitte, hogy senki sem látja, gummitalpas botjával leverte a virágokat a parkban. Gyil­kos tekintettel nézett maga körül minden vi­dám arczet és egyetlen társasága a süket­néma éjjeli bakter volt. A rossz nyelvek azt beszélték, hogy a kapitány a Thakternek mondja el az eszébe jutó adomákat. De őszre hajlott és a kapitány napról-napra vidámabb lett. Olykor már perc­ekig beszélhetett az ebédelő­asztalnál és az őszi rózsákat nem verte le botjával a parkban. A nevetését is hallani lehetett : mintha egy nagyon régi lakatot nyi­­togatnának, hiába nyitogatnának. De akkor nyikorgott csak igazán a rozsdás lakat, a­mi­dőn csupán hárman maradtunk a fürdőn és az ódon vicczeken oly viharosan kac­agtunk, hogy a kapitány sértődötten kiáltott fel : — Várják meg legalább a végét. Az én kedvesem, az én gyönyörűségem ekkor komolyan pillantott reám. Mintha azt mondta volna : — Vigyázz, még elárulod magad. És én boldog voltam e kis bizalmasko­dásért. Azontúl mindig csak akkor kezdtem el kaczagni, a­mikor a kapitány végleg el­hallgatott. Olyan volt a kapitány, mint egy régi, elromlott óra, a­mely száz évig állt és egy­szer ügyes mesteremberre talált. Az átlustál­kodott száz esztendőt mintha egyszerre akarta volna behozni. Reggeltől estig anekdotázott. Korán reggel türelmetlenkedve kopogott ajtó­mon : — Mátyás király lustái sem aludtak eny­­nyit ! — zörgött. — Pedig az éjjel megveszni­­valóan jó történet jutott eszembe. Lavunk mai száma 32 oldal. Intermezzo. A politikai és gazdasági romlásba, mely mindennap nagy hullámcsapások­­kal ostromolja életünket, Kolozsvárról egy borzasztó családi dráma szenzácziója vegyül bele, úgy hat, mint valami velőt­­rázó sikoltás, a­milyent a vihardulta tengerről hallanak olykor a hajósok éjjel. Nem lehet gondolkodás nélkül túlesni rajta. A családirtás ugyan rég nem isme­retlen szörnyűsége a modern életnek. Az ilyen rémesetek motívuma azonban többnyire valami elmebaj, ritkán a tö­kéletes nyomor és az éhség. De leg­ritkábban a bűntett és a becsületfoga­lom. A kolozsvári szenzáczió motívuma azonban kizárólag az utóbbi volt. A tettnek az egyéni és családi élet világára tartozó részletei mindenesetre olyanok, a­melyek a tragikai megdöbbe­nést és szánalmat fölébresztik. Milyen nemes, de egyben milyen embertelen szolidaritása az a családi érzésnek, mi­lyen klasszikus bensőség, de egyben mi­csoda túlhajtott becsületérzés, a­mi a családfő bűnhödésének a halálban is ré­szesévé teszi a feleséget és a két, élete virágkorában levő hajadont. És a férfias felelősségérzetnek is milyen gyilkos el­torzulása, mely az egész család halálát kívánta meg, vagy fogadta el ott, a­hol csak a bűnösnek kellett volna bűn­hődnie és ennek sem így. Az egyén erkölcsi világa szempont­jából az ilyen szörnyűséges eseteket tiszt

Next