Az Ujság, 1909. május/2 (7. évfolyam, 118-127. szám)

1909-05-20 / 118. szám

VII. évfolyam, 118. szám Budapest, 1909. Csütörtök, május 20. Előfizetési árak] Egész évre... .. ... 28 k. ■— 1. Félévre ........... 14 » — » Negyedévre .........7 » — » Egy hóra ........ 2 » 40 . Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. Telelőn 162—63 és 58 -03. Megjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után ia. ROVÁS.: Szörnyen bátorítják egymást a hősök. A király enged, Ausztria puhul, közel a kedvező megoldás. S a látható igazság ebből csak az, hogy még a Wekerle propozíc­ióit is sokalják odafönt. De mindegy. A nagy szorongatásban, a­mikor ez is, az is megijedne már és mene­külne olcsóbb programm felé, elkerülhetetlenül szükséges megnyitni a kedvezőbb auspic­iumo­­kat, s abból a világból, melyből semmi ki nem hat, hírt venni holt bizonyossággal dolgokról, mik nyilvánvalóan nem exisztálnak, így szo­kott az lenni, s taktikának nem is rossz. A régi világban a hol legnagyobb a szükség, ott leg­közelebb Isten segítsége. A mai világban Isten pihenhet. Helyettesítheti egy kacsa is. * * Szent igaz továbbá, hogy Justhék a ter­rorjukkal hatalmukba kerítettek mindent, a­mivel Kossuth Ferencz rendelkezik. A trón­jától megfosztott török szultán nem volt job­ban megijedve, mint a trónján megingathatat­lan Kossuth Ferencz. A minap elítélte a kon­­ventikulumokat, de ma már rákényszerítet­­ték, hogy elismerje őket. A külön tanácskozá­sok tovább folynak, s kimondottan Kossuth Ferencz tudtával, sőt hozzájárulásával. Az ifjú­­magyarok jól csinálják dolgukat s fölöttük, hódolattal övezve, reszkető lábakkal trónol Kossuth Ferencz, a vezér, tesvén tántoríthatat­lan hívei ajkairól, hogy mit parancsolnak. * Az ügyvivők állítólag tovább, mint e hó végéig nem viszik az ügyvivőséget. Hát ezt könnyű kijelenteni, hasznos is kijelenteni, mert valamiben mégis csak különbözni kell a Kris­­tóffy-féle ügyvivőktől. De komolyan venni ezt a kijelentést nem kell, s ezt nagyon jól tudják, különben nem tették volna meg. Mert előbb, mintsem a korona ereszti őket, nem me­hetnek. Tehetik azt, hogy nem járnak be a hivatalukba, azt is, hogy nem törődnek az ügyeikkel, de már azt, hogy ne legyenek ügy­vivők, ha a király nem adja ki az útjukat, azt már igazán nem tehetik. S ezt igen jól tudják, mert ha komolyan gondolnák, hogy június elsején már nem lesznek miniszterek, már most látnánk a hivatalos lapból, hogy miképpen gondoskodnak a hívekről és az atya­­fiságról. írta Bródy Sándor. — Hallja maga, Wagner, maga elég vén, már megházasodhatik. Idejön az ember a szál­lására és nincs a kitől egy tál ételt kérjen. Maga nekem házasodjék meg ! Wagner gazdasági írnok volt, — tehát mindent csinált, csak írni nem irt — igazat adott az urának. Mezei egerek, kabóczák, tücs­kök, sőt ürgék laktak a spajzában, a szekrényei­ben, csaknem kiszorították a tanyai házból. Lebbencs-levesen és hideg disznóságokon élt, szerelemről meg éppen nem lehetett szó, csak országos vásárokon, évente négyszer és minden harmadik, negyedik évben, ha Pestre ment új ekéket vásárolni. Wagner elmosolyodott. — Ki gyön én hozzám ? — monda vi­dáman. Az írnok nagyon is egyszerű em­ber volt. Olyan b­omba és olyan szinű is, mint egy nagy darab fekete göröngy. Csaknem olyan széles, mint a­milyen hosszú. Nem volt benne semmi kiválóság, mindössze egy, hogy széles szájá­nak egyik szélén bevette a halat és a másik csücskén a szálkákat automaticze kitolta. A vidéken ez adott neki valami egyéni szint, sőt valami kevés pozicziót is. Az urak produkáltat­­ták és ő nem járt rosszul, szerette a halat. — Én kommendáltatok magának asszonyt, olyant, a ki nekem is tetszik ! T­évődött az úr, de alighanem komolyan gondolta.­­ Az írnok mosolygott és nem jegyzett meg Szerencsés ember ez az Aehrenthal úr: mindig van ok arra, hogy vele ne foglalkozzék a közvélemény. Elsőbb azért, mert vele együtt bajban voltunk mi is, Ausztria is, egész Európa is. A nagy baj­ban nem firtattuk bűnös könnyelmű­ségét, melylyel az európai veszedelmet előidézte. Ráérünk erre háború után is. Aztán a német császár kihúzta őt is, Európát is a háborúból, s Aehrenthal ur, mint a legyek szokták, ráült arra az erős kézre, s most már ő aratott diadalt, mert ime , Szerbia kezdte a nagy hen­­czegést és Oroszország beadta a derekát. — Ez is elmúlt s végre rákerülhetett volna a sor a számonkérésre. De mit tesz Isten ? Ránk küldi a magyar vál­ságot s most megint nem érünk rá Aehrenthal urat feleletre vonni. Ám még a szerencséje sem boldogul vele. Erőnek erejével magára tereli a kelletlen figyelmet. Hát nem elhiszi most már ő maga is, hogy sikert, nagy sikert semmit. Az egynemű munkában elméje tel­jesen egyszerű lett. Az időjárásról, hogy lesz-e eső, avagy nem, gondolkozott csak élénken, minden egyébről lassan és nehezen. A földdel való foglalkozásban csaknem személytelen lett, mint maga a föld. És alig szitt el néhány ezer pipa dohányt, alig nyútt el néhány rend ruhát, életét már be is fejezte, ötven éves lett. — Maga itt gebbed meg, ha egyszer meg­betegszik ! — folytatta az úr jószívűen. Ilyen módon minden érv meglévén a házas­ságra, a postamesternő megbizatott, hogy asz­­szony után nézzen. Talált is valakit, egy távoli rokonát, Ádám Anna nevűt, a­kinek viszont az anyja érdeklődött az iránt, ha leányát valami tehetősebb szegény ember elvenné, de egy szál szoknyában, mert egyebe nincs. Ez az Ádám Anna Pest valamely olcsó városrészében lakott, együtt az anyjával, két nő- és két férfitestvérével. A nagy szobában laktak, mert a kisebbik ki volt adva. Az egész háztartás egy bátyára volt alapítva, a­ki ha­vonta negyvenöt forintot küldött. A lányok nem tudtak varrni, a fiúk nem tudtak dolgozni, az öreg­asszony sem volt aktív, csak a piaczra járt, a hónap vége felé az ezüstkanalat és a bundát vitte be a »tisztítóba«. Néha meg sze­rényebb boltokban eladta a lányok stikkelé­­seit. Kevés bútor, kevés ágynemű, de minden úgy beosztva és elrendezve, hogy a szoba jó­­illata volt mindig, a szegénység savanyú szaga nem vehetett rajta erőt egy pillanatra is. Persze sötétben vetkőződtek, korán keltek és étkezések alkalmával, ha az egyik evett, a másik tartózkodott. Az öreg asszonyságnak és Ádám Annának örökösen el volt rontva a­ ­ nagy siker nyomán, aratott s most már ő az ur a monarchiá­ban s neki mindenbe bele szabad szólani ? Nem ellene fordul most már Buriánnak s nem ő áll-e középpontjában a magyar válságnak, mely napról-napra mindjob­ban szembe fordul a magyar érdekek­nek ? Figyeljük csak jól meg: mielőtt magyar miniszter a királyhoz megy, Aehrenthalnál jelentkezik. Kihallgatás után Aerenthallal tanácskozik. Egy-egy magyar miniszteri audietteziát követ egy­­egy Aehrenthal-audienezia, s a helyzet mind rosszabbra fordul. Várjon azért-e, mert a külügyminiszter pártolja a ma­gyar kívánságokat ? S ő még mindig a koalíc­ió dédel­getett­je, a jó külügyminiszter, a magyar­barát. Hát nézzék csak meg jól, micsoda javakat hozott nekünk ez a magyar­barát külügyködés, különösen a nagy sikerével. Először is százmilliókat állandó költségül. A nagy siker nyomában meg­induló szédítő fegyverkezéseket, melyek mögött mi sem maradhatunk el. Kiszá­­mította-e Aehrenthal úr, hogy hány mil­lióba fog kerülni az ő nagy sikere ? Arról a rongyos ötven millióról, a­mit Törökországnak kell fizetnünk, arról a két-háromszáz millióról, a­mit a had­vezetőség hadikészülődés czímén föl fog számítani, azokról a százmilliókról, me­lyek a háborús veszedelem következté­ben közgazdaságilag elkallódtak, ne be­széljünk, mert ezek csekélységek. De a­mit hadihajókra, ágyukra, fölemelt létszámra és végül egy rettentően bi­zonytalan kimenetelű revanche-háborúra kell majd költenünk, melyet ellenünk indítanak, mihelyt Oroszország kellően gyomra , legalább azt mondták. A nők a hús­hoz — ha volt — vajmi ritkán nyúltak, az fér­fiaknak való és árt a hölgyek teintjének. Éhe­zésről szó sem lehetett,­­főképp a­mióta föl­­­fedezték, hogy vacsorázni nem kell, reggelizni nem muszáj és a tejbe rizs nemcsak kiadós, olcsó, de kellemetes és költői étel is. Az egész család e délszaki, a tej hozzájárulásával még szelidebb ételen élt és talán e miatt voltak valamennyien kiválóan szelídek. De a három leány — pedig csak egy vaskereskedő árvái — a fiatalságtól és szépségtől illatosak és sem irigység, sem elégedetlenség, de még csak kel­letlen szomorúság sem vehetett rajtuk erőt. Éltek — vártak. Ádám Anna huszonhárom éves volt már és az anyja sokszor aggodalmasan nézett reá : várjon nem szégyenli-e még a leány, hogy nem kéri senki feleségül. De e tárgyról soha nem beszélgettek, mert valami csodálatos szemér­messég volt mindannyiukban. A három leány egymást, de még önmagát sem látta soha mezítelenül, testi dolog szóba nem jött kö­zöttük soha, a cseléd — mert a mosogatás miatt cselédet tartottak azért — néha hozott egy-egy kétértelmű vagy nagyon is érthető szót: ebbe vagy belepirultak, vagy elnevettek rajta egy egész napon át. Még a két kisebbik leány váltott olykor egy-egy szemtelen szót, nagy egészségüknak, nagyszerű temperamen­tumuknak valahol ki kellett törni. Ádám Anna csigaszája mosolyra rezzent, szemének kékje egy pillant­ásnyira elsötétedett, mint az ár­nyék árnyéka, úgy suhant el fölötte az érzéki lét. Néha, aranybarna pillái között, apró kö­­nyek támadtak, de keltek, tűntek, és a mikorra Lapunk mai száma 36 oldal.

Next