Az Ujság, 1908. március/2 (6. évfolyam, 67-79. szám)
1908-03-17 / 67. szám
Budapest, 1908 VI. évfolyam, 67. szám. Kedd, márczius 17 SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. ST Telelőn 66—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54,80, Telelőn 61—01—02—03. Kétfélén hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. Előfizetési árak: Egész éve„ 1T1 28 k. — 1. Félévre 14 » — * Negyedévre „ 7 » — » Egy hóra _ 2 » 40 › Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. ROVÁS: Hatvan esztendővel ezelőtt az akkori Kossuth kötelessége a merészség volt, ma, a mostanié, az önmérséklet. így vallja maga Kossuth Ferencz Czegléden márczius 15-én, s hozzáteszi, hogy az ő kötelessége a nehezebb, mert az nem csupa babért, hanem tövist is terem. E szerint Kossuth Lajosnak, az apának, könnyebb dolga volt, mint Ferencz fiának. Sőt még ez is éppen csak azóta fogja nehezebb végükön a dolgokat, mióta miniszter és titkos tanácsos. Ellenzéki korukban Kossuth Ferenczéktől sohasem hallottuk az önmérséklet túlbecsülését, ellenben az akkori kormányok gyávaságának merész gáncsolását annál többször. Lehet, hogy Kossuth Ferencznek ma van igaza, s hogy az ellenzéki Saulusoknak joguk van kormánypárti Paulusokká felvilágosodni. Csakhogy az igazi Saulus nem akkor lett Paulussá, mikor azért hivatal, hatalom, rang és kitüntetés járt, hanem mikor üldözés, gyötrelem, szegénység és halálos veszedelem. Kossuth Lajos csupa babérja pedig volt olyan nehéz, hogy Kossuth Ferencz nem adná oda érte az ő könnyű töviseit. * Barabás már megint beismerte, hogy tévedett, mikor ellenzéki korában dühösen kiabált. Mióta eszére tért, szelíden susog. Bocsássuk meg vétkeit, miképpen ő is megbocsát az ellene vétkezteknek — s legyen minden magyar egyetlen nagy koalicziós mameluk-tábor. Ezt kívánja Barabás, nyilván csak azért, hogy amíg ő a kormánypártiságban fürdik, ne maradjon senki a parton, aki elszaladhat az ő levetett népszerű ruháival. S hiszen, ha csak az lenne a minden magyart egyesítő koalíciós karéiból, hogy e kopott gúnyák senkinek sem kellenének többé, az nem lenne baj. Csakhogy egyéb is lenne abból. Minden magyar nemzeti ellenzék híján a természetes és szükséges ellenzéki feladat egész nagyságában kizárólag nemzetietlen és nemzetiségi elemekre szállna át, s azokat népszerűsítené. S itt lenne az ördög, amit meg Justh Gyula fest a makói falra : kialakulna a hazafiatlan ellenkoalíczió, hogy csakúgy felkínálkozzék Bécsnek, mint a hazafias. * Szterényinek mindegy ő vagy új rendszer, csak hagyják őt dolgozni. Ki nem állhatja az álprófétákat, kik a népet mézes-mázos ígéretekkel akarják megtéveszteni, s reméli, hogy a jelszavak a nagy magyar Alföldön nem találnak termő talajra. Ez a summája az okos kis beszédnek, melylyel az államtitkár miniszterének Czegléden asszisztált. De ugyanezzel asszisztált minden volt miniszterének is minden alkalommal, mindenütt. Már akkor is ugyanezt mondta, mikor az álpróféták az ő mai prófétái voltak, s a mézes-mázos ígéretek s jelszavak alatt a magyar vezényszót s a többit kellett érteni. Az álpróféták változnak, de Szterényi s okos kis beszéde mindig ugyanaz marad. Pasztellik. Irta Lónyay Sándorné. Rejtély. 1>Les apperences sonfc trompeuses, et a travers la matiére, notre esprit doit voir la force invisible.« Flammarion. A tömeg úgy hullámzott, mint egy szeszélyes, egyenlőtlen, lassú vizár, Buggym csak csendesen haladhatott előre. Nagy betegség után jöttem ide, gyógyulást keresni. Hetekig tartó delirium után, melynek paroxizmusában csökönyösen tért vissza hozzám lázálmaim alakjai közül egy és ugyanaz az asszony. Egy nő képe, a melyet itt hordoztam a szivemben, s a ki után gyötrelmes vágy égette minden csepp véremet, de a kit sohasem láttam azelőtt. Őt vártam, őt lestem mindenfelől, szemeim csak őt keresték. Egy világ békétlensége, lázadása lüktetett bennem s tudtam, hogy amit érzek, őrület, mert hiába hunytam le a szememet, hiába erőltettem meg a képzelőtehetségemet, egyetlen vonására sem bírtam visszaemlékezni, így tévedtem ide, a tengerpartra. Azt reméltem, hogy ez a végtelenség, a szép, az édes, az örökké hatalmas, megnyugtatja idegeimet. A megelőző este sokat vesztettem a játékasztalnál s ennek következtében jó ideig álmatlanul hánykolódtam a forró párnán, így, megvallom, egy kissé elkábitott az elém táruló látvány. ... A Promenade des Anglais ünnepi díszt öltött. A czölöpökre épített kaszinó kék-fehérvörös zászlócskáit vidáman lengette a szellő s az óriási pálmák kecsesen ingatták legyezőalakú leveleiket. Körülöttem tarka összevisszaságban remegett, lüktetett, csillogott az egész világ. Egyenként vonultak el mellettem a halványlila orchideákkal ékes charrette-ek, a liliom és szegfűtől illatos Viktóriák, a kék hortenziáktól alig látszó tandemek, s a Délvidék par excellence virágaival, a pipacsokkal és futó pelargóniával elborított ealéche-ek. A virágárus leányok úgy szaladgáltak ideoda, mintha eszüket vesztették volna, s valóságos virágeső támadt a levegőben : fantasztikus virágkévék repültek egyik kocsiból a másikba, a gyalogjárók közé, drága selyemcsokrok hevertek a lovak patái alatt, haldokló növények illatától volt mámoros a jég . . . Néhány szép asszony engemet is a figyelmére méltatott már, s egy pár virágszál átrepült az én kocsimba is. Az apró, fehér vitorláshajókról valóságos záporesője üdvözölt bennünket a sokszínü szirmoknak, melyeket felfelkapott a szellő s bársonyos lepkeszárnyakként késztetett lebegni a kék víz fölött. Eddig csak szenvedőleges részt vettem a csatában. De most egyszerre egy sötét árvácskáktól és fekete rózsáktól csaknem elfedett panter közeledett felém. Nem tudom, mily csodás erőszak kényszerített reá, hogy a virágok mögött rejtőzködő asszony arczát látni kívánjam. Szépséges nők vettek körül eddig is, s én e részegítő atmoszférában, a selyemsuhogással telitett, asszonyi kaczajtól hangos világban egykedvű maradtam, csak a szemeim itták be az elém táruló képnek minden bájos részletét. De most sajátságos izgatottság vett erőt rajtam. Eleresztettem a gyeplőt s felálltam helyemen, hogy a haragos rózsák és irigy árvácskák titkát kikutassam. . . . Egy asszony ült mögöttük, egy hóA nagyok sírján még magasan szárnyal a régi szózat. Még szabadságot emlegetnek, még nemzeti dicsőséget idéznek, még követésre lelkesítik egymást az egyetemi ifjak, az asztaltársaságok és vidéken a tapasztalatlan közönséget a minden bájjal megkent népképviselők. Száll a szózat magasan, kiterjesztett szárnyakkal, csapkodva, tüzet okádva, mikor a nagyok, a vezérek már lent ülnek a völgyben bevont szárnyakkal, tűzoltó uniformisban, a sárkányok ezernyi hernyólábával szórogatván a port, csak lássam lassan, lassan. Ne vegye zokon Kossuth Ferencz sem, hogy ha szemünk őt keresi, nem föltekintünk a magasba, ahol még két évvel ezelőtt szárnyalt, hanem a porba, ahol a sárkányok csak nagyságukkal különböznek a többi hernyóktól. Igen szépen magyarázta meg a czeglédieknek a dolgot, úgy, ahogy az az ő egy évi számvetése szerint áll. Akkor meg kellett menteni az országot az abszolutizmus veszélyétől. De kár, hogy nem ment vissza a múltba még egy esztendővel, amikor a repülő sárkányok tüzet okádtak és hangos »nem alkuszunk« ordítással hitették el a néppel, hogy ha a jogok érvényesítésére belemennek valami részlettörlesztésbe, akkor elárulták az alkotmányt, mely mindent kibír, csak a békés megegyezést nem. Az is igaz, hogy a fehér asszony. Meztelen nyakán és karján élettelenül halvány volt a bőr, hosszú, kígyószerűen hajlékony derekán lazán omlott alá fehér ruhája. Az arcza vértelen volt, s csaknem ijesztően fehér, de keskeny, ivezett ajkaiban vörösen lüktetett az élet. Nagyon szőke, finomszálú és csodálatosan sűrű haját a halántékára fésülve viselte, s szemeire árnyékot vetett a fehér csipkekalap. Az egész asszonyon valami különös, perverz báj ömlött el. Olyannak látszott, mint a japáni liliom : édesnek és szépnek, de mint az, ő is bizonyára romlást hozott mindazokra, akik sokáig maradtak közelében. Egyenesen, mozdulatlanul ült helyén, s míg kocsija megállott, csak arczélét láthattam, mert nem fordult felém. De e látomány nyomán egyszerre különös, zűrzavaros emlék kelt bennem. — Hol láthattam ezt az asszonyt ? Láttam-e egyáltalán valaha, vagy csak valami futólagos hasonlat rabja lettem ? Most már a szemeire, a tekintetére is kiváncsi voltam. Mintha megérezte volna, mi megy végbe lelkemben, a titokzatos asszony egyszerre rám nézett. Különös remegés — a forróságnak és hidegnek vegyüléke — futott át tagjaimon a tekintetére, mely olyan elmosódott és bizonytalan volt, mint a csalagok ragyogása ködös nyári estéken. Édes-bús érzelem lett úrrá a szívem fölött e csak félig élő, álomjáró szemek látására . .. A nehéz szemhéjak meg-megrebbentek s alattuk mintha csak lassan indult volna meg az életfolyam, úgy éreztem, mintha ez az idegen aszszony valamikor az életem egy szakának kiegészítő részét képezte volna. Valamikor, egy előttem még homályos időszakban nemcsak Lapunk mai száma 32 oldal. Sárkányok.