Az Ujság, 1911. március (9. évfolyam, 51-63. szám)

1911-03-10 / 59. szám

Budapest, 1911. IX. évfolyam. 59. szám. Péntek, márczius 10. Előfizetési érák : Egész évre.......... 28 k. — 1. Félévre .......... ... 14 » — » Negyedévre .... 7 » — » Egy hóra ........ 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és Vidéken 10 fillér.AZ UJSÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon SC—16. KIADÓHIVATAL, Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. Telefon 162-63 és 58-08. Megyeien hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS: Mindenki fáradt, minden unalmas, tar­talmatlan. Hála Istennek, ilyen hangulat kell, mikor államszü­kségleteket látnak el. Hála Istennek, holnap már vége az újonczvitá­­nak, és hála Istennek, holnapután megkez­dik s akár be is fejezhetik a költségvetést. Éppenséggel nem vetünk súlyt rá, hogy tar­talmas beszédek hangozzanak el olyan javas­latokról, melyeket tartalmas beszédek nélkül is változatlanul meg lehet szavazni. Ez a fáradság, unalom kincseket ér az országnak, mert megtéríti a már elveszett időt és sor kerülhet az államszükségletek mellett az or­szág szükségleteire is. Föltéve ugyanis, hogy a kormányt csakugyan a hosszú viták tartóz­tatják föl termékeny munkájában, s e viták kurtulása nyomán nem jár majd ismét a szü­netek megnyúlása. * Az ujonczokat meg kell szavazni, mert ujonczok minden körülmények között kellenek. Ezért kár ezt a kérdést a nemzeti reformokkal kapcsolatba hozni. De a kilenczes programmot is minden körülmények között be kell váltani, mert ez kötelező ígéret s fundamentuma annak a mérsékeltebb politikának, melyre az új alakulás a katonai kérdésekben helyezkedett. Ezt joggal hozzák szóba ellenzéki oldalról, mert ez már nem követelés, hanem sürgetés, váltóprezentálás. És szükséges is, megokolt is, mert a kilenczes programm már sok éves és még mindig nincs beváltva, sőt mintha nem is gondolnának arra, hogy valamikor be kell váltani. E követelésről való gondoskodás kor­mányzati feladat volna,­­ a­mit ma ellenzéki oldalról mondanak Khuennak, azt Khuennak holnap még erősebben meg kellene mondania Bécsnek. » * Justh Gyula is elutazott. Az utolsó, a legfrányább vezér is elhagyta seregét. Ezek az urak megannyi chantedlerek: úgy fest a kép, hogy azért van sötét éjszaka és éjszakai csönd, mivel ők nem kukorékolnak. Fordítva van ugyan, de ez is mindegy. Idővel Ameriká­ból is vissza lehet térni, Andrássy Gyula is betelik Rómával és Justh Gyula megrongált vasidegzete is helyreáll, sőt a Gresham-palota remetéje is kikivánkozik megint az utczára. És akkor hasad a hajnal és ők kukorékolnak. Fogazzaro. Irta Elek Artúr. A­mikor negyedfél évvel ezelőtt háta mögött álltam az assisi-i alsó templomban, s az áhitatos félhomályban meghajlani láttam derekát, megroskadni a térdét, s láttam, hogy az ezüstös hajú ember hogyan merül, h­ogyan­ oszlik bele a csöndességbe, a megadásba, a szótalan imádságba, akkor elnémítottam ma­gamban a kísértést, és azt mondtam : Nem, nem akarom megragadni az alkalmat, nem akarok élelmes lenni, nem akarom, hogy a véletlennek köszönjem azt, hogy megszorít­hattam a kezét. Majd, majd egyszer meg­keresem az otthonában s megmondom, miért jöttem, mit akarok tőle , s reá bízom, hogy bebocsát-e a házába. De orvul nem táma­dok reá. És a mikor, féléve sincs, Vicenzában, a Fogazzaro-nemzetség ősi fészkében a kis villa előtt álltam, a melyben életének nagy részét végigélte s a melyet öregkorára elcserélt egy szebb és újabb hajlékkal; a­mikor szemem végigfutott azon a tájékon, azon a szőlő­­koszorúzta dombsorozaton, a hátul sötétlő berliói Alpeseken, azon a szelíd és rejtekeiben vadregényes vidéken, a­melynek minden rész­letét megelevenítette műveiben Fogazzaro, akkor megint elhallgattattam magamban a vágyat, a­mely mint egy messzi, ismeretlen, régi jó barát felé, húzott az ősz költőhöz, és megint azt mondtam, hogy: majd, majd egy­szer. Sohase halasztgassa az ember a tiszta szán­dékait, a melyeket az ösztöne sugall s sohase késsék az ember az után a kéz után nyúlni, a melynek ismeri az erezetét, ismeri a melegét, a melyben annak a lelkét j érzi, a kit szeretni vágyik. Azt a kezet soha meg nem fogom most már szorítani, annak a szép barna szem­nek fényessége soha áttetszővé nem lesz már nekem és soha az a meleg, lágyan férfias hang már számomra megszólalni nem fog. Milyen tiszta, mily nemes, mily ideális élet csukódott össze benne. Mint egy Szelíd mosolyú bölcs járt kortársai között, a zsi­­vajgó, a harsogó tömegben. Szerette az em­bereket, szerette az életet, szerette a munkát és a kötelességet. Néhány nap múlva a hatvan­­kilenczedik szü­letésenapját ülte volna meg, de még most, az aggkornak küszöbén is dol­gozott, megírta, átdolgozta, sajtó alá adta utolsó regényét. A nagy erőfeszítés elgyöngí­­tette és megém­elte a halálra. Végzett munka után halt meg. Manzoni óta a legnagyobb regényírója volt Olaszországnak, nagyszerű elbeszélő, átható szemű lélekrajzoló, és költő és mély szívű humorista. Azok közé A kiváltságos írók közé tartozott, a­kiknek elképzelt világa felé hon­vágy húzza az olvasót, s az alakjaiban isme­rőseit, barátait, szerettjeit érzi. A lelki egyen­súly megtestesülése volt ő abban az országban, a­melyben az élet s a cselekvés vágya szer­telenségekre ragadja a legtehetségesebbeket is. Az értelmi és érzelmi súly egyen ritka jelenség a mai Olaszországban, s talán ez is okozója egy kissé annak a nagy és igazságtalan idegen­kedésnek, a­melylyel a fiatalok a vicenzai bölcsre néztek. Ilyen szemmel szoktak a for­­radalomke­verők a klasszikusokra nézni. A­ki Fogazzaro művészetébe bele akar hatolni, az legjobb ha magának Fogaz­zaró­nak fejlődésmenetét követi. Költeményekkel­­ kezdte írói pályáját Fogazzaro, első sikereit­­ is velük szerezte. Csöndes, mélázó ifjú volt, és­­ költeményeiben Heine­s Musset mélabuja ér­zik. Kis skálájú, egyszerű érzelmes verseket irt eleinte, s ilyen­ volt Miranda czimű költői elbeszélése is. A költés mesterség­ részét jó­ságos öreg tanítójától, Giacomo Zanellától ta­nulta meg, a­ki maga is költő volt, érzelmes, gyöngéd, finom,­­ talán utolsója az olasz ro­mantikusoknak, Ugo Foscolo lelki rokonainak. A zenei érzéke ösztökélte Fogazzarót a versírásra. A zenének világéletében nagy ra­jongója és megértője volt. Később, férfikorá­ban, a­mikor már első regényei megjelentek volt, s versírói kísérleteit mindenki elfeledte, írta Fogazzaro a legszebb költeményeit. Zenei művek hangulatának szóba foglalását kísérlette meg bennük. Beethoven, Schumann, Bocche­rini zenei látomásait szemmel érzékelhető ví­ziókká alakította, s ezt úgy, hogy verseiben a megihlető zenei mű­ muzsikáját is meg­szólaltatta. Költeményeiben, a­melyek mennyiségre csak kicsiny részét teszik munkásságának, sza­badult meg Fogazzaro líraiságának fölöslegé­től. Csak így volt képes azután elfogulatlanul széjjelnézni, megfigyelni, embert rajzolni. Első nagyobb prózai munkája a Malombra czimű regénye volt. Ezt a művét kritikusai le szok­ták becsülni, pedig Fogazzarónak olyan tulaj­donságai árulódnak el benne, a­melyek ké­sőbbi munkáiban nem érvényesültek többé akkora erővel: a képzelete s a drámaisága. Zordon, kegyetlen történet ez, egy ősi nemzet­ség végzet­ tragédiája, a melyben az ősanya lelke a távoli unokába vándorol s elfojtott étka boszává alakul benne. Fogazzaro roman­tikus korszakát jelenti ez a műve, a­mikor csupa bizonytalanság volt még a lelke, a­mikor misztikus látomásokkal volt tele a képzelete, és fanatikus babonákban hitt. A tudomány támogatása. A bécsi Rothschildok, ha igaz, ag­godalmasan vigyáznak rá, hogy nyilvá­nos adományaikban túlságos bőkezűség­gel fel ne tűnjenek. A pénz fejedelmei előbb bevárják a fejedelmi adományokat és azután mögéje sorakoznak a legmaga­sabb rangú adakozónak, úgy hogy az adomány nagyságában ne az adakozó vagyona, hanem a rangja, a társadalmi helyzete, főnemességének még mindig nem elég régi és egyáltalában nem teljes értékű mivolta is kifejezésre jusson. A pénz diszkrécziója sez, a miliárdok ta­pintatossága, a bankár-dinasztia eti­kettje , külső kifejezése annak, hogy a tőke bécsi nagyurainak nemcsak nincs szükségük már az új nagyvagyonok par­­venü ragyogására, hanem ellenkezőleg, minden törekvésük az kell hogy legyen, hogy irdatlan gazdagságukat csendes és tartózkodó előkelőséggel reprezentálják és diszkrétül élvezzék. A­mit Bécs társadalmi kultúrája és történelmi emlékekkel teli levegője a parvenü-stílusra nagyon is hajló nagy­­vagyonra egy-két nemzedék múlva kö­telezővé tett, azt a tartózkodást, diszkré­­cziót és az egyébként legtiszteletremél­tóbb bőkezűségben való óvatosságot is a királyi, helyesebben császári ház tagjai magukra nézve természetesen nem te­kinthetik kötelezőnek. Különösen akkor nem, ha a kulturális élet különböző te­rületein való spontán adakozásról van szó, és különösen akkor nem, ha az egyik terület a magyar művészet és a másik terület az osztrák tudomány, Így tehát semmiképpen sem lehet fennakadni rajta és semmiképpen sem lehet bírálgatni Rajner királyi herczegnek azt az elhatá­rozását, hogy alig egy héttel ő felségének a magyar művészet javára tett tízezer koronás alapítványa után most az osztrák tudomány javára — egy nemzetközi tudományos akczió sikerén való öröme jeléül — százezer koronás alapítványt tesz. Az uralkodócsalád közös ugyan­is az ausztriai ház főherczegei magyar ki­rályi herczegek is, ez a közjogi disztink­­c­ió azonban nem terjedhet ki annyira, hogy az Uralkodóház tagjai egyéni von­zalmaik és meezénás-hajlandóságuk gya­korlása dolgában is állandóan tekintettel legyenek magas rangjuk és közjogi állásuk kettősségére. A mi a bankár-dinasztia Lapunk mai száma 28 oldal.

Next