Az Ujság, 1918. július (16. évfolyam, 151-176. szám)
1918-07-02 / 151. szám
ROVÁS: Nagyon nehéz volna nem helyeselni a Batthyány Tivadar indítványát, mely külön választójogi czímnek teszi meg a magyar nyelv tudását. Csakugyan nem árt, sőt használ a magyar szupremácziának és a nemzetiségiek sem akadhatnak fönn rajta, mert hiszen ők is megtanulhatnának magyarul. De még nehezebb föl nem ismerni, hogy ez az indítvány csak kelepcze akar lenni a konzervatívoknak, a kik magyarságféltőképpen viselkednek, s most ime leszavazzák a magyar nyelvet. S le fogják szavazni és jól teszik, ha leszavazzák, mert Batthyány gróf magyart mond és intelligenczia-ellenességet jelent. A magyar nyelvtudás kvalifikáczió az idegennek, ahogy nálunk műveltséget jelent a frantezia nyelvtudás, holott mégsem műveltek a franczia bébik, holott mindannyiuk francziául tud. A Batthyány indítványa nem több magyart akar választójoghoz juttatni, hanem nagyobb tömeget, mert az ő politikája a tömegekre hat. Ez természetes hajlam, de épp oly természetes, hogy az a politika, mely viszont az értelmesekre támaszkodik, nem ,akar magával szemben egy nagyobb hatalmú tömeget, mely biztos hogy ellene fordul. A képviselő urakra ez lehet mandátumérdek, de akkor minden oldalbeli képviselőre az. A mai rendre nézve azonban egyetemes életérdek, s az ilyen magasabbrendű alakulatnál az önzés az erény. * Egy gróf Roon nevű ur alldeutsch részről békeföltételeket állított össze s ezekből aztán tisztán megértjük, kinek szólt a Kühlmann lekritizált és visszaszitt beszédje. Ez a gróf ur mindent zsebre rakna és mindenkit koldussá tenne a német békéjével. Aligha áll egymagában, mert hiszen újságot kapott a fantazmagóriája számára s az újság tudja, van-e olvasója az ilyesmire, vagy nincs. Hát van, és értjük Kühlmannt, ha ezeknek az uraknak megmondja, hogy nemcsak a fegyveres, hanem a diplomácziai munka is kell a békéhez. Ebben mindenki egyetértene, de bajt csinált, hogy a Kühlmann beszédjét, mely befelé szólt, úgy bírálgatták, mintha kifelé szólna. Az angolnak azt mondani, hogy a győzelem nem hozza a békét, hiba. De a német alldeutschnak ezt megmondani ha nem is erény, de, sajnos, szükséges. Nagyszerű akció a fürdődrágaság letörése s nem csodáljuk, hogy mióta közhírré lett a balatonmenti fürdők megregulázása, ijedten szepeg nem a balatonmenti fürdő, hanem a megoltalmazandó lakója. Az a lakó már régen tudja, amit a buzgó Windischgraetzek mindig utólag tapasztalnak, ámulva rajta, de nem okulva. Nem szabták meg Budapesten a menürendszert ? S megvan s azóta senki sem rendel menüt s minden egyéb kétszer drágább. A piaczon nem maximáltak ? S azóta nincs semmi a piaczon s ami van, kétszer drágább. Már most a fürdőhelyeken abban a pillanatban, amelyben nem szabad tizenöt koronát számítani egy porczió húsért, egyszerűen nem lesz hús. A fürdővendég pedig nem abból él, ami olcsó és nincs, hanem inkább a drágábból, ami van. Ha nem szoríthatják a korcsmárost arra is, hogy legyen neki, akkor hiába szorítják arra, hogy olcsóbban számítson. A vetélytárs. írta Julián Éva. .Miközben Márta megváltotta jegyét a fürdő pénztáránál, elejtette hóna alól könyvét. Mielőtt még lehajolhatott volna, a mögötte álló hölgy felemelte, Márta köszönetét mondva nyúlt érte, az idegen azonban nem eresztette el mindjárt, zavart morsolylyal tétovázva állt ott, mintha mondani akarna valamit. Széparcza alacsony nő volt, az olasz polgárasszonyok kissé rikító öltözetében. Márta kérdőleg tekintett rá, akkor elpirult, lesütötte szemét és félrelépett. Márta bicczentett fejével és kabinjába ment. Negyedóra múlva úszóruhában szaladt le a pallón a víz felé. A part szélén megállt, a tenger zöldesen tündöklött a napfényben, melynek melege a vékony trikón keresztül jólesőn simogatta bőrét. Szívesen állt egy feszélyező ruha nélkül a szabad levegőn. .Egyszerre megérezte, hogy nézik. Megfordult, alig pár lépésnyire meglátta az idegen nőt, a fürdőben kölcsönzött kéksávos zubbonyban. Szemei valósággal végigtapogatták Márta nyúlánk alakját. Pillantásuk egymásba akadt, s Márta szinte megütközött a nő fájdalmas, szemrehányó tekintetén, figyelmesen megnézte, fehérbőrű, puhahasú asszony volt , az imént befűzve, blúzban, szoknyában jobban festett. Márta ajkai köré gyenge mosoly rajzolódott. Már értette. Jól ismerte ezt az égető, szinte gyűlölködő pillantást, melylyel kevésbé jól termett nők mérték végig az ő karcsú, finomvonalú alakját. Megfordult, lement a lépcsőn összetett kezeit előrenyújtva lassan siklott a vízbe. »Ez majdnem olyan mint a szerelem« — ötlött az eszébe, mint már gyakran, mikor a habzó eleven víz körülnyaldosta, ölébe fogadta nyúlánk tagjait, melyeknek szépségében maga is gyerekes örömmel gyönyörködött. Most azonban e gondolatába rögtön ösztönösen belekapcsolódott annak a férfinak a képe, ki az utolsó napokban mind erősebben foglalkoztatta. Az elképzelés nyomában máris feltört lelkében az a lüktető melegség, az életérzésnek az a csodálatos lendülete, melyet a férfi közelsége szokott benne kelteni, olyannyira, hogy terhesnek érezte az úszást, ami mégis némi figyelmet követelt. Oldalt fordult, néhány erős lökéssel elérte a hajlott part egy távolabb kiszögelését, ott leheveredett a füvön. Lehunyt szemhéjai mögött izzó vörös karikák czikkáztak, gondolatfoszlányok, közelmúlt emlékek és várt őröltök előrevetett, fényfoltjai kusza összevisszaságban suhantak át az agyán. Elsőtalálkozásuk, itt, vasárnap délelőtt, Elmere szemének hirtelen fellobbanása, a leplezetlen csodálat, melylyel követte, délutáni kirándulások motorcsónakon, párviadal a tennistéren, esték a délszaki kert kábító illatában, gyors egymásutánban valóegyüttlétek, ahogy maguktól adódtak a félig kikötő, félig fürdőváros kicsiny benfentes társaságában, melybe 6, ideszármazott rokona révén, belekeveredett; az elkülönülésük, bizalmas beszélgetéseik, a mint egymásra utalta őket a clique kerítő előzékenysége, amely minden kezdődő viszonynak útját egyengeti, hogy aztán annál biztosabban csaphasson le rá. »Jó élni !« — gondolta Márta, egyaránt élvezve álmait, a napsütést, a tengervíz sós páráját. Nyár, szerelem, olasz tengerpart, mtindez rokon fogalom volt számára, egyazon életérzésnek gazdagabb, élénkebb ritmusokban való felfokozása. Lépteket hallott, árnyék sötétítette el a vibráló vörösséget pillái mögött. Felnézett. Alig egy lépésnyire ismét ott állt a kékzubbonyos nő, szemei ugyanazzal a fájdalmas merevséggel szegeződtek rá. Mártát most már idegesítette. Hirtelen felült. — Kiván talán valamit tőlem? — kérdezte. — Nem. Igen. Bocsánat ! •— hebegett az idegen, aztán — a hangja belerekedt nagy erőfeszítésébe . — Igen, kérem, szenteljen nekem néhány perczet. — Szívesen.— Márta egy kézmozdulattal helyet mutatott maga mellett a pázsiton. A jövevény leült, bemutatkozott. — Túl éti Czilia vagyok. — Oh, a scuola dantesca tanítónője? Nagyon örvendek. — Márta mosolyogva nyújtott kezet. — Hírből már ismerem. Gina és Poppino imádják önt. Rokonom, Tridentiné is a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott önről. Az én nevem ... — Tudom — vágott közbe a jövevény. — Tudom hogy kicsoda, honnan jön, amit meg lehetett tudni, mindent tudok. Hiszen napok óta mást sem teszek, csak ön után kérdezősködöm. Minden reggel a kertjük kapujánál leskelődtem, követtem a villamoson, tegnapa bagni dóréiba, tegnapelőtt a Punta Altára. Soha se mertem megszólítani. — Hát mégis láttam már — ötlött Márta eszébe. — Olyan ijesztő volnék? — fordult a nőhöz, tréfával palástolván megütközését különös beszédjén. Az nem is hallotta, látszott hogy küzkö v^^ "^•1()1' mhx / / i\^\^y i A y Budapest, 1918. ________________XVI. évfolyam, ______Kedd, július 2. Előfizszóil arak t ^ ^ m» Ti iiimiiiiMMi '111■ima i h i». wim ■ —*1*mgraagnemagi raT.cna trragaMCueu ■ mm uhu i ■nnirwn 'www i bmimiwiii b^^ .....................—i mm ■■unTM ■wiiiarwaw-fmnnM.a i»i■! ibiw ihh Salzburg. Salzburgban fog nagyjában eldőlni a Németországgal való szorosabb kapcsolat mikéntje. Mert hogy ez a kapcsolat meglesz, abban senki sem kételkedik. Meglesz, mert szükséges és szeretnénk ahhoz a nézethez is ragaszkodni, hogy meglesz, mert óhajtjuk, mert nekünk kívánatos nemcsak mint a magunk boldogulásának a módja, hanem megörökítéséül annak a baráti viszonynak, melyet a háború erkölcsileg amúgy is fölbonthatatlanná kovácsolt. Szeretnék, ha nem is lenne szükség a salzburgi tanácskozásra, mely az új szerződésnek éppen csak az alapelveit akarja tisztázni s már eleve határozatnak nézhetjük, hogy a szorosabb kapcsolatot meg kell csinálni. És sajnáljuk, hogy minda mellett aggódva kell a jövendő elé tekinteni, nem a Payer alkanczellár ismert és elhibázott nyilatkozata s nem az ellenérzés alapján, amit ez a nyilatkozat Magyarországból kiváltott. Ezen a félreértésen nagyon segíthet a Norddeutsche Allgemeine Zeitung félhivatalos közleménye, melynek fölfogásában általában meg lehet nyugodni, s mely főképpen azt hangoztatja, hogy az új megegyezésnek hasznán természetszerűen az összes szerződő feleknek osztozkodniok kell. Aggodalmunk nem is a német kormányra tekint, hanem, a magunkéra. Elvégre a német kormánytól elég nekünk, ha elismeri az előnyökhöz való jogunkat s igazán nem tőle kell várnunk, hogy ezt a jogot ő érvényesítse. Mikor féltékenyek vagyunk gazdasági önállóságunkra, ez egyúttal jelenti azt a kvalifikácziót, hogy önállóságunkat a saját érdekeink szolgálására föl tudjuk használni. Ahogy a német kinézi és megszabja, mit kiván a maga számára s nem ránk bízza, hogy vigyázzunk rá, nehogy olyasvalamihez járuljon hozzá, ai neki káros, azonképpen magunkra is áll, s hogy magunk tudjuk és képviseljük a nekünkhasznos kívánságokat s ne a németekre bízzuk, hogy valamiképpen meg ne rövidüljünk. A dolog természete szerint nekünk nem lehet igazunk, ha egy rossz szerződésért a német felet okolnék, vagy egyáltalában az új megegyezés elvét mondanék károsnak, mert egy nekünk káros megállapodáshoz hozzájárultunk. Már most , hogy mit tart a magyar kormány nekünk valónak, arról halvány sejtelmünk sincsen. Ellenben azt látjuk, hogy a mi érdekünk alapját egy másodrendű tételben keresik valamennyien, akik a kérdéshez hozzászóltak. Nálunk a vámkérdést tekintik sarkalatosnak, a döntést abban keresik, lehulljanak-e a vámsorompók, egyszerre vagy foko- Lapunk mai száma 16 oldal.