Az Ujság, 1907. december (5. évfolyam, 298-309. szám)
1907-12-17 / 298. szám
Budapest, 1907. ________________________T. évfolyam. 298. szám. Kedd, deczember 17. Előfizetési árak: w SZERKESZTŐSÉG: °S k. _ Mg wn m Budapest, és vidéken *10 illier. IMl Jni^SISB^' ^.VTiagj VnL minden nap,' ünnep után is. ...................VjflVViiTán inj * im. i "i ............. ..... |" | ■ i."." ■ ROVÁS. A hazafias magyar államférfiak úgy belekeveredtek már a hazudozásokba, hogy a gyűlöletes horvát obstruktor, Supilo nélkül sohasem lehetne megtudni, mi a szerencsétlen fiumei rezoluczió keletkezésének igaz története. Supilo végre igazat mondott: Polónyi nem bűnösebb ebben a hamar rossz véget ért politikai butaságban, mint a hordár a szerelmes levélben, melyet kézbesít. A bűnös a koalíczió volt vezérlő-bizottsága, élén Kossuth Ferenczczel. Vagyis a mai kormány és a mai kormánypárt. S ezek a bűnösök mindeddig a legszemérmetlenebbül adták, mintha szegény Polónyi volna az oka minden visoki labore-nak, s mintha Polónyi miniszteri bukásával rájuk nézve ez a politikai crimen nem léteznék. Ma végre, Supilo igazmondása után bizonyos, hogy Polónyi egy bűnben ártatlan, s hogy a kormány és többsége nem az, még ebben az egyben sem. * Bánffy hiába árulta el régi barátait, hiába tördelt miniszteri zsöllyéket, hiába segített kiverni teremszolgákat. Elérkezett a nap, mikor szemére vetették az ischli klauzulát azok, akiknek időközben már vezérlőbizottsági kitűnősége volt. Bánffyért nem kár, az ischli klauzuláért sem kár, csak az az utálatos a dologban, hogy Bánffyt nem az ischli klauzuláért, hanem csak az ischli klauzulával bántalmazzák. Azt rég megbocsátották neki, hogy valamikor nem volt nekik eléggé hazafias, de azt nem tudják megbocsátani, hogy most olyan hazafias, amilyenek ők rég voltak. Holott, ha ők a rossz kiegyezéssel s kvótaemeléssel tulliczitálták az ischli klauzulát, elismerhetnék Bánffynak is azt a jogát, hogy ez viszont tulliczitálja őket olyan nemzeti követelésekben, melyeket, ha megint kormányra jutna, ő is megint csak elejtene. * Arról a Frankról, kire Weker le akarja építeni a maga új magyar-horvát politikáját, eddig csak az volt Budapesten köztudomású, hogy magyarfaló, de most már részletesebb ismertetések is érkeznek. Nemcsak az, hogy nagy osztrák agent provocateur, hanem az is, hogy mint ügyvéd afféle horvát Polónyi. E hírek minden más miniszterelnököt megdöbbentenének : lehet-e ilyen úrral paktálni ? . .. Wekerlét nemhogy megdöbbenteni nem fogják, hanem inkább boldog optimista reményekkel töltik el. Ő — saját vallomása szerint — szívesen fog kezet a politikában olyanokkal, akikkel a magánéletben nem. S ő épp az ilyenektől várja a maga sikerét Horvátországban — is. Kiss József, írta és a Petőfi Társaság vasárnapi ülésén felolvasta Talágyi Menyhért. A külső ünneplés fénye és pompája csak azt elégítheti ki, aki külső sikereket hajszol, de az olyan művészlélek, mint a Kiss Józsefé, keresztüllát a hiú díszletek káprázatán, mert amit ő egy küzdelmes élet súlyos vívódásai közepett váltig szomjúhozott, az mindig csak az igazi, a belső siker, a lelki érvényesülés volt. Ha ez emlékezetes ünnepnapon elárasztanék őt a dicsőítő szólamok garmadájával, melyet jubileumokra és bankettekre raktáron szoktunk tartani és melyeknek közéletünkben, valamint szépirodalmunkban oly szörnyű olcsó ára van , tudom, érzékeny költőlelke bezárulna és néma szenvedéssel tűrné a benső sérelmet; de ha kimondjuk a szót, a mely szivünkből fakadva az ő szivéhez is talál, ha érzi, hogy a mai ünnep az ő élete művének igazi méltatásából és átérzéséből fakadt, akkor e megértés pilanatnyi édes mámorba ejti az ő költőszivét és a mai napnak emléke drága marad neki úgy, mint minekünk. Nagy és nehéz feladat Kiss József költői egyéniségének elemző megrajzolása, mert ő egészen kivételes helyet foglal el a magyar nemzeti költészet történetében. Az iskolás esztétika szabályai mindmegannyian menten csütörtököt mondanak, ha őket Kiss József költészetének méltatásában segítségül hívni akarnék és bizony hiába fohászkodnánk akár Aristoteles szelleméhez is, hogy adja kezünkbe az elméleti kulcsot a költőnek lelkéhez, akit ma ünnepelünk. Amint hogy például az Aristoteles politikájában is hiába keresnénk itt vagy flastromot mai politikai helyzetünk tátongó sebeire. Mert különös világ ez a mi magyar világunk, melynek problémái oly végtelenül kuszáltak és bonyodalmasak, hogy még nem született meg az a lángész, mely őket a szerencsés megoldás útjára tudta volna terelni. Egy nagy történelmi proczesszus folyik itten, egy hatalmas népvegyülési folyamat, mely fajtát fajtába, néplelket néplélekbe olvaszt. Mindnyájan tanúi vagyunk ez óriási népkémiai proczesszusnak : látó szemekkel, gondolkodó elmével és mélységes hazafias aggodalommal. Hiszen már-már úgy látszik, mintha az elemek, melyek a magyar nemzet egységébe olvadni volnának hivatva, mind a közös anya ellen támadva lázonganának, hogy ezredéves életének dicső fáját gyökerestől kitépjék. Nézzünk csak ki a fórumra : a széjjelhúzás és szertezüll és milyen sivár, vigasztalan képe tárul ott elénk , de nézzünk körül itt bent a múzsáknak szánt eme fényes teremben és tépett lelkünk megenyhül majd egy édes harmónia érzetében. Mert úgy van a mi magyar glóbusunk alkotva, hogy a mit politikusok elrontanak odakünn, azt nekünk, iróembereknek kell meggyógyítanunk idebenn. Nagy jelképes jelentősége van a mi mai ünnepünknek : nagyobb, mint azt az én gyönge szavaim tolmácsolni képesek. Egy költőt ünnepelünk, kit származásánál fogva az isteni gondviselés arra rendelt ki, hogy kétféle néplelket olvaszszon egymásba a magyar nemzeti géniusznak minél nagyobb dicsőségére, e megfelelt híven rettentő súlyos föladatának négy évtizednek kínos külső tusái és még gyötrelmesebb belső vívódásai közepett, de mi irók még mindig nem róttuk le vele szemben nagy tartozásunkat, mi még mindig vonakodtunk koszorúval övezni a dalnokot, ki a maga nemében páratlan feladatra vállalkozott és oly módon oldotta meg, ahogy azt semmi más halandó rajta kívül megoldani nem tudta volna, a nehéz, szörnyű nehéz feladat az, kétféle szellemet melengetni egy kebelben, kétféle ritmust egy édes dallamba foglalni , és haj, mi láttuk roskadozni a költőt vállalkozásának szinte emberfölötti terhe alatt és mégsem volt biztató, emelő szavunk az ő számára, mely új erőt lehelt volna már-már csüggedő szivébe. Csak egy szót, egy bátorító szócskát kellett volna kimondanunk, hogy újabb, magasztosabb lángokra lobbantsuk a költőnek már-már porban vergődő ihletét, de mi zárkózott lélekkel megtagadtuk ezt a szócskát, melyre a küzködő költő oly igazán rászolgált. Oh, ha nem volna késő ezt a szót most kimondani , akkor volna csak igazán értelme a mi mai ünnepünknek. Igaz, hogy a nagyközönség, mely oly gyakran igazságosabb és nemesebb indulatu, mint szellemi vezetői, vállárrá emelte a mellőzött költőt s a népszerűség balzsamával gyógyitgatta a sebeket, melyeket irigy ellenfelek érzékeny szivén ütöttek volt , de a népszerűség, bármily drága kincs is legyen az, sohasem nyújthat teljes kárpótlást az írótársaknak mintegy hivatalos elismeréséért. Mint a tudós szakember csak szaktársainak ítéletében nyeri el igazi bérét, úgy írónak csak írótársa nyújthatja az igazi babért. Vörösmarty Petőfinek, Petőfi Aranynak, Arany Madáchnak nyújtotta a borostyánt, de azóta ez a folytonosság megszakadt, mintha a nemzeti költészet szent tüze, nem tudni hol és nem tudni hogyan, de valahogy kialudt volna. Ám könnyű volna fölvetni a kérdést, hogy kik azok, a kik e A Mözösügyes kuruczok. Deczember huszadikán felvonulnak kuruczaink Bécsbe, Bécsben is a Burgba, glédát állni a trónbeszéd meghallgatásánál. Hej, nem így képzelték, nem így hirdették ők valamikor. Benne volt minden függetlenségi kurucz kátéjában, hogy a delegáczió az országgyűlés egy közönséges bizottsága, mely sem külső czeri■móniáiban, sem jelentőségében nem különb a többinél. Hogy is ne! Még trónbeszédes extravurst, diszmagyaros felvonulás és homagiális hódolat ! El kell enyésztetni centralparlamenti jellegét s le kell szorítani a naplóbiráló bizottság színvonalára. A legelső delegácziónál, a paktum után, persze nem lehetett rögtön szakítani a régi tradíciókkal. No majd jövőre másképp lesz — biztatták a jóhiszemű közvéleményt. S csakugyan másképp lett. Ma már annyira másképp, hogy gyilkos csaták dúlnak a függetlenségi portentumok között, kié legyen a dicsőség »fölvezetni« a trón zsámolya elé a kuruczokat. Négyen-öten csatáznak e díszes állásért. Delegáczionális elnök akar lenni mindenki, s a pártban szerzett érdemre hivatkoznak egymással szemben. Álom ez, vagy káprázat ? Hát így akarják redukálni a Centralparlamentet bizottsági színvonalra ? Hisz közjogi méltóságokért szokás ily csatákat vívni, s messze kimagasló állásokba tör csak utat az igazi érdem. Persze, mi a kákán is csomót keresünk. A becsületes koalícziós politikus nagyon jól tudja, hogy azért az elv sértetlen és daczára a látszatnak, szigorúan fentartatik. Csak azt ne kérdezzék tőlük, hogy mikorra ? Mennek fel tehát Bécsbe, delegáczióra. De nem ám úgy, mint tavaly, üres kézzel, fenyegető ököllel és rettenetes felforgató indulattal! Jól megjegyezték maguknak, hogy a bécsieknek Lapunk mai száma 36 oldal.