Az Ujság, 1907. december (5. évfolyam, 298-309. szám)

1907-12-17 / 298. szám

Budapest, 1907. ________________________T. évfolyam. 298. szám. Kedd, deczember 17. Előfizetési árak: w SZERKESZTŐSÉG: °S k. _ Mg wn m Budapest, és vidéken *10 illier. IMl Jni^SISB^' ^.­VTiagj VnL minden nap,' ünnep után is. ...................VjflVViiTán in­j * im. i "i ............. ..... |" | ■ i."." ■ ROVÁS. A hazafias magyar államférfiak úgy bele­keveredtek már a hazudozásokba, hogy a gy­űlöletes horvát obstruktor, Supilo nélkül sohasem lehetne megtudni, mi a szerencsétlen fiumei rezoluczió keletkezésének igaz története. Supilo végre igazat mondott: Polónyi nem bűnösebb ebben a hamar rossz véget ért poli­tikai butaságban, mint a hordár a szerelmes levélben, melyet kézbesít. A bűnös a koalíczió volt vezérlő-bizottsága, élén Kossuth Ferencz­­czel. Vagyis a mai kormány és a mai kormány­párt. S ezek a bűnösök mindeddig a legszemér­­metlenebbül adták, mintha szegény Polónyi volna az oka minden visoki labore-nak, s mintha Polónyi miniszteri bukásával rájuk nézve ez a politikai crimen nem léteznék. Ma végre, Supilo igazmondása után bizonyos, hogy Polónyi egy bűnben ártatlan, s hogy a kor­mány és többsége nem az, még ebben az egy­ben sem. * Bánffy hiába árulta el régi barátait, hiába tördelt miniszteri zsöllyéket, hiába se­gített kiverni teremszolgákat. Elérkezett a nap, mikor szemére vetették az ischli klauzu­lát azok, a­kiknek időközben már vezérlő­bizottsági kitűnősége volt. Bánffyért nem kár, az ischli klauzuláért sem kár, csak az az utála­tos a dologban, hogy Bánffyt nem az ischli klauzuláért, hanem csak az ischli klauzulával bántalmazzák. Azt rég megbocsátották neki, hogy valamikor nem volt nekik eléggé haza­fias, de azt nem tudják megbocsátani, hogy most olyan hazafias, a­milyenek ők rég voltak. Holott, ha ők a rossz kiegyezéssel s kvótaemeléssel tulliczitálták az ischli klauzu­lát, elismerhetnék Bánffynak is azt a jogát, hogy ez viszont tulliczitálja őket olyan nem­zeti követelésekben, melyeket, ha megint kor­mányra jutna, ő is megint csak elejtene. * Arról a Frankról, kire Weker le akarja építeni a maga új magyar-horvát politikáját, eddig csak az volt Budapesten köztudomású, hogy magyarfaló, de most már részletesebb ismertetések is érkeznek. Nemcsak az, hogy nagy­ osztrák agent provocateur, hanem az is, hogy mint ügyvéd afféle horvát­ Polónyi. E hí­rek minden más miniszterelnököt megdöbben­tenének : lehet-e ilyen úrral paktálni ? . .. Wekerlét nemhogy megdöbbenteni nem fog­ják, hanem inkább boldog optimista remé­nyekkel töltik el. Ő — saját vallomása szerint — szívesen fog kezet a politikában olyanokkal, a­kikkel a magánéletben nem. S ő épp az ilyenektől várja a maga sikerét Horvátország­ban — is. Kiss József, írta és a Petőfi­ Társaság vasárnapi ülésén felolvasta Talágyi Menyhért. A külső ünneplés fénye és pompája csak azt elégítheti ki, a­ki külső sikereket hajszol, de az olyan művészlélek, mint a Kiss Józsefé, keresztüllát a hiú díszletek káprázatán, mert a­mit ő egy küzdelmes élet súlyos vívódásai közepett váltig szomjúhozott, az mindig csak az igazi, a belső siker, a lelki érvényesülés volt. Ha ez emlékezetes ünnepnapon elárasz­tanék őt a dicsőítő szólamok garmadájával, melyet jubileumokra és bankettekre raktáron szoktunk tartani és melyeknek közéletünkben, valamint szépirodalmunkban oly szörnyű olcsó ára van , tudom, érzékeny költőlelke bezárulna és néma szenvedéssel tűrné a benső sérelmet; de ha kimondjuk a szót, a mely szivünkből fakadva az ő szivéhez is talál, ha érzi, hogy a mai ünnep az ő élete művének igazi méltatá­sából és átérzéséből fakadt, akkor e megértés pilanatnyi édes mámorba ejti az ő költőszivét és a mai napnak emléke drága marad neki úgy, mint minekünk. Nagy és nehéz feladat Kiss József költői egyéniségének elemző megrajzolása, mert ő egészen kivételes helyet foglal el a magyar nemzeti költészet történetében. Az iskolás esztétika szabályai mindmegannyian menten csütörtököt mondanak, ha őket Kiss József költészetének méltatásában segítségül hívni akarnék és bizony hiába fohászkodnánk akár Aristoteles szelleméhez is, hogy adja kezünkbe az elméleti kulcsot a költőnek lelkéhez, a­kit ma ünnepelünk. A­mint hogy például az Aristoteles politikájában is hiába keresnénk itt vagy flastromot mai politikai helyzetünk tá­tongó sebeire. Mert különös világ ez a mi magyar világunk, melynek problémái oly vég­telenül kuszáltak és bonyodalmasak, hogy még nem született meg az a lángész, mely őket a szerencsés megoldás útjára tudta volna terelni. Egy nagy történelmi proczesszus fo­lyik itten, egy hatalmas népvegyülési folyamat, mely fajtát fajtába, néplelket néplélekbe ol­vaszt. Mindnyájan tanúi vagyunk ez óriási nép­kémiai proczesszusnak : látó szemekkel, gondolkodó elmével és mélységes hazafias aggodalommal. Hiszen már-már úgy látszik, mintha az elemek, melyek a magyar nemzet egységébe olvadni volnának hivatva, mind a közös anya ellen támadva lázonganának, hogy ezredéves életének dicső fáját gyökeres­től kitépjék. Nézzünk csak ki a fórumra : a széjjelhúzás és szertezüll és milyen sivár, vi­gasztalan képe tárul ott elénk , de nézzünk körül itt bent a múzsáknak szánt eme fényes teremben és tépett lelkünk megenyhül majd egy édes harmónia érzetében. Mert úgy van a mi magyar glóbusunk alkotva, hogy a mit politikusok elrontanak odakünn, azt nekünk, iróembereknek kell meggyógyítanunk idebenn. Nagy jelképes jelentősége van a mi mai ünnepünknek : nagyobb, mint azt az én gyönge szavaim tolmácsolni képesek. Egy költőt ünne­pelünk, kit származásánál fogva az isteni gond­viselés arra rendelt ki, hogy kétféle néplelket olvaszszon egymásba a magyar nemzeti gé­niusznak minél nagyobb dicsőségére, e meg­felelt híven rettentő súlyos föladatának négy évtizednek kínos külső tusái és még gyötrel­­mesebb belső vívódásai közepett, de mi irók még mindig nem róttuk le vele szemben nagy tartozásunkat, mi még mindig vonakodtunk koszorúval övezni a dalnokot, ki a maga nemé­ben páratlan feladatra vállalkozott és oly mó­don oldotta meg, a­hogy azt semmi más ha­landó rajta kívül megoldani nem tudta volna, a nehéz, szörnyű nehéz feladat az, kétféle szellemet melengetni egy kebelben, kétféle ritmust egy édes dallamba foglalni , és haj, mi láttuk roskadozni a költőt vállalkozásának szinte emberfölötti terhe alatt és még­sem volt biztató, emelő szavunk az ő számára, mely új erőt lehelt volna már-már csüggedő szivébe. Csak egy szót, egy bátorító szócskát kellett volna kimondanunk, hogy újabb, ma­­gasztosabb lángokra lobbantsuk a költőnek már-már porban vergődő ihletét, de mi zár­kózott lélekkel megtagadtuk ezt a szócskát, melyre a küzködő költő oly igazán rászolgált. Oh, ha nem volna késő ezt a szót most ki­mondani , akkor volna csak igazán értelme a mi mai ünnepünknek. Igaz, hogy a nagyközönség, mely oly gyakran igazságosabb és nemesebb indulatu, mint szellemi vezetői, vállárrá emelte a mellő­zött költőt s a népszerűség balzsamával gyó­­gyitgatta a sebeket, melyeket irigy ellenfelek érzékeny szivén ütöttek volt , de a népszerű­ség, bármily drága kincs is legyen az, sohasem nyújthat teljes kárpótlást az ír­ótársaknak mintegy hivatalos elismeréséért. Mint a tudós szakember csak szaktársainak ítéletében nyeri el igazi bérét, úgy írónak csak írótársa nyújt­hatja az igazi babért. Vörösmarty Petőfinek, Petőfi Aranynak, Arany Madáchnak nyújtotta a borostyánt, de azóta ez a folytonosság meg­szakadt, mintha a nemzeti költészet szent tüze,­­ nem tudni hol és nem tudni hogyan, de valahogy kialudt volna. Ám könnyű volna fölvetni a kérdést, hogy kik azok, a kik e A Mözösügyes kuruczok. Deczember huszadikán felvonulnak kuruczaink Bécsbe, Bécsben is a Burgba, glédát állni a trónbeszéd meghallgatásá­nál. Hej, nem így képzelték, nem így hirdették ők valamikor. Benne volt min­den függetlenségi kurucz kátéjában, hogy a delegáczió az országgyűlés egy közön­séges bizottsága, mely sem külső czeri­■móniáiban, sem jelentőségében nem kü­lönb a többinél. Hogy is ne! Még trón­beszédes extravurst, diszmagyaros fel­vonulás és homagiális hódolat ! El kell enyésztetni centralparlamenti jellegét s le kell szorítani a naplóbiráló bizottság színvonalára. A legelső delegácziónál, a paktum után, persze nem lehetett rögtön szakí­tani a régi tradíc­iókkal. No majd jövőre másképp lesz — biztatták a jóhiszemű közvéleményt. S csakugyan másképp lett. Ma már annyira másképp, hogy gyilkos csaták dúlnak a függetlenségi portentu­­mok között, kié legyen a dicsőség »föl­vezetni« a trón zsámolya elé a kuruczokat. Négyen-öten csatáznak e díszes állásért. Delegáczionális elnök akar lenni min­denki, s a pártban szerzett érdemre hivat­koznak egymással szemben. Álom ez, vagy káprázat ? Hát így akarják redu­kálni a Centralparlamentet bizottsági színvonalra ? Hisz közjogi méltóságokért szokás ily csatákat vívni, s messze ki­magasló állásokba tör csak utat az igazi érdem. Persze, mi a kákán is csomót keresünk. A becsületes koalícziós politi­kus nagyon jól tudja, hogy azért az elv sértetlen és daczára a látszatnak, szigo­rúan fentartatik. Csak azt ne kérdezzék tőlük, hogy mikorra ? Mennek fel tehát Bécsbe, delegá­­czióra. De nem ám úgy, mint tavaly, üres kézzel, fenyegető ököllel és rette­netes felforgató indulattal! Jól meg­jegyezték maguknak, hogy a bécsieknek Lapunk mai száma 36 oldal.

Next