Az Ujság, 1909. február/1 (7. évfolyam, 27-38. szám)

1909-02-02 / 27. szám

Budapest, 1909. Előfizetőn j árak: Egész évre.......... 28 k. — 1. Félévre .............. 14 » — » Negyedévre ...... 7 » — » Egy hóra .......... 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. VII. évfolyam, 27. szám.­­ 0 Kedd, február 2. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 58—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 64—01—02—03. Meg­jelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS. -r Wekerle, a ki nagyon jó szónok, de csak polemikus humora vehető komolyan, ellenben pátoszából hiányzik a meggyőződés komoly­sága, — az Országos Kaszinó tegnapi vacso­ráján a magyar társadalom tagoltságáról s egyesítésének szükséges voltáról mondott be­szédet. Maga a téma annyira elcsépelt, any­­nyira csábít az útszéli bölcseségekké lett köz­helyek alkalmazására, hogy a sok elmondott szó egyetlen írott szóra sem volna érdemes, ha nem volna abban némi pikantéria, hogy éppen az ország, a kormány és a kaszinó vezére tesz burkolt czélzásokat a kasztrend­szer és osztályu­ralom tarthatatlanságára, s ő fohászkodik egyesítő és irányító nagy ide­álokért. Szerencséje Wekerlének, hogy az ő komoly pátoszát nem szokás komolyan venni, mert különben azt kellene tőle kérdezni : miért lehet szó kasztszellemről épp az ő új érájában, s miért nincs egyesítő és irányító ideál éppen akkor, mikor ő az egyesítés és irányítás legfőbb tényezője ? * A Nemzeti Kaszinó is szolgál mat egy sovány falatocskával a szenzáczióra éhes haza­fiaknak. Fejérváryt, állítólag Dessewffy fő­rendiházi elnök kezdeményezésére, kibuktat­ták e kaszinó választmányából. Szerintünk ez teljesen jelentéktelen eset, s minden társadalmi körnek legsajátabb magándolga hogy kit s miért választ vagy nem választ meg vezető testületébe. Ha ennek daczára az állítólagos Dessewffy-párt valóban politikai okát adná Fejérváry kibuktatásának, kétélű fegyvert szol­gáltatna a közvélemény kezébe. Mert ha iga­zán azért buktatták ki Fejérváryt, mert dara­bont kormány­elnök volt, akkor mindenkinek az lesz az első gyanakodó gondolata, hogy bezzeg nem buktatták volna ki, ha még most is az volna.* A kisiparosok is kétségbe vannak esve , gyüléseznek, tömörülnek, s megrendült exisz­­tencziájuk védelmére külön kisiparos-pártot terveznek, melynek erejével a maguk érdek­­képviseletét bevihessék a parlamentbe. A nagy­ipar, a kereskedelem, a földművelés, a mun­kások, a köz- és magántisztviselők,­­ szóval minden osztály és foglalkozási ág jó ideje, körülbelül a nagy nemzeti új rendszer egye­temesen kivívott diadala óta, egytől-egyig hasonló mozgalmakban leledzik. Nevezetes je­lenség, hogy épp abban a korszakban, mely minden nyomatékos politikai pártot egyetlen táborba egyesít, soha nem tapasztalt mérték­ben folyik az előkészülés az osztályok és külön érdekek szerint való széttagolódásra. Immár, mint utolsó és egyetlen mentőhorgonyra, min­denki csak érdekképviseletre gondol, mert a politika urainak magánérdekei a megnyíló szemekben nem azonosak többé valamely nagy nemzeti közérdekkel. Tizennégy év. írta Bíró Lajos. — Itt volt, fiam, ezen a helyen, most éppen tizennégy éve és egy hónapja. Ezer­­nyolczszázkilenc éven deczember nyolc­adikán. Előbb színházban voltam. Bementem a szín­házba nyugodtan, jókedvűen, megelégedetten. Ez a második színház este volt deczemberben, mert minden hónapban négyszer volt szabad színházba mennem. Nyugodt voltam, jókedvű és megelégedett, jóllakott, mert előbb otthon vacsoráztam , vidáman vártam, hogy felmen­jen a függöny. Elkezdtek játszani, angol ope­rettet játszottak, japáni tánczosnők tánczol­­tak benne. Jókedvűen néztem a tánczot, gon­­dolattalanul, fentartás nélkül, tiszta, buta, tátott szájú élvezettel, a­hogy szoktam. De egyszerre csak nyugtalankodni kezdtem. A nyugalmamat, az egyszerű és buta élvezésemet megzavarta, megbántotta, megsebezte valami. A japán tánczosnők között volt egy szőke lány. Az első sorban tánczolt, később énekelt is, a­hogy ezt a lányt néztem, egyszerre csak dobogni kezdett a szívem és elszorult a tor­kom. Az egész színpadból, játékból, zenéből csak őt láttam már, a haját, a szemét, a mo­solygását és a hajladozását, különösen a haj­­ladozását. Nyugtalan lettem, izgatott lettem, remegni kezdtem és nagyon, nagyon fájdal­masan összeszorult a szívem. Az előadásnak vége lett, felkeltem, kábultan kimentem , és ebből talán nem lett volna még baj. Kicsit kínlódtam volna talán, de lassan elmúlt volna a dolog. Ha nem a színház után eljöttem ide a kávéházba, itt üldögéltem nyugtalanul és szomorúan tizenkét óráig, a­mikor egyszerre csak felnyílt az ajtó és bejött rajta a lány. Ausztriában megint belegázoltak köz­jogunkba s gazdasági érdekeinkbe. S Wekerle miniszterelnök hamar Bécsbe szaladt, hogy megtudja a maga vélemé­nyét az osztrák támadással szemben. Eszünkbe jut egy hasonló alkalom, a Négy férfi volt vele frakkban, hármat nem ismertem, a negyedik egy író volt, a­kiről tudtam kicsoda. Bejöttek, végigmentek a kávé­házon és leültek a szomszéd asztalhoz. Én nem mertem odanézni rájuk, féltem, hogy kinevet­nek, olyan mereven ültem, hogy fájt belé a hátam. És a szívem dobogott. És a hideg és a meleg futkosott végig rajtam. A homlokomon kiütött a verejték. A lány czigarettázott, az egyik frakkos ember pezsgőt hozatott, beszélgettek, nevet­géltek, a lánynak a hangjától és a nevetésétől össze-összerezzentem, féloldalt odanéztem néha rá és láttam, hogy csipkés ruha van rajta, hallottam, a­mint a selyemszoknyája suhogott, a nyaka körül egy tollbaa volt. Szerettem volna elmenni, de nem mertem felállni, féltem, hogy akkor majd nevetnek rajtam. Ott ültem másfél óra hosszat, mereven, felfeszített nyak­kal, hogy minden csontom fájt már. Ekkor végre készülődni kezdtek. A lány felvette a kabátját, fekete prémkabátja volt, fehér prém­­szegélylyel, az asztal mellett állott ; az író ekkor mondott neki valamit. Valamit valaki­ről. Nem tudom már mit, elfelejtettem, mert attól, a­mi utána jött, zugásnak indult a fejem. A lány tudniillik halkan nevetni kezdett és nevetve mondta : — Szegényke, hiszen hónapos szobában lakik. Nem tudom, m­iről mondta, miért mondta, mert ekkor egyszerre zugás támadt a fejem­ben, elkábultam, megs­iketültem, nem láttam, megvakultam és éreztem, hogy ha felállnék, tántorogni kezdenék. A lány a négy frakkos emberrel kiment a kávéházból, én ott ültem még egy negyedóra múlva is, ekkor össze­szedtem magamat, fizettem és kirohantam. Rohantam az utczán. Ha mertem volna, elorditottam volna magamat bánatomban és A bosztyák paritás, mikor a magyar miniszterelnök nem Bécsből szerezte be válaszát, hanem a Ház nyílt színe előtt szedte szét a köz­­jogilag megbotlott osztrák miniszter­­elnököt, s a distinguished foreigner czí­­met adományozta neki, a taksák elenge­désével. Akkor az ellenzék is tapsolt, ma a kormánypárt is — az egykori ellen­zék — hallgat és lapul. Még az inter­­pellácziót is elhalasztották, nehogy We­kerlének készületlenül kelljen válaszolnia azokra a kihívó és perfid támadásokra, a­melyeket osztrák miniszteri székekből intéztek ellenünk. Az annexióról s az azzal kapcsolatos kérdésekről van szó. Közjogiakról s köz­­gazdaságiakról. A múlt héten csütörtö­kön hangzottak el az osztrák parlament­ben azok a fejtegetések, a­melyek a ma­gyar közjogot megcsúfolják, s a magyar érdekek ellen hadjáratot hirdetnek, s ma, ötödnapra, még mindig válasz nélkül maradnak a támadások, a magyar mi­niszterelnök pedig Bécsbe szalad, ellen­ségeinkkel tanácskozni arról, mi módon kerülhetné el, hogy­­ őket bántsa. Ennél megalázóbb, az új, nemzeti korszakot diszkvalifikálóbb helyzetet képzelni sem igen lehet. Osztrák miniszterek gúnyt űz­nek a mi történelmi és pozitív jogigé­nyeinkből az annektált tartományokra, ráterítik ezekre a közösség lepedőjét s annyira ráteszik kezüket a két tarto­mányra, hogy még a magyar vállalkozás­nak és tőkének is ajtót merészkednek mutatni, kétségbeesésemben. Szerettem ezt a lányt. Mit­ szerettem ! Vergődve, nyögve, őrjöngve akar­tam. Le kellett volna feküdnöm a havas kocsi­­útra, arczczal lefelé és úgy kellett volna a kőbe és a hóba belebőgnöm, hogy akarom. És ez még semmi sem volt. Szerelmesnek lenni, hirtelen megőrülni egy reszkető nagy vágytól, a­mely váratlanul rájön az emberre, az semmi. De ha az ember ugyanakkor, a­mikor a boldog­talan, éhes sóvárgása rájön, egyszerre azt is érezni kezdi, azt is megtudja, hogy a leghitvá­nyabb és legszomorubb és legnevetségesebb kis valaki ! . . . Harmincz éves voltam. Harmincz éves bankhivatalnok. Csendes, nyugodt, megelé­gedett és szerény hivatalnokocska. Harmincz éves koromra felvittem ezerötszáz forintig. Sohase volt adósságom. »Sohase volt gondom. Sohase bántott semmiféle vágy vagy kétel­kedés. Mindig jóllaktam. Egy hónapban négy­szer mentem színházba. Hónapos szobában laktam és a kosztot előre kifizettem. Most a lány egyszerre nevetve mondta valakiről, — nem tudom kiről — hogy hónapos szobában lakik. Életemben először, legeslegelőször életem­ben jutott eszembe, hogy a hónapos szoba nincs rendben, nem jó, van más is, van jobb is a világon, másképpen is lehet élni, máskép­pen kellene élni. Most jutott eszembe először életemben, hogy gazdagságok vannak, nagy, puha lakások vannak, hogy pénz van és hogy szőke, csipkés nők vannak. Embertelenül szenvedtem. Kimondhatat­lanul kínlódtam. Az ember harmincz éves lesz, nyugodt, csendes, józan, buta ember és egy­szerre csak látja, hogy nevetséges volt, szánal­mas volt, szamár volt, hogy van egy másik világ, egy selymes, pezsgős, frakkos és hogy a hónapos szobából oda nehéz átjutni és hogy Lapunk mai száma 36 oldal.

Next