Az Ujság, 1908. december/1 (6. évfolyam, 287-299. szám)

1908-12-01 / 287. szám

Budapest, 1908. a,'«»1’ ,II. évfolyam. 287. szám. fj /j) a ,K ? CnsttM btkl Egész ém. rt 2. k. — » Félévre _ _ _ _ 1-4 » — » Kegyváérre-----j 7 » — » ügy hóra w - - 2 » 40 » ügyes szám éra helyben­­ és vidéken 10 fillér. Kedd, deczemlber 1. -------------------------------------------------' *. i— i |_____________________________ SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rikóczd-út 51. Telefon SS-10. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rikóczi-út 54. sz. Tilob­a «*—01—02—CS. f Regjelen hétfa kivételévé minden nap, finnep után II. ROVÁS. Valószínűleg igaz, hogy Aerenthal hollnap gróf lesz, de hogy Wekerle is,­­ az nem lehet igaz. Amaz a felség külpolitikáját csinálja ügyetlenül, emez magyar politikáját igen ügye­sen. Amannak nem árthat a grófság, mert a külügyi helyzetet már az sem bonyolíthatja kószábbra, ha a külügyminiszter grófositásá­­val a korona a balkezű bonyolító mellett demonstrál. Ellenben Wekerle deczember má­­sodiki grófsága annyira leleplezné ezt a ki­tűnően ügyes embert, hogy még a bűvészeté­vel elvakított magyar közvélemény is tisztán látná, mi voltaképpen az a nemzeti irány, melybe őt e fényes bűvész, nemzeti vezéreivel együtt belesodorta. Wekerlének sokkal több esze van, semhogy ezt a nagy hibát ilyen kritikus napon elkövetni engedné. Aerenthal kaphat grófságot, mert nem érdemli meg, de Wekerle nem kaphat, mert éppen dec­ember másodikén nagyon is megérdemelné. * Josth Gyulát már tisztázta a félhivatalos. Dehogy is akart a kraftauszdrukkos férfiú szöget küldeni mindenkinek, a­ki a közös bank híve. Különben is, koalícziós időkben a hazafiak, akár közös-, akár külön­ bankosok, legfeljebb elveiket s nem magukat szokták felakasztani. E czélból pedig nem Justh küldözi a szögeket, hanem ő neki is a kormány küldi, mint a többinek. Justh bizonyára most is csak ágas­kodott kissé a folyosón, s ebből épp oly kevéssé ígérkezik szélbali pártütés s koalíczióbontás, mint az ő régebbi, már feledésbe is merült egyéb hasonló ágaskodásaiból. Az ilyen ágas­kodásokat a kormány nem igen bánja. We­kerle, a­kin a bankkérdés fordul, már éppen nem. Ő olyan, mint a jó parádéskocsis : még szereti is, ha indítás előtt veszkődik az ostor­hegyes. Annál szebb aztán, hogy a­mint kap egyet a füle mögé, úgy indít és úgy megy, mint a parancsolat.« Polónyi él és virul, mintha legkisebb szó sem férne az ő közéleti integritásához s ma megint ő volt a Házban a nap hőse. Az uj rendszer legtöbb emberének jobban a szivéből beszélt, mint a többség bármelyik vezére. De, bár az uralkodóház Dunagőzhajózási nagy részvényes mivoltát üledelmes formában szin­tén fullánkos megjegyzések tárgyává tette, régi negyvennyolczasságára alig emlékeztetett más, mint hogy negyvennyolcz óra alatt kí­vánt törvényt alkotni azok ellen, kik sárba döntik a nemzet erkölcsi eszményeit. A be­szédnek, miután sok rejtett reakczionárius czélzás volt benne, a koalíczió szemében ez a kis lírikus rész sem ártott. Pedig e lírában nincs teljes igazság. Mert Polónyi az új rend­szerben joggal számíthatja ugyan magát a nemzet erkölcsi eszményei közé, miniszterségé­nek megdöntése is méltán fájhat neki, — de mit beszél sorról, mikor ő még ma is a Ház túlnyomó többségének érzelmeit s óhajait fe­jezi ki ? A rózsaszínű hó. írta Színi Gyula. Első találkozásom a rózsaszínű hóval még gyermekkoromba esik. Szüleim színházban vol­tak és csak éjfél után érkeztek haza. Este tíz órakor házunk kapuja már csukva volt, a lépcsőház, az udvar egészen elsötétedett. Csak mi voltunk kinn a folyosón : én és Eliz, az elzászi származású bonne-ink. Hiába mondtam Eliznek, hogy jobb volna benn a meleg szobában, mint idekinn a havas márványkoc­kákon. A sovány, didergő termé­szetű leány a vállára borította az apám úti bundáját, engem pedig plaidekbe csavart, hogy k­mn ácsoroghassunk a folyosón. Minden csön­getésre, a­mi a kapu alól hallatszott, fölrez­zentünk , hátha most jönnek a szüleim. Eás úgy tett, mintha őket várná és miat­­tuk volna türelmetlen. Pedig a szerelem űzte ki a dermesztő éjszakába. Lenn a földszinten a fűszeres bolt udvari ajtaja még ki volt vilá­gítva. Ott volt a bolti pincze lejárata és a hirtelenszőke, göndörhaja segéd gyertyává­ a kezében futkosott ide-oda a pinczegádoron. Petróleumos hordók körül foglalatoskodott és azt hiszem, ilyenkor, éjnek évadján szaporí­totta nagy titokban vízzel a bakui források finomított olaját. A nagy, esetlen legény arczára már alig emlékezem, csak rémlik előttem vérmes, piros arczája, a mely az egészségtől majd hogy ki nem csattant és nagy, ormótlan keze, a­mely tele volt repedéssel, sebbel. Rákpiros volt attól a bőrbajtól, a­mit az angol »grocer’s­itch«­nek, fűszeres-ótvarnak nevez. A szeplős, sze­­pegő elzászi cseléd azt hitte, hogy ha ez a kéz egyszer magához ölelné, abba belehalna. Sze­relmes volt a jómodoru fű­szeresbe. — Fázik a lábam, Eliz — panaszkodtam. Erre az ölébe vett engem, a tíz éves kamaszt és még jobban bebugyolált. — Ha jól viselkedik, — ígérte — mesélni fogok... A sötét, néma udvarra a leghidegebb téli éjszakák vörhenyes ege borult. Haragosvörös ég. Ködén mintha messzi tűzvész fénye verőd­nék vissza és az ember ijedt képzeletét csak az nyugtatja meg, hogy fénye egyenletes, mély, skárlátszína és benne mintha millió meg millió tüz-atom rezegne. Háztetőre, udvarra, ereszre, párkányokra, kémények gallérjára pedig rá­simul mindenütt a rózsaszínű hó préme. Olyan ez, mintha flamingók pihéjéből dum­ázták volna föl az udvart sziromtestű amorettek számára. Van benne valami puha, meleg, csalogató és csalfa jellem, a­mely merész ellen­tétben van a csikorgó hideggel. Ekkor láttam először rózsaszínű havat , nem tudom el­felejteni. — Egyszer volt — mesélte Eliz — egy szegény ember Nancyban és ez olyan szegény volt, hogy fölszedte az utczáról mindazt, a­mit az emberek elhajítottak : gyújtó­skatulyát, tö­rött pipát, fogatlan fésűt és egyéb lim-lomot. Éjszakánként a hátára vette kosarát, kezébe kapta lámpását és a kampós piszkáló vasát, hogy a házak előtt a szemétládából kikotorja azt, a­minek ő még hasznát láthatta ... Eliz egy pillanatra abbahagyta a mesét. A pinczében elfújták a gyertyát, a fűszeres kijött az udvarra és menés közben árnyéka végigrezgett a rózsaszínű havon. Aztán eltűnt a lépcsőház sötétségében. — Egyszer a szegény »kiffin « — folytatta Eliz és hozzátette : — így hívják Nancyban a szemétkaparó embert... egy ládában két ragyogó szemet pillantott meg. Holtra vált ijedtében, mert eleinte azt hitte, hogy mérges kígyó szeme tapad rá, de a­mint lámpásával rávilágított, látta, hogy a kígyó egész sor szemből áll és nem is állat, hanem ékszer: smaragdból fűzött nyakláncz ... Hallatszott, hogy a lépcsőn hogyan jön fel hozzánk a második emeletre a fűszeres. E­znek már nem a mesén járt az esze. A­hogy fázósan a keblére borultam, szinte hallottam a szive dobogását. A fűszeres fölért az emeletre, lépései egyre közelebb értek. Nem vett észre bennünket a sötétben és fütyörészve ment el mellettünk. Eliz köhintett, mire a fűszeres úgy meg­ijedt, hogy csaknem elvágódott a síkos már­­ványkoc­kán. — Maga az, kisasszony ? — kérdezte. — Én vagyok — felelte Hiz és forró lett az arcza. A fűszeres egy pillanatig habozott. — No hát, jó éjszakát, kisasszony — mondta végül. — Ugy­e, nincs egyedül ? Szép álmokat. Köszönt és eltűnt. Ha úgy érezte volna, mint én az Eliz szive dobogását, talán maradt volna. A folyosó végén volt a fűszeres kam­rája, ásítozva állt meg az ajtaja előtt, kulcs­csal próbálta a zárt kinyitni, végre az ajtó magától kinyílt. — De hiszen ez nyitva van — mondta felénk, még egyszer köszönt és végleg eltűnt. Koczinek. Már megint föl van dúlva fenékig a koalícziós többség belső békessége. Most nem a horvátok dúlták föl, sem a Hollóék önálló bankja, hanem huszon­négy néppárti képviselő ügyes trükkje. Az igazat megvallva, ez az egész Koczurek-eset kész tragikomédia. Humo­ros visszatükrözése mindannak a lelki nyomorúságnak, a­melylyel most Magyar­­országot kormányozzák. És ha nem járná­nak vele a felekezeti békére nézve is némely veszedelmek, rájuk lehetne hagyni egészen, hogy végezzék el egymás közt maguk, mint a­hogyan már száz ki­­küzdendő ellentmondást elkentek. A királyi Curiáról bizonyos, hogy az már hozott igazságosabb és bölcsebb ítéleteket is, mint a­milyennel a fanatikus Koczurek pozsony-szentiványi római ka­tolikus plébánost elítélte. Sőt tizennégy napi fogházra és pénzbüntetésre ítélte el. A büntető perrendtartás 385. szakasza mindenesetre módot adott volna neki arra, hogy vétséggé ne tegyen olyan cselekményt, a­mi tulajdonképpen nem az. Az 1894. évi anyakönyvi törvény 22. szakasza határozottan nem kény­szeríti sem a házasuló feleket, sem a tanukat az anyakönyvi bejegyzés alá­írására, sőt az 1904. évi novella 12. szakasza még az aláírás megtagadásá­nak okára sem kiváncsi. Az anyakönyv­vezető egészen eleget tesz kötelességé­nek, ha a megtagadás tényét is bejegyzi. Hogy az aláírás a megjelentek ré­szére nem törvényes parancs, az onnan is kitetszik, hogy a törvény ahhoz semmi büntető szankc­iót nem fűz, de csak még magánjogi következést sem. Mind az 1894. évi anyakönyvi törvény 64. szakaszának 4. és 5. pontjából, mind a házassági törvény (1894 : XXXI. tör­­vényczikk) 39. szakaszából kitetszik, hogy a házasságkötés egyetlen lényeges kel­léke a házasulok megfelelő »kijelentése«. A házasság tehát már létrejött a ki- Lapunk mai száma 36 oldal.

Next