Az Ujság, 1919. szeptember (17. évfolyam,114-115. szám)
1919-09-28 / 114. szám
ROVÁS. I Gajári Ödön ! Az Vjsá'g alapitója és e * ■ - — I rovatnak apja. Bölcs volt és szerette az ellene vétkezőket és imádta az életet. S jött a bolsevizmus és elvette az emberekben való hitét, összetörte bölcseségét, megmérgezte, elvette életét. Nincs többé. Ő a mi külön veszteségünk, melyet a rémuralom pótolhatatlanul nekünk okozott. Az ő megpróbáltatásán, vigasztalan összetöretésén át tapasztaltuk az ország minden megpróbáltatottjának kínját, lelki megroppanását. Családja széjjelszórva, megbújva, a Kálmán fia bujdosva, elfogva, megszökve, a Nelli lánya bitófáról levágva, agyrázkódással, irtózatosan összevagdalva még most is kórházban, — hol vagy emberi szenvedőképesség, mely ezt kibírná? S hová lett a mi bölcs főszerkesztőnk bölcsesége: meg kell érteni és nem szabad haragudni! — Szerte az országban tombol ennek a lehetetlenségnek a bizonyítéka, — nem lehet megérteni, s nem lehet megbocsátani s mégis a Gajári Ödön összetört krisztusi bölcsesége a mi hagyatékunk. Ezt diktálná ránk, ha itt volna, ezt követjük, mivel itt van. Gajári Ödön, a halott, még mindig vezet bennünket.* Gajári Ödön ahalizmus áldozata, ■■ ■' * | már a felszabadult polgári rend halottja volt. Megadatott neki tudni, hogy a vörös rém megsemmisült s nem kommunizált földbe szabad barátok sokasága helyezhette koporsóját. \ •;* \ ,* ’- -ft Már megint és még mindig lehetett nagynak nevezni a nagyokat, a Deákokat, a Tisza Kálmánokat, a Tisza Istvánokat, a kiknek igazán sírig hű hive volt. Temetőnek hátat fordítva, a gyászolók baráti serege szétvált, a ki itt, ki ott fújja a feltámadás harsonáján a nemzet halotti dalát. Gajári Ödön, irgalmas volt hozzád az irgalmatlan végzet. Ezt a világot már nem bírtad volna. A vörös rém megölt, ez a vad, vigasztalan rohanás az enyészet felé elviselhetetlen nyomorúsággá tette volna életedet. A finom gúny, a maró szatíra, a frázis nélkül , való érzelmesség nélküled is keresi a régi handajári Ödöngokat ebben a szomorú életben, ebben az elárvult rovatban. A vadságot nem szabad ingerelni, a bűnt nem szabad sújtani, az igazságot nem szabad bíróul hivni meg. S mi szembe fogunk szállni a vadsággal, sújtani fogjuk a bűnt s egyetlen vezérlőnk, a kinek szavára igazodunk, az igazság lesz. »Ne csüggedjetek, gyerekek, jó lesz minden.* Igen, Gajári Ödön. Jó lesz minden. Ezt a te hitedet a magunkévá teszszük s neki szegezzük a kétkedők és rombolók minden defétizmusának! / "Egyes"példány ára 80 SiSik.' - - - - - Censurat: Noval. Budapest, 1919.______ XVII. évfolyam, 114. szám. Vasárnap, szeptember 28. | ■■ ■ ........ ■ ' 1 ■■*■-’' ■■ ■ ' ■■ ■ - ............... ...................—■—i— fr ._____ ___.- . ... . til5'' Előfizetési árak: mmm SZERKESZTŐSÉG: Egész évre _ .„ 220 K — f ___ _____ V* . Budapest, Rákóczi út 54. sz. '££3^-: 'Síz: SifF ifi #■ Máj* — -I Egy hóra ... _ 20.. |1 M fj gjlg fi jff KIADÓHIVATAL: . Egyes számára Budapesten, vldé-jHL—jlfW kV;SS IMS Jjgjf Pw AKgH v Budapest, Rákóczi-út 54. naken és a pályaudvarokon W fillér. ■■■ MW reál..V. R9 ||ji Telefon: József 16-28 és 13-36. Megjelen hétfő kivételével M M jKwBS W&19 lwJlf BT S WtJR FIÓKKIADÓHIVATAL: minden nap, ünnep után is. KiSS WÜSB ^4®$^ SSB Hu Budapest, Erzsébet körút 43. Első szavunk. Első szavunk öt nap irtózatos elnyomatása után: ne gyűlölködünk. Végső tanulsága öt esztendő apokaliptikus nyomorúságának: ne gyűlölködjünk. A poklok poklából a pokol küszöbére érve, edzett igazságunk: ne gyűlölködjünk! A háborúban az egész keresztény világ gyűlölettel egymásnak rontott — elpusztultunk. Csak a teljes, tökéletes összefogás segíthetett volna rajtunk s mi a háború után beleszédültünk az osztályhárczba. Elpusztultunk. Az osztályharczból becsületes megértéssel még kimenekülhettünk volna, de jött az őrület és hozta az osztályelnyomatást és osztályuralmat. Polgárság, tisztességes munkásság most egymásra talált s bugitumekülhettünk Volna •? bajavaló kibékülés révén is jött a felekezeti harcz, a reakció tombolása. Vájjon ez jobbra vezethet-e, mint a gyűlölködés minden előzetes fázisa? Egy millió emberünk esett el a háborúban. Nem elég ennyi? A megmaradtjából most magunk lökjünk ki még százezreket, bénítsunk meg hitükben, lelkesedésükben, szenvedőképességükben, munkakészségükben újabb százezreket, akik józan látással, komor hazaszeretettel nem állnak a romokon rombolás politikája mellé ? Szemben a fél világgal pusztultunk el, most szemben az egészvilággal tudnánk talpra állni ? Mindenütt demokráczia, mindenütt egymás keresése s egy előrehaladó, demokratikus világ közepette egyes-egyedül a törpe Magyarország bontsa ki a türelmetlenség, az elnyomás zászlaját ? Megtettük a bolsevizmus alatt s most megtegyük a bolsevizmus után ? A világ rettegett a bolsevizmustól, mint a kulturális fejlődés gátjától s most gát nélkül állítsuk meg e fejlődést s boldogulhassunk visszafelé haladva, ahol senki sincs más, a hová senki sem jövet, blokád közepette önmagunkat blokkozva, a kitagadottság után magunk tagadva ki magunkat a népek közösségéből ? Ne gyűlölködjünk, mert belepusztulunk* végkép. A demokratikus világ szive tele van részvéttel irántunk. Most rajta legyünk, hogy amit a szerencsétlenségünknek látnak, megérdemelt büntetés színében mutatkozzék ? Azt a világot, mely eltiport bennünket, győzzük meg arró, hogy nincs is ránk szükségemért csak gát és akadály vagyunk s ha meghagynak, csak bajt és gondot okozunk? Egy halódó nemzetnek csak egyetlen eszme lehet az erősítője: a nemzeti. .Ezt ki lehet terjeszteni négy világrészre, mint az angol teszi, ezt csorbítatlanul ápolni, de fejleszteni lehet egy talpalatnyi földön is. Ez számunkra is adva van. A nemzeti eszme összetartój?!Tegybefoglaló erői" Románokat, szlovákokat, németeket, szerbeket akartunk benne egyesíteni. S most idegennek valljuk azokat, akik megmaradtak, kilökjük magunk közül, akik hozzánk akartak tartozni? Attól várjuk az erősülést, hogy magunk is apaszszuk számunkat? S akkor ne kapjuk föl szentségül a nemzeti eszmét, mikor minden ország kerek e világon e körül sorakozik? Meyint elszigeteljük magunnkat? Megint ha eltaposnak, mindenki csak egy akadályal kevesebbet lásson s ne egy nemzettel kevesebbet ? A bolsevizmus az általános nyomorúság közepette akarta gazdaggá tenni az elnyomottakat. A reakció a megháromszorosodó munka idején akar a munkából kizárni százezreket. Hol van ma felesleges kéz? Micsoda végzetes tévedés, csak az egy szálakat nézni, miket táplálni kell s nem a kéz kezeket, melyek a táplálékot előteremtik. Sokan volnánk e kicsi földön ? Nem igaz. Minél többen vagyunk, annál jobban boldogulunk. Nemcsak a barom érték, hanem az ember is. Az éhező Német-ország mindenképpen a még fogságban levő véreit akarja visszakapni. Ki gondol ott arra, hogy ne jöjjenek vissza, mert még többen lesznek, akiket táplálni kell? Az ember mindent !Lapunk mai száma 8 oldali KOBOZ KRÓNIKÁJA. Élünk-e még?... Vagy, túl a kínhalálon. Ez már pokol? — eldöntni nem merem. Iszonyú emlék vagy csak rémes álom, Hogy roncs hajónk a bősz vértengeren? Menekszünk egy-egy dibdált deszkaszálon, Hányattatásunk hosszú förtelem, Mind több közülünk holtan dől a mélybe... S én partot értem volna mégis, élve? — Elhigytem-e ?... És part,-e ez valóban, A melyet lábam érez? És mi part?... Szeretteim itt sírnak meghatóan, Rettegve még az el nem ült vihart. De bátorít már egy-egy régi szólam: »Küzdj!... bízva bízzál!... hű magyar kitart!. Munkára fel! és nincs a nemzet balra, — Te is, ha élsz még, kezdj megint a dalba!* Ez énnekem szól!s megráz és felébreszt. Szivem nagyon fáj, így hát élek én. Úgy érzem, veszve fajtám ha reményt veszt És nem lel újat költők énekén. Nagy Isten! add a számra vissza még ezt, Ha bús szivemből már ki is vetém. Am hadd epedjek zord kétségben én el, De gazdagítsam a magyart reménynyel! / Altatni jósul? — nem! ezt másra hagynám; Én visszanézek s ott lelek vigaszt A rút közelmúlt szégyen- és kinpadján: Te, nemzetem, ki tudtad bírni azt! Sok még a baj, de túl vagy már a nagyján; A holnap aggaszt, ám úgy nem Riaszt, Mint az a tegnap, melynek szörnyűsége Oly hosszú volt, hogy féltünk: lesz-e vége? Vad szörnyűség volt. Ábelünk halála S Kain bűne hozta ránk a szörnyeket. Kitört a fegyház és megnyílt a pálya Akárkinek, ha terhelt bűnbeteg. Erény ha mocczant, hogy tán ellenállna, beázudult a mocskos görgeteg, S úgy elsöpörte, törte és befedte, Nem károgott a kánya sem felette. Halálos bűn lett ősi nemzetünknek Színét viselni, zengni énekét. Kik ezt merészlék, hirtelen letűntek, Húsukkal a potykákat eteték. A vén Dunára most ha rátekintek, Szemembe könny gyűl, látásom sötét, Mert rabja szívem a gonosz talánynak: Hányat tud ez még ? .. . Isten tudja hányat! Naponként sebzett uj meg uj gyalázat: Kifosztás, rablás, tönkrejuttató. Hogy meg ne enyhülj, nem volt vár a házad, Ki és bejárt ott kém, sbirr, kutató. Nem ismert népek durván benn tanyáztak, S nem hányhatod fel: »eb ura fakó!...« Terror-csapat tört dúlt labodba éjjel . S mit felnyalábolt, vígan hordta széjjel. » Utálatos volt élni, mégis éltünk, Azért is éltünk, daczból!. .. Hátha még Van emberség, mely tettre buzdul értünk. Vagy megsokall még ennyi bűnt az Ég? " Kétségbeestünk, majd megint reméltünk — S isten csodául végre itt a vég: ’ , A legszörnyűbbön mégis csak túlestünk, Ha vérzik is a lelkünk és a testünk. Ma ezt kell nézni! Ezt a nagy szerencsét kicsinylenünk bűn. Tenger még bajunk. Még esettünk-botlunk, ám van erre mentség. Csak gyáva csüggedt, hisz megint vagyunk! Múlt szörnyűségek, jobb jövőnk’ jelentsék: Mindent kibírhat immár ős fajunk! Hisz’ lám, kibírt — és ime, talpra áll már, —*’ Oly rosszat is, mely rosszabb a halálnál.