A Cipőgyártó, 1935 (6. évfolyam, 1-9. szám)

1. szám

Elérkezett lapunk, „A CIPŐGYÁRTÓ“ a hatodik évfolyamához. Az elmúlt esz­­tendők során a szakmai életnek olyan periódusain mentünk keresztül, amelyek mellett bizonyságot tettünk hivatottságunkról és most, amikor a hatodik évfolyam küszöbét léptük át, ismét csak fokozott szeretettel maradunk a szakmai érdekek szolgálatában. Nem tudjuk összetéveszteni a szakmai érdeket az egyesek önző és kapzsi érdekeivel. De mi nem is azért jöttünk, hogy a köz rovására az egyesek önző érdekeit szolgáljuk, hanem azért, hogy a közérdek legtisztább fegyverzetével, a Sajtóval a szakmának élhessünk. Egybe vagyunk forrva a cipőszakmával és mint sajtó szolgai kötelességeink vannak a cipőszakmával szemben. Szem és száj va­gyunk a szakma arculatán. Látunk és beszélünk, mert látnunk és beszélnünk kell. A látottakat elmondjuk a szakmai társadalom egé­szének. Világító fáklya vagyunk, hogy világosságot vessünk a szakma útjain azokra a jelenségekre, amelyeknek megfigyelése a hatalom elé kívánkozik és ezáltal is a javulás felé segíthessük a cipőszakma va­júdó szekerét. Nem vagyunk reklám magunk felé, hanem csak egynek : a szak­mának vagyunk transzparense. A mi erősségünk az olvasótáborunk­nak hozzánk fűzött hűségében rejlik és ez a hűség tesz bennünket leginkább jogossá arra, hogy a cipőszakma fundamentumán sajtószol­gálatot tegyünk. De amidőn sajtószolgálatról van szó, akkor nyíljék meg a szív és emelkedjék a tekintet a mennyek felé és szólaljon meg a lelkiismeret a legmagasztosabb biró előtt, az Isten előtt és mondván: szolgálom a sajtó erejével a hazát, a szakmát és az embe­riség kultúráját. Ezzel a tudattal megyünk tovább most is, amidőn lapunkkal, „A CIPŐGYÁRTÓ“-val a hatodik évfolyamba léptünk. Tanoncnevelés írta: Kiss Mihály cipőipari szakoktató A szakoktatással kapcsolatban írott cikkeimre hozzám érkezett igen nagy mennyiségű levelekből veszem az anyagot mostani soraim­hoz. Miután nem tudok minden egyes levél írójának külön vála­szolni hozzám juttatott vélemé­nyére, szükségesnek láttam, hogy azokat egy-egy csoportba besorozva legalább így általánosságban intéz­zem el. Legtöbb panasz a tanonctartó mesterektől érkezett. Kifogásolják a tanonc oktatással kapcsolatban kifejtett nézetem jogosságát. Egy budapesti kisiparos leveléből idé­zem a következő sorokat. „Elkényeztetés mellett nem is tudja értékelni egy inas, hogy mi az, amiben részesül, mennyivel , ,t­­­rt az én inas időm. Virra­datkor felkeltem, a műhelyben alvó segédeket kiszolgálva, a mű­­helyhelyiséget kitakarítva, inas társammal vadunkra vettük a piaci rudat a ráagratott lábbelivel együtt és késődélutánig nem is kerültünk a piacról haza. Délután a piacról visszahozott áruk rendes elrakását befejezve, a műhely szaladgálási munkáit kellett elvégeznem. Csak öreg este jutottam ahoz, hogy a háromlábú székre leülhessek és az éjfélig dolgozó segédek pofon­jaiba és tanításában részesüljek. Ha keservesen is, de tökéletesen megtanultam ezen az alapon mes­terségemet." Elismerem ezen iparostársamnak, hogy az így könnyek és mérhetet­len fájdalmak között megtanult ipari tudását nagyra becsülheti, mert megszenvedett érte. Higgye el azonban, hogy szeretettel, atyai gondoskodással tökéletesebb ered­ményt lehet elérni. Ne sírju­ vissza a múltnak ezt a szakaszát Egy másik része a levélíróknak azt hozza föl, hogy manapság nem érdemes inast tartani, mert amikor legnagyobb szükség volna rá, hol­ iskolába, hol leventére és egyéb helyekre kell mennie és így sem­mivel sem tudja kárpótolni tanító­mesterének a rá pazarolt drága idejét. Tagadhatatlan, hogy a közter­hekkel agyonsujtott iparos, ha a tanoncnevelés kérdését gazdasági érdekeinek szemszögéből vizsgálja, nem talál sok hasznot a tanonc­­nevelésben, ezt a kérdést azonban semmiképen sem lehet a szigorú üzleti kalkuláció serpenyőjével mérni. Van a tanításban valami felemelő, lelket megnyugtató tudat, melyet anyagiakkal felmérni nem lehet és ez kell, hogy tanoncne­­velésre ösztönözze jól képzett iparosainkat. Az illető saját tudá­sának továbbélését,­­ folytatását kell, hogy büszkén lássa inasának kifejlődésében. Elvitathatatlan tény, hogy az államnak is kötelessége lenne ezen a téren segítséget nyúj­tani. Németországban a kiváló­ eredménnyel vizsgázó tanonc mes­tere adókedvezményt nyer és több tökéletesen kitanított inas felsza­badításáért állami kitüntetésben is részesül. Az iparos tanoncoktól is érke­zett több levél hozzám. Egyik inas fiú elpanaszolja, hogy egy olyan belvárosi mesternél tölti tanonc idejét, kinek műhelyében kizárólag egy javító munkás dolgozik, (a többi otthon dolgozó munkás). Dacára, hogy két évek meghaladta tanoncideje, a sarok javításon, anyag kiadáson, cipők hazaszállí­tásán kívül egyebet megtanulni nem volt módjában. Több más tanonc leveléből vi­­szont az tűnik ki, hogy a műhe­lyükben darab bér mellett dolgozó munkások nem vesznek maguknak időt és fáradságot arra, hogy az inasokat oktassák, a mester viszont a műhely vezetési munkájával van A CIPŐGYÁRTÓ

Next