Az Ujság, 1907. október (5. évfolyam, 245-258. szám)
1907-10-16 / 245. szám
Budapest, 1907.________________________V. évfolyam. 245. szám.__________________ Szerda, október 16. Előfizetési árak. SZERKESZTŐSÉG: Égte évre. - 28 k. -ft fill WBB H f§ H ÄH Ä J0BÍ ^ Neg^é^e":: )7» -I Jffct W 1 1 gf fi iff— KIADÓHIVATAL: Egy hóra « _ _ 2 40 » ÁgS Égi |1S p|j Budapest, Rákóczi út 54. sz. MITWITI flM fejj $$i fel A. Wk HJ Telefon 64-01-02-03. »ssarr fi Mm** W ft VJ skäski_____ _____■ —_________________________________________________________ ROVÁS. Még egyszer, huszonnégy órára félreteszszük a jogosult szkepszist s bizalommal várjuk a kormány holnapi előterjesztésében a jó kiegyezési javaslatokat. Küzdünk a gyanú ellen, melyet a kormányhű sajtó előharangozása nagy mértékben erősít. Nem arról szólnak , most megtudja az ország, hogy milyen nagyszerűen tudtunk mi az osztrákkal alkudni, hanem tekintetbe vesznek holmi rendkívüli nehézségeket, az osztrák túlsúlyt, s megint azt az ostobaságot, hogy az elmúlt negyven esztendő bűneit nem lehet hirtelen jóvátenni. Szóval: nem bíznak, hanem rémizgetnek. S mi mégis bízni és remélni akarunk, s várunk minden politikai elfogultság nélkül a jó kiegyezésre. S nagyon örülnénk, ha megkapnék, mert az ország érdekében szívesebben konstatálnék, hogy jó kiegyezésünk, mint azt, hogy rossz kormányunk van. Még mindig benne vannak a horvátokkal való gyáva békülésben. Már arról is van szó, hogy ha a horvátoknak tetszik, feláldozzák nekik a bán személyét. Tehát a horvátok lázonganak, a horvátok obstruálnak, a horvátok elszakadni akarnak Magyarországtól. s Ezzel szemben nem megtorlástól kell tartaniok, hanem biztosan számíthatnak jutalomra. A bán személye nekünk Hekuba, hanem mégis tán volna valami közjogi méltóságérzet a kormányban ? Ő proponálta a bánt, a király kinevezte, s holmi Lupiték lecsaphatják. A gerincztelen régi rendszer alatt az obstrukczió kérte-3'"Bánffy fejét , nem kapta meg, Bánffy feje elveszett, de harczban és nem silány alkuban. Kérték a Tisza István fejét: nem kapták meg. Mert Tisza elbukhatott ugyan, de elismerni, hogy a kisebbség kormányt buktathat, a legnagyobb tárgyi előnyök fejében sem volt hajlandó. S most jöttek a gerinczesek, s a félhivatalosok szerint nem idegenkednek a személyi áldozattól sem, ha szükséges. A Heródesek ! Noha ilyen Saloméért ilyen Jánosfejet feláldozni egészen kvadrál.« * / ' . A színházak, ha megnyílnak, ugyancsak gazdag műsort ígérnek. Ilyenkor több kolbász, mint nap. Természetes, hogy a fölös kolbászokat jégre teszik, s megint több lesz a nap, mint a kolbász. Az országházi színház is elszédít most a munkaprogrammjával. Költségvetés, kiegyezés, kvóta, adóreform, egy csomó névtelen reform s Andrássy javaslatai, miket most már óvatosan nem alkotmánybiztosítékoknak neveznek, hanem a közigazgatási bíróság hatásköri kiterjesztésének és hatásköri összeütközési bíróság felállításának. No meg a választóreform. Bizony ez rengeteg sok még akkor is, ha rossz. S el nem intézhető még akkor sem, ha el akarják intézni. De nem is akarják elintézni, hanem a munka tömegével főbekólintják csak az országot, hogy szédüljön, s a képviselőházat, hogy inkább siessen, mint kritizáljon. Sietni is fognak, mert ez könnyebb, mint kritizálni. No meg a szaladáshoz hivatottak is, mert erre valók, a kritizáláshoz viszont nincs joguk, mert nem azért nevezték ki a képviselő urakat. Elfelejtett írók. — Emlékezések a közelmúltból. — Irta Váradi Antal. I. Ira elfelejtették őket, hát pihenjenek békével, — gondoljátok magatokban. Te pedig, jó öreg, ha van egy pár tűrhető anekdotád egyik-másikról, hát mondd el, aztán hagyj nekik békét. Magad is a felejtés Lethe-partján legázod a lábadat, beleszédülsz előbb-utóbb. Rólad ugyan nem lesz, aki emlékezzék. Nincs igazatok ! — mondom én, mert olyanokat is elfelejtettünk, akik mindent érdemeltek, csak feledést nem. Vörösmarty maga is azt írja : Engem is, a nyugalom napján ily év hoza létre Már késő unokát.. . A felejtés és nyugalom esztendei voltak azok is. Nem a Fidicimi Mihályokról, meg a Kazinczy-szaporította parnasszusi nyájról beszélek én, amelyet már Kölcsey fogadkozott kiselejtezni, hanem azokról, akikkel még pár esztendő előtt vígan szorítottunk kezet, akik vidámsága vagy dísze voltak minden körnek, sziporkázó szellemmel, arany kedélylyel, s vagy eldurrant pisztoly, vagy lassú kör ragadta, vitte őket a felejtés örvénye felé. Ma hetvenhét esztendős volna jó Balázs Sándor. Vidám, kedves öreg úr lenne, bizonyosan fekete haja volna meg bajusza, óriás termete egy kicsit meggörnyed, no, a büszke fejtartás is engedett bizonyára, de a szellem, a szív, a szó, az friss, eleven, sziporkázó maradt volna ma is. , Akhoz a marcziánis, óriás alakhoz roppant furcsán hangzott az a szelíden vibráló, vékony, édeskés hang, az az örök szelíd mosolygás az arezon pedig éppenséggel ellentétben volt a büszke, magas homlokkal, a fürtös fekete hajjal meg a hatalmas tag-arányokkal, melyek egy fél fejjel kiemelték a tömegből. Mikor tüntetés volt, ő volt a zászlórúd. Amerre az ő feje járt a tömegek fölött, arra tolakodtunk mi, fiatalok. Arra rendesen melegebb volt, ott volt a góczpont. Az az édes mosolygás csak akkor homorult el néha, ha a ferbli-asztal mellett nem jött meg a várt háromszor, vagy a kunszt. Egyáltalán meghazudtolta a közmondást a kártyáról meg a szerelemről. Szerencsétlen volt ő mind a kettőben. Egyszer a régi írók és művészek társaságában — hol ma Reich Miklós barátunk művei csodákat egészség dolgában — ott kártyáznak hárman: Balázs, Lauka, Fekete. Klabriászt játszanak, s Guszti bácsi összekülönbözik valamiért a társakkal. — No hát, ha nem hiszitek, hát küldjétek be a párisi klabbász-akadémiának . . . — Onnan is csak hozzád küldenék azt le véleményadás végett, édes Gusztim ! — vibrál reá az ő édeskés hangján Balázs. Tudományára nézve mérnök volt Balázs Sándor, amit az ördög sem hitt volna el róla, ha nem látjuk az írásait. Ez a csupa humor, szív, pillangótempó, könnyűvérűség, könynyelmű dobálózás pénzzel, idővel, egészséggel, szóval : semmi realitás, csupa bolond idealizmus, s annak a fenekén egy végtelenül mélyen érző, áldott jó szív, igazi bohémszív, amely leánya sírján dobbant utolsót, mellette a kiürített méregpohárral... ez volt Balázs Sándor. A bohém szegénység bántotta folyton. Bár egyszerű családból származott, — apja jóravaló, derék szücsmester volt Kolozsváron — mégis úgy dobálta a pénzt, mikor volt neki, mintha Rothschild lett volna az édesapja. A mellett folyton meg akart gazdagodni. A leglehetetlenebb ideákon és találmányokon törte a fejét, amelyekkel ha nem is milliókat, de százezreket lehessen szerezni. Ilyen találmány volt a lánczhidi patent-szekér. Hosszú morfondírozás után kisütötte, hogy Budapesten a halandóság a lánczhíd-járás miatt növekszik. Az embereknek hovatovább több a dolguk, mert az élet drágul, s annál többet kell szaladgálni, különösen Budáról Pestre, ahonnan a szegény emberek jönnek a gazdagokhoz, s viszont Pestről Budára, mert innét meg a gazdagok mennek a szegényekhez, dolgoztatni velük. Nyáron megizzadnak, télen megfáznak, kész a betegség, veszedelem. Ez ellen találta ő ki a patent-kocsit, amely nyolc vagy tíz egyesülésből állott volna. Mindegyikhez külön ajtó nyílik, de oldalt, elől, hátul leereszthető köz-ablak van mindegyiknél, úgy hogy ha beszélgetni akar a szomszédjával, hát megteheti, csak le kell eresztenie a köz-ablakot; ha nincs ínyére, felhúzza az ablakot és ül magában. Se szél, se eső nem bántja, e mellett ül, s három krajczárért átviszik a lánczhídon. Nyolcz ilyen kocsi közlekedik, minden forduló három hatost hoz, de fordul egy-egy kocsi naponta legalább ötvenszer, ami tizenöt forint, s nyolczszor tizenöt az százhúsz forint biztos napi bevétel. Ez havonta háromezerhatszáz forintot teszen ki, azaz évente több mint negyvenezer forintot, ami, ha mindjárt a felét megeszik is a lovak meg a kocsisok, húszezer kapunk mai száma 24 oldal. A király na£yfieie&. Az emberi természet legnagyobb gyarlóságai közé tartozik, hogy a jó egészséget és a jómódot, az, akinek van, hamar megszokja és vajmi hamar olyannak tekinti, amivel neki a természet és társadalom tartozik. Csak ha veszendőben van, akkor érti meg annak igazi értékét és múlandó természetét. Első Ferencz József király korszakos fejedelmi személyének egész nagysága, valamint az elvesztéséhez — quod Deus avertat — fűződő beláthatatlan következések is csak most kezdenek igazi méreteikben föltűnni, amikor a bölcs fejedelem és az idők »nagy mártírja« kórágyba dőlt, először életében. Mindenki szívszorongva lesi a betegségéről érkező híreket és mindenki el van telve eddig ismeretlen aggodalmakkal. Hogy az emberek szívében a szánalom érzése van fölül ezekben a válságos napokban, az oly igen természetes. Hiszen ez a legközösebb mindnyájunkkal. De azonfelül is annyira érthető, hogy mély részvéttel kísérjük egy oly ember sorsát, akinek élete egy emberkort meghaladó időn át mindnyájunk szeme előtt folyt le és a ki azonfelül, hogy koronánk bölcs és lovagias viselője, még mint hozzánk hasonló ember is föltétlenül megérdemli a ragaszkodást, sőt a csodálatot. A ki végiggondol e »koronás mártír« életfolyásán, a fölötte átviharzott egész korszakok változandóságain és azokon az óriási csapásokon, amelyek szivét áll.