Az Ujság, 1919. szeptember (17. évfolyam,114-115. szám)

1919-09-28 / 114. szám

ROVÁS.­ I Gajári Ödön ! Az Vjsá'g alapitója és e * ■ - — I rovatnak apja. Bölcs volt és szerette az ellene vétkezőket és imádta az életet. S jött a bolsevizmus és elvette az embe­rekben való hitét, összetörte bölcseségét, meg­mérgezte, elvette életét. Nincs többé. Ő a mi külön veszteségünk, melyet a rémuralom pótol­hatatlanul nekünk okozott. Az ő megpróbálta­tásán, vigasztalan összetöretésén át tapasztaltuk az ország minden megpróbáltatottjának kínját, lelki megroppanását. Családja széjjelszórva, meg­bújva, a Kálmán fia bujdosva, elfogva, meg­szökve, a Nelli lánya bitófáról levágva, agyráz­kódással, irtózatosan összevagdalva még most is kórházban, — hol vagy emberi szenvedőképes­ség, mely ezt kibírná? S hová lett a mi bölcs főszerkesztőnk bölcsesége: meg kell érteni és nem szabad haragudni! — Szerte az országban tombol ennek a lehetetlenségnek a bizonyítéka, — nem lehet megérteni, s nem lehet megbocsá­tani s mégis a Gajári Ödön összetört krisztusi bölcsesége a mi hagyatékunk. Ezt diktálná­­ ránk, ha itt volna, ezt követjük, mivel itt van. Gajári Ödön, a halott, még mindig vezet ben­nünket.* Gajári Ödön­ a­­halizmus áldozata, ■■ ■' * | már a felszabadult pol­gári rend halottja volt. Megadatott neki tudni, hogy a vörös rém megsemmisült s nem kom­­munizált földbe szabad barátok sokasága he­lyezhette koporsóját. \ •;* \ ,* ’- -ft Már megint és még mindig lehetett nagynak nevezni a nagyokat, a Deákokat, a Tisza Kál­mánokat, a Tisza Istvánokat, a kiknek igazán sírig hű hive volt. Temetőnek hátat fordítva, a gyászolók baráti serege szétvált, a ki itt, ki ott fújja a feltámadás harsonáján a nemzet ha­lotti dalát. Gajári Ödön, irgalmas volt hozzád az irgalmatlan végzet. Ezt a világot már nem bírtad volna. A vörös rém megölt, ez a vad,­­ vigasztalan rohanás az enyészet felé elviselhe­­­­tetlen nyomorúsággá tette volna életedet. A finom gúny, a maró szatíra, a frázis nélkül , való érzelmesség nélküled is keresi a régi han­dajári Ödön­­gokat ebben a szomorú életben, ebben az elár­vult rovatban. A vadságot nem szabad inge­relni, a bűnt nem szabad sújtani, az igazságot nem szabad bíróul hivni meg. S mi szembe fo­gunk szállni a vadsággal, sújtani fogjuk a bűnt s egyetlen vezérlőnk, a kinek szavára igazodunk, az igazság lesz. »Ne csüggedjetek, gyerekek, jó lesz min­den.* Igen, Gajári Ödön. Jó lesz minden. Ezt a te hitedet a magunkévá teszszük s neki sze­gezzük a kétkedők és rombolók minden defétiz­­musának!­ ­ / "Egyes"példány ára 80 SiSik­.' - - - - - Censurat: Noval.­­ Budapest, 1919.______ XVII. évfolyam, 114. szám. Vasárnap, szeptember 28. | ■■ ■ ........ ■ ' 1 ■■*■-’' ■■ ■ ' ■■ ■ - .......­........­ ...................—■—i— fr ._____ ___.- . ... . til5'' Előfizetési árak: mmm SZERKESZTŐSÉG:­­ Egész évre _ .„ 220 K — f ___ _____ V* . Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. '££3^-: 'Síz: S­ifF ifi #■ M­áj* — -I Egy hóra ... _ 20.­. |1 M fj gj­lg fi jff KIADÓHIVATAL: . Egyes szám­ára Budapesten, vldé-­jHL—jlfW kV;­­SS IMS Jjgjf Pw AKgH v Budapest, Rákóczi-út 54. na­­ken és a pályaudvarokon W fillér. ■■■ MW reá­l..V. R9 ||ji Telefon: József 16-28 és 13-36. Megjelen hétfő kivételével M M jKwBS W&19 l­wJlf BT S WtJR FIÓKKIADÓHIV­ATAL: minden nap, ünnep után is. KiSS WÜSB ^4®$^ SSB Hu Budapest, Erzsébet­ körút 43. Első szavunk. Első szavunk öt­­ nap irtózatos elnyoma­tása után: ne gyűlölködünk. Végső tanulsága öt esztendő apokaliptikus nyomorúságának: ne gyűlölködjünk. A poklok poklából a pokol küszö­bére érve, edzett igazságunk: ne gyűlölködjünk! A háborúban az egész keresztény világ gyűlölettel egymásnak rontott — elpusztultunk. Csak a teljes, tökéletes összefogás segíthetett volna rajtunk s mi a háború után beleszédül­tünk az osztályhárczba. Elpusztultunk. Az osz­­tályharczból becsületes megértéssel még kimene­külhettünk volna, de jött az őrület és hozta az osztályelnyomatást és osztályuralmat. Polgárság, tisztességes munkásság most egym­ásra talált s b­ugitumekülhettünk Volna •? ba­ja­­­való kibé­külés révén i­s jött a felekezeti harcz, a reak­­c­ió tombolása. Vájjon ez jobbra vezethet-e, mint a gyűlölködés minden előzetes fázisa? Egy millió emberünk esett el a háborúban. Nem elég ennyi? A megmaradtjából most magunk lökjünk ki még százezreket, bé­nítsunk meg hitükben, lelkesedésükben, szenvedő­képességükben, munkakészségükben újabb száz­ezreket, a­kik józan látással, komor hazaszere­tettel nem állnak a romokon rombolás politikája mellé ? Szemben a fél világgal pusztultunk el, most szemben az egész­­világgal tudnánk talpra állni ? Mindenütt demokráczia, mindenütt egymás ke­resése s egy előrehaladó, demokratikus világ közepette e­gyes-egyedü­l a törpe Magyarország bontsa ki a türelmetlenség, az elnyomás zászla­ját ? Megtettük a bolsevizmus alatt s most meg­tegyük a bolsevizmus után ? A világ rettegett a bolsevizmustól, mint a kulturális fejlődés gátjá­tól s most gát nélkül állítsuk meg e fejlődést s boldogulhassunk visszafelé haladva, a­hol senki sincs más­, a hová senki sem jövet, blokád köze­pette önmagunkat blokk­ozva, a kitagadottság után magunk tagadva ki magunkat a népek közösségéből ? Ne gyűlölködjünk, mert belepusztulunk*­ végkép. A demokratikus világ szive tele van részvéttel­ irántunk. Most rajta legyünk, hogy a­mit a szerencsétlenségünknek látnak, megérdemelt bün­tetés színében mutatkozzék ? Azt a világot, mely eltiport bennünket, győzzük meg arró, hogy nincs is ránk szükségemért csak gát és akadály vagyunk s ha meghagynak, csak bajt és gondot okozunk? Egy halódó nemzetnek csak egyetlen eszme lehet az erősítője: a nemzeti. .Ezt ki lehet ter­jeszteni négy világrészre, mint az angol teszi, ezt csorbítatlanul ápolni, de fejleszteni lehet egy talpalatnyi földön is. Ez számunkra is adva van. A nemzeti eszme összetartój?!Tegybefoglaló erői" Románokat, szlovákokat, németeket, szerbeket akartunk benne egyesíteni. S most idegennek valljuk azokat, a­kik megmaradtak, kilökjük­­ magunk közül, a­kik hozzánk akartak tartozni?­ Attól várjuk az erősülést, hogy magunk is apaszszuk számunkat? S akkor ne kapjuk föl szentségül a nemzeti eszmét, mikor minden or­szág kerek e világon e körül sorakozik? Me­y­­int elszigeteljük magunnkat? Megint ha el­taposnak, mindenki csak egy akadályal keve­sebbet lásson s ne egy nemzettel kevesebbet ?­­ A bolsevizmus az általános nyomorúság közepette akarta gazdaggá tenni az elnyomotta­kat. A reakció a megháromszorosodó munka­ idején akar a munkából kizárni százezreket. Hol van ma felesleges kéz? Micsoda végzetes tévedés, csak az egy szálakat nézni, miket­ táplálni kell s nem a kéz kezeket, melyek a­ táplálékot előteremtik. Sokan volnánk e kicsi­­ földön ? Nem igaz. Minél többen vagyunk,­ annál jobban boldogulunk. Nemcsak a barom­ érték, hanem az ember is. Az éhező Német-­­ország mindenképpen a még fogságban levő­­ véreit akarja visszakapni. Ki gondol ott arra,­­ hogy ne jöjjenek vissza, mert még többen lesz­nek, a­kiket táplálni kell? Az ember mindent !Lapunk mai száma 8 oldali KOBOZ KRÓNIKÁJA. Élünk-e még?... Vagy, túl a kínhalálon. Ez már pokol? — eldöntni nem merem. Iszonyú emlék vagy csak rémes álom, Hogy roncs hajónk a bősz vértengeren? Menekszünk egy-egy dibdált deszkaszálon, Hányattatásunk hosszú förtelem, Mind több közülünk holtan dől a mélybe... S én partot értem volna mégis, élve? — Elhigytem-e ?... És part,-e ez valóban, A melyet lábam érez? És mi part?... Szeretteim itt sírnak meghatóan, Rettegve még az el nem ült vihart. De bátorít már egy-egy régi szólam: »Küzdj!... bízva bízzál!... hű magyar kitart!. Munkára fel! és nincs a nemzet balra, — Te is, ha élsz még, kezdj megint a dalba!* Ez énnekem szól!­s megráz és felébreszt. Szivem nagyon fáj, így hát élek én. Úgy érzem, veszve fajtám ha reményt veszt És nem lel újat költők énekén. Nagy Isten! add a számra vissza még ezt, Ha bús szivemből már ki is vetém. Am hadd epedjek zord kétségben én el, De gazdagítsam a magyart reménynyel! / Altatni jósul? — nem! ezt másra hagynám; Én visszanézek s ott lelek vigaszt A rút közelmúlt szégyen- és kinpadján: Te, nemzetem, ki tudtad bírni azt! Sok még a baj, de túl vagy már a nagyján; A holnap aggaszt, ám úgy nem Riaszt, Mint az a tegnap, melynek szörnyűsége Oly hosszú volt, hogy féltünk: lesz-e vége? Vad szörnyűség volt. Ábelünk halála S Kain bűne hozta ránk a szörnyeket. Kitört a fegyház és megnyílt a pálya Akárkinek, ha terhelt bűnbeteg. Erény ha mocczant, hogy tán ellenállna, beázudult a mocskos görgeteg, S úgy elsöpörte, törte és befedte, Nem károgott a kánya sem felette. Halálos bűn lett ősi nemzetünknek Színét viselni, zengni énekét. Kik ezt merészlék, hirtelen letűntek, Húsukkal a potykákat eteték. A vén Dunára most ha rátekintek, Szemembe könny gyűl, látásom sötét, Mert rabja szívem a gonosz talánynak: Hányat tud ez még ? .­. . Isten tudja hányat! Naponként sebzett uj meg uj gyalázat: Kifosztás, rablás, tönkrejuttató. Hogy meg ne enyhülj, nem volt vár a házad, Ki és bejárt ott kém, sbirr, kutató. Nem ismert népek durván benn tanyáztak, S nem hányhatod fel: »eb ura fakó!...« Terror-csapat tört dúlt labodba éjjel . S mit felnyalábolt, vígan hordta széjjel. » Utálatos volt élni, mégis éltünk, Azért is éltünk, daczból!. .. Hátha még Van emberség, mely tettre buzdul értünk. Vagy megsokall még ennyi bűnt az Ég? " Kétségbeestünk, majd megint reméltünk — S isten csodául végre itt a vég: ’ , A legszörnyűbbön mégis csak túlestünk, Ha vérzik is a lelkünk és a testünk. Ma ezt kell nézni! Ezt a nagy szerencsét kicsinylenünk bűn. Tenger még bajunk. Még esettünk-botlunk, ám van erre mentség.­­ Csak gyáva csüggedt, hisz megint vagyunk! Múlt szörnyűségek, jobb jövőnk’ jelentsék: Mindent kibírhat immár ős fajunk! Hisz’ lám, kibírt — és ime, talpra áll már, —*’ Oly rosszat is, mely rosszabb a halálnál.

Next