Az Ujság, 1909. július/2 (7. évfolyam, 167-180. szám)

1909-07-16 / 167. szám

Budapest, 1909. VII. évfolyam, 167. szám. Péntek, julius 16. SZERKESZTŐSE: Budapest, Rákóczi-út 51. sz. Telefőn 56—16.­­ KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefőn 162­­3 és 88-03. Klegrtelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. Előfizetési árak: Egész évre.........28 L­­­f. Félévre ........... 14 » — » Negyedévre ...... 7 » — » Egy hóra .......... 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. ROVÁS. Hála Istennek, ma már semmi sem igaz a román zászlóafférből. Sőt az agitátorok fo­gadása sem igaz, mert kisült, hogy egy másik Popovici vitte a küldöttséget a trónörökös elé, a­ki sohasem foglalkozott politikával s ezért kényszerült Magyarországtól távol élni s kül­döttségig memorandumot nyújtani át Fe­­rencz Ferdinándnak. Nagyon jó, hogy minden megczáfolódik s a dologból nem lesz krizis, de azért, köztünk mondva, a czáfolatoknak hinni okos dolog, de arra megesküdni, a­mit mondanak, óriási könnyelműség volna. S na­gyon helyes, ha a czáfolatok alapján meg­nyugszik az aggodalom trónörökösünk dolgá­ban, de azért, ha nem volna czélszerű meg­nyugodni, mégis csak fönmaradna a kérdés : helyes-e, hogy a trónörökös, a­kinek alkot­mányos fedezete nincs, kiáll küldöttségek elé, a­kik politikát csinálnak, középpontul szolgál henczegő hazugságoknak, melyeket megc­á­­folni lehet, de hatásukat semlegesíteni soha­sem képesek ?* Hát helyes dolog, hogy magyar a magyar ellen támad ? — kérdi a bankos főlap Andrássy lapjától. — Minek disznókodtok, minek gör­­csösködtök a hatalomhoz, mért nem mentek a poklok fenekébe ? — Össze kellene tartani, nem pedig veszekedni — véli Andrássy lapja. — Ezek a bankosok pedig mindig szemtelen­­kednek, gáncsot vetnek Kossuthnak, bolondít­­ják a népet, megmérgezik a kutakat, leütnek minden embert, a­ki nem közéjök tartozik. Addig nem lesz nálunk rend, mig ezeket a Justh-lovagokat föl nem kötik. — Egyesülni, összetartani, magyar a magyart ne bántsa ! Ha ez a békeagitáczió egész nyáron át tart, a két oroszlán annyira fölfalja egymást, hogy a színhelyen csak két oroszlánfark marad meg. * Kossuth Ferencz Wiesbadenbe utazott. Akárhány közönséges ember utazik Wies­badenbe. Sőt miniszter is utazott már. De Kossuth Ferencz nem közönséges ember s nem is közönséges miniszter. Ő Kossuth Ferencz, e néven az első. Ezért kell őt egész suitenek kikisérni a vasúthoz, a­hol kegyesen búcsúzik s ruganyos léptekkel száll szalonkocsijába. Igazán nem volna más dolga Szterényinek, mint perronkodni ? Ha a király utazik, akkor sem várja őt az államtitkár, az elnökigazgató, a hajózási főfelügyelő, a vasúti főfelügyelő, a titkár, a titkárok és még számosan. Más mi­niszterhez is ragaszkodnak emberei, még­sem teszik nevetségessé az ilyen bucsúzkodással. De nem is az ő lelkük kívánja ezt, mert nem boszúból tették, hanem a Kossuthé. A­ki tudvalevőleg nem hiú, de jaj annak a mufti­nak, a ki valahogyan otthon felejti a legyező­jét, mikor Kossuth Ferencz előtt mutatkozik. Szerencsés utat !" Királyok és színészek. Irta Ivánfi Jenő. XVI. Lajos lefejezésétől az első császár­ság bukásáig, vagyis alig huszonegy esztendő alatt, ijesztő következetlenséggel követik egy­mást az események. Habozva, kételkedve ol­vassuk a történetet. Lehetséges­-e, hogy ugyan­azok az emberek ilyen rövid idő alatt így és ennyit változzanak ! A franczia nép alig hogy magához tért a rémuralom borzalmaiból, alig hogy vérpadra kísérte a szerencsétlen Lajos királyt, a Notre-Dame templomban VII. Pius pápa már franczia császárt koronáz. Néhány esztendővel e koronázás után a császári had­vezér végig arat egész Európán. Rettenetes kaszája alatt hullanak az élő kalászok , népek és királyok. Sok évszázados hagyományok, babonák, előitéletek, meggyőződések szerte­foszlanak és uj meggyőződések, uj előitéletek születnek e csudálatos ember közelségében. A történeti idők végtelenségében egy szempillan­tás alatt, újra alig néhány esztendő múltán, a helyéből kiesett világ megint visszazökken régi rozsdás tengelyeibe és megy tovább a végzet poros nagy országútján. A győzedelmes színész pedig, a­ki a világnak ezt a nagyszerű mesét eljátszotta, egyszerre eltűnik. A fran­­cziák nem öltöznek gyászba. Az igazi, a hiva­tásos színészek, a­kiket Napóleon annyira sze­retett, nem zokognak utána a száműzetésbe. Talma verset szaval a Théatre Francais szín­padán, a­melyben XVIII. Lajost dicsőíti. A császár kedvencze, bizalmasa, barátja ott hajlong a Napóleon ellen szövetkezett királyok páholya előtt. A közönség riadó tapsába, a­mely egyszerre ünnepli a színészt az idegen kirá­lyokkal, belehangzik az utczáról az orosz és porosz katona csizmasarkának kopogása. Az ember álmélkodva kérdezi : miért csi­nálta ez a nép a forradalmat­­ tegnap ? Miért kellett százezreknek elvérezniök a guillotin kése alatt ! Miért kellett meghalniok a Danto­noknak, ha ugyanaz a nép most idegen kirá­lyokat ünnepel; ha a szabadság nevében le­gyilkolt Bourbon után most egy másik, ép­pen annyit érő Bourbontól várja üdvösségét ; ha Talma éppen úgy kiséri fáklyával kocsijá­hoz XVIII., mint Lekain XVI. Lajost ! De tartsunk sorrendet. Az oroszországi hadjárat előestéjén Napó­leon Mária Lujza kíséretében győzedelmesen vonul Drezdába. A szász király nagyszerűen fogadja szövetségesét. A császári pár Fried­­richstadtba költözik a Marcelini-palotába. Azt hihetnék, hogy a szász főváros egy időre Fran­­cziaország fővárosa lett. Ott van egész Paris, a napóleoni teljes vezérkar, az egész udvar, a császár egész főnemessége. A leghíresebb párisi szabók, divatárusok fiókokat nyitnak Drezda legelőkelőbb utczáiban. Az idegenek százezrei öntik el a várost, fény, gazdagság ragyog min­denfelé. A Marcolini-palotában az élet ugyanaz, mint a Tuilériákban. Udvari ünnepségek, ebé­dek, fogadások, katonai parádék az Oster­­wiesén. És hogy semmi se hiányozzék, gyors­futár megy Parisba azzal a parancscsal, hogy a Théatre Francais siessen Drezdába. A színészeknek alig van annyi idejük, hogy az útra elkészüljenek. A császári szállítók pompás kocsikat bocsátanak rendelkezésükre. Nyolca­van külön postakocsi szállítja a szolga­személyzetet és a podgyászt. Valóságos diadal­útjuk ez a franczia színészeknek. Az indulás perezében az egész otthon maradt Paris az utczákon tolong. Zene szól, zászlók és kendők lobognak, millió szív küldi üdvözletét a hódító császárnak. A lármás, lelkes ünneplés az egész után megújul mindenfelé. Drezdába érkezve, a város úgy fogadja a színészeket, mint a császár vendégeit. Nagyszerűen berendezett lakás vár mindenkire. Udvari lakások, udvari fogatok állanak rendelkezésükre. Vicence her­­czegnek a császár parancsot ad, hogy épít­tessen színpadot és Turenne grófot kinevezi színházi intendánsnak. A Marcolini-palota szín­háza csakhamar elkészül kétszáz nézőre. De alig hogy a Théatre Francais el­helyezkedik a szász fővárosban, lázas izgalom támad a­­művészkörökében, az egész palotá­ban, a császár közvetlen környezetében. Mi történt ? Mile Georges, a szökevény, a nagy, az ünnepelt franczia tragika visszajött Orosz­országból. Néhány éve sértett büszkeségből hagyta el a Théatre Francais-t és Szent­pétervárra ment. Hallva, hogy Napóleon Orosz­ország ellen indul, fölébred benne a franczia asszony és sietett vissza hazájába. Hiába kínált neki kincseket az orosz czár, hogy maradjon, nem maradt. Stokholmban talál­kozik Bernadotte-tal és Stael asszonynyal, a­kiktől megtudja, hogy a császár és a Théatre Francais Drezdában van. Egyetlen vágya, hogy minél hamarább Drezdába jusson és kiengesztelje a haragos császárt. Bernadotte vezetőt, kíséretet ad mellé és Mile Georges néhány nap alatt társai közé érkezik. Jérome király vezeti a császár elé a tragika-királynőt. Mile Georges letérdel. A császár fölemeli és megcsókolja. Nem először és nem utoljára. Masziics elbeszélései. Több mint három ..hónap óta vagy ötven szerb vádlottat nyaggatnak a zág­rábi törvényszék termében. Valamennyit felségsértés, helyesebben hazaárulás vádja miatt. Nagyobb része kisbirtokos, pa­raszt, apró kereskedő, községi tanító, jegyző. Átalában kis emberek. Csak néhány művelt állásbeli ember van köz­tük. Jobbára a Száva mellékéről valók és valamennyi annak az aknamunkának az áldozata, a­melyet Belgrádból intéz­tek első­sorban a magyar állam területe alá, de a­mint később kitetszett, az egész délszláv kérdést színpadra akarták hozni vele, tűz, láng, fölkelés, bomba­­ropogás és ágyudörgés között. Ez a zágrábi per azonban nem mu­tatkozott sem érdekesnek, sem rokon­szenvesnek. A jobbára együgyü, olykor bamba vádlottak nagyon gyáván, nem­zeti hősökhöz éppen nem illő hitvány­sággal tagadtak és hazudoztak össze­vissza. Szerb védőügyvédeik pedig olyan pökhendi módon teljesítették feladatu­kat, hogy még az is megutálta ezt a ringy-rongy hazaárulási port, a­ki figye­lemmel kísérte. Az általános vélemény az volt, hogy az ilyen hősöktől ugyan nincs mit tartani senkinek. Azok az első sortű­zre úgy szétszaladnak, hogy még automobilon sem lehet őket utolérni. Közben szerb részről kísérletek tör­téntek a por eltussolására. Értj­ük azokat a szerb urakat, — a mi­ szerbjeinket is közibük számítjuk — a kik szégyelték ezt a port, mely a szerbség tekintélyét egyáltalán nem gyarapította, még elv­ben sem. Közben Szerbia és Györgye herczeg eljátszotta a nagy háborúsdi színjátékot, a­mihez mink ugyan nagy beléptidíjakat fizettünk a mozgósítási költségekben, de mivel a vége jó volt, hát minden jó volt. A színdarab, le­számítva a Drina mellett lelőtt szegény Lapunk mai száma 24 oldal.

Next