Az Ujság, 1909. december/2 (7. évfolyam, 297-309. szám)

1909-12-16 / 297. szám

t Vándormadarak. írta Váradi Antal. Sok dolgon megütköznének ma, a­mi ren­des szokás volt a régi színi világban, így minden szinházi szünidő előtt összegyűltek a Nemzeti Színház tagjai s apróbb-nagyobb truppokká szervezkedtek, a melyek aztán meg­szállották a haza valamelyik tájékát s ott táboroztak a szünidő végéig. Ha nem ment valami jól, fölszedték a sátorfát s mentek odább. Némelyik töredéknek hét-nyolcz nyári állomása is volt egy vakáczióban. Akadt olyan is, a­ki kettőt-hármat játszott s odább ment. Némelyik nem tudott megegyezni a trupp­vezetővel, az a maga szakállára, vagy ha asszony vala, a maga fürteire vette föl a harczot az ismeretlennel, fogadott egy zon­goristát, ha író volt a férje , az konferált, ha zenész , hegedült, zongorázott s nevezték ezt művészi körútnak. S mint minden kör, ez is az által tűnt ki, hogy önmagába visszatérő görbe vonal lévén, oda lyukadt ki, a­honnan kiindult, azaz : a Nemzeti Színház udvarára. Ott aztán egy hétig ki nem fogytak a diadalok elbeszéléséből, odaát pedig, a Karl-ban, a­mint a mai Treichlinger-házzal szemben fekvő föld­szintes korcsmát akkor nevezték, félmeszely bor mellett dőlt az adoma-őzön s nem egy vakácziós élmény tartotta magát kaczagtató anekdota alakjában esztendőkig, így 1865-ben Szerdahelyi Kálmán szer­vezett egy kisebb truppot, a mely először is Kecskemétet­­ostromolta­ meg. A kis társaság tagjai voltak: Prielle Kornélia, Niczkyné, Prielle Emilia, — ez a vidéki színésznő önként csatlakozott a sógora direkcziójához — Hu­­benayné, azonkívül két népszínházi tag, — értsük a budai népszínházat, az alagút szájá­nál — Tóth Jenő és Dózsa. Szerdahelyi a vidékről is vitt magával két igen tehetséges fiatal színészt, Drágus Károlyt és Temesváryt. Az első az akkor megnyílott szinitanodának legelső növendékei közül való volt. Ebben az esztendőben nyitották meg ugyanis ezt az intézetet s tanárai voltak Gyulai Pál, Egressy Gábor, Szigeti József, az operai szakon Bocco­­lini Herkules, Böhm Gusztáv, Babits Ferencz és Campilli Frigyes. Az első drámai növen­dékek között olvassuk a Bogdanovics Krisz­tina, Gózon Ida, Hubenay Kornélia, Dulka Sarolta, Egressy Ákos, Egressy Árpád, Udvar­helyi Lajos, az operánál Csepcsányi Berta, Szűk Elza, Gobbi Adél, Neszweda Anna, To­­perczer Ilka, Szigligeti Aranka, Avarfi Kál­mán, Kuliffay Ede, Vajdafi Ernő és­ Stéger Samu neveit. Az intézetet 1865 január elsején nyitot­ták meg, délelőtt tizenegy órakor. Az igazgató, Festetich Leó gróf felolvasta az alapszabály­­tervezetet s az alapítási oklevelet, a fölvett, közel negyven növendék névsorát s üdvözölte a megjelent vendégeket, kiknek sorában ott ült a nemzeti színházi bizottság néhány elő­kelő tagja : Ürményi, Károlyi György gróf, a Nemzeti Színház intendánsa, írók, művészek. Az előadások január hetedikén, szombati napon kezdődtek. A Fővárosi Lapok egyik közeli száma aztán az új színésznemzedék tanulni vágyá­nak elő jeléül közli azt az elhatározást, hogy a Szigligeti nővérek, Sántha Antal, Kovács és Náday urak folyamodtak a színházi komité-­ hez, engedné meg nekik a színészképezde drámai osztályának elméleti képzéssel foglal­­­kozó óráinak látogatását. »Kétségtelen, — írja Vadnay — hogy meg fogják nyerni.« Hogy­ éltek-e aztán az engedelemmel ? Nem tudom. De visszatérve a mi kis vándormada­rainkra, Szerdahelyi társaság a többi között A csapodár, Az idegesek, Egy millió, Az utolsó­­ levél, Borúra derű, Az elkényeztetett férj s aj Fehér hajszál czímű franczia vígjátékokkal­ indult világgá. Az eredeti irodalomból Degré,­­ Balázs Sándor és Berczik Árpád darabjait­ választották. Útba ejtették Kecskemétet,­­ Makót, Aradot, Szegedet s körutjokat Debre-»­­czenben végezték be. Szigligeti Ede is szervezett társaságot és» megindult vele faluzni, mint akkortájt nevez-' ték. Társasága leányaiból s egynéhány szini-, iskolai növendékből állott, kikhez Sántha, Szilágyi, Benkő és néhány kardalos is csat­­­lakozott. Nyíregyházára ment legelőször, onnét, Szatmárra. Jól írta egyik újságunk, hogy a szünidő csak a Nemzeti Színház épületére lesz a csönd és nyugalom ideje, mert a tagok töb­bet fognak ez idő alatt játszani, mint Pesten. Balázsné Bognár Vilma maga indult neki Magyarországnak. Ekkor élte virágkorát mint énekesnő s férje, a szellemes író, mint felolvasó és ügyes imprezárió kisérte útjában. Szatmár, Mármarossziget, Deés, Kolozsvár, Torda, Ma­rosvásárhely, Székely­udvarhely, Szeben és,, Déva voltak állomásai e nyugat felé vivő vál­­­lalkozásában, mely alatt különösen a magyar, népdal művészi előadásával szerzett tapso -"v, ' 1 *' ‘ "'V-' •...r.................................... ■■. Budapest, 1909. VII. évfolyam. 297. szám» Csütörtök, tkzezember 16. Előfizetési árak 3 Egész évre „..... 28 L —­f. Félévre.......... 14 * — » Negyedévre ...... 7 » — » Egy hóra__... 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefőn 66—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 162—63 és 58-03. Megjelen hétfő kivételével minden nap, Ünnep után is. * ROVÁS. Nem tudjuk, Wekerlét meglepte-e Lukács László és Khuen-Héderváry Bécsbe hivatása, az országot mindenesetre meglepte. S­értet­lenül állnánk szemben ezzel a fordulattal, mely bármikor jöhetett volna, de akkora reszenzust sohasem kelthetett, mint éppen most. Wekerle pénteken kér indemnitást és ugyanakkor fo­gadja a király azokat, a­kik utódai lesznek. Igazán azt hiszik Bécsben, hogy ezzel Wekerlé­­nek megkönnyítették az indemnity kérését ? A dolog inkább úgy fest, mintha Bécsből előrekiáltanák : minek ezeknek indemnity, mi­kor úgyis más jön ? Ha Bécsben ellene vannak az exlex kikerülésének, akkor ez a taktika remek. S ha úgy akarják, hogy Wekerléék csak azért menjenek exlexbe, nehogy Lukácsra, vagy Khuen-Héderváryra háruljon az ódiuma, akkor is igen okosan taktikáznak. De hogy ez mire való, mikor minden taktikázás nélkül is zsebre vághatják az­­alkotmányt, azt igazán nem tudjuk megérteni. Megint csak igaza van Wekerlének. Ő soha­sem mondta, hogy az indemnity-kérést meg­előzőleg királyi kéziratot fog produkálni. A­ki kételkedik ebben, várjon péntekig s látni fogja, hogy csakugyan nem mutat föl királyi kéz­iratot. Az pedig egészen más dolog, hogy azért nem produkálja, mert nem kapta meg, s hogy róla beszélnek, onnan való, hogy sze­retett volna ilyet kapni s erre mindent elkö­vetett. Az igazmondó Wekerle tehát nem sok­ban különbözik attól a másik Wekerlétől, a­ki mosolyog, ha nem mond igazat, s mosolyog, ha kisütik róla.* Kié az akta ? Ezen veszekednek most a testvérfüggetlenségiek. Természetesen Kossuth szerint az övé, először, mert így akarja, má­sodszor, mert már el is vitte magával, har­madszor, mert nem adja vissza. Főképpen pedig azért, mert ő Kossuth Ferencz, a függet­lenségi politika ezé zárja. A dolog kicsi, mert éppen csak erkölcsről van szó, de nagy, mert jellemző. Mert az ember nem más az egyik dologban s nem más a másikban. A­hogy Kossuth Ferencz a maga privát tulajdonának tekinti a függetlenségi párt okmányait, úgy a magáénak tartja a kerületeket, a hová név­jegyet küldött, a Duna—Tisza-csatornát, mely­nek oda kellene torkollania, a hová ő akarja, a vasutat, melynek Börgöndbe kell kilyukad­nia, s a postát, a hová azt nevez ki hozzá­értőnek, a ki neki tetszik. Azok a jó emberek, a­kik most kellőképpen megítélik, mert az irattárukat elvitte, fogják meg az orrukat , három éven keresztül hivatalos titok volt, hogy Kossuth Ferencz úr hogyan autokratás­­kodik, most kipattant­­ak, mert az ő írásaikról van szó, no meg arról, hogy többet maguknak ebből az autokrataságból nem nézhetnek ki. Magyarország bekerítése. Gyönyörű az, a­hogyan Horvát- Szlavónországok autonómiájából állami felségjogokat csinálnak a koalíc­ió vagy kooperáció védszárnyai alatt. És meg kell vallani, hogy ehhez horvát test­véreink fölötte igen értenek. Az 1904— 1905. évi polratimságnak még ma is sze­degetik a gyümölcseit. Sőt ma, ország­­gyűléstelen állapotukban és örökkévaló jajveszékeléseik közt fűzik, bogozzák leg­nagyobb sikerrel az ő jövendőbeli állami­ságuk kötelékeit. Alig egy-két napja volt arról szó, hogy a Bécsben­ vádaskodó horvát-szerb urak hogyan kerülték meg a magyar területi felségjogokat és milyen erélyes támogatásban részesítették őket ebben osztrák ellenfeleik. Semmi esetre sem kö­zönséges színdarab az, a­mikor mink a magyarok szájtátva nézzük, hogyan tár­gyalnak a magyar állam területi felség-­ jogairól horvátok és osztrákok a bécsi­ esküdtek előtt. És a­nélkül, hogy a ma­gyar állami szuverenitásról csak egy szót­ is ejtene akármelyik. A­mint hogy a zág­rábi felségárulási perből és ítéletből sem fogja nekünk azt senki kihalászhatni,­­ hogy itt nem a »birodalomhűség«, hanem­­ a magyar államfönség megsértése miatt lakottak a vétkesek. Mindez azonban nem elég. A horvát­­osztrák összezárkózásnak más nyomait is látjuk. Bosznia-Herczegovina annektá­­­­lása óta hatalmas erőt nyert a Reichs­post és Luegerék magyarpusztító politi­­­kája. A trializmus nem mese többé, ha­nem napról-napra szövődő pozitív terv, a­melynek egészen reális czéljai vannak.­ Letörni Magyarországnak úgyis jobbára csak papiroson levő paritását a monar­chiában és egy nagy délszláv államtest szervezésével bénítani meg a magyarok akczióképességét. Csak a vak nem látja, hogy itt Magyarország bekerítése feljük­ egy hatalmas szláv gyűrűbe, mely minket­­ nemcsak politikailag és gazdaságilag, ha­nem fajilag is meg fog fojtani. Prágától Szerajevóig és Zágrábtól Lembergig egyre sodorják a nekünk szánt kötelet és ki fognak lépni abban a perezben, a­mikor­ bölcs királyunk szemei — quod deus l­a vertat — lezáródnak. Lapunk mai száma 40 oldal.

Next