A Közlekedés, 1933 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1933-01-01 / 1. szám
V. évfolyam Budapest, 1933 január hó 1. szám A KÖZLEKEDÉS KÖZLEKEDÉSI, JOGI, TÁRSADALMI, IDEGENFORGALMI, UTAZÁSI ÉS GAZDASÁGI HAVI FOLYÓIRAT Előfizetési dijak: Egész évre ... —. ... --- __ 18.— pengő Félévre ...................... ... - - 9.— « Negyedévre ......... ... 4.50 « Felelős szerkesztő: DR KONTZ ENDRE belügyminisztériumi miniszteri tanácsos Szerkesztőség és kiadói hivatal, Budapest, V., Honvéd utca 10. 11. emelet Távbeszélő : 20-5-67, 20-5-68, 20-5-69 A lap szellemi részére vonatkozó küldemények valamint a hirdetések a fenti címre küldendők. MEGJELENIK HAVONKÉNT •VEGYES SZÁMÁRA 1 PENGŐ 50 FILLÉR Több állami ellenőrzést az autóüzemekkel szemben! Irta: Nagy Pál Sándor, aki gépészmérnök. Legutóbb rámutattam, milyen szomorú következménnyel jár magára az autófuvarozásra nézve a hozzá nem értő üzemvezetés és mily rohamosan ássák alá a vállalat anyagi erejét és a vállalkozó erkölcsi érzékét a részben tudatlanságból, részben a vállalat folyton romló vagyoni helyzetéből kifolyó kényszerítő hatások folytán elkövetett hibák. Lássuk ezúttal mit jelent az ily tönk felé közeledő vállalkozó működése a közre és mily módon lehetne e viszonyokon javítani. A bajok oka végsőtokön a hozzánem értés és a túlságos önbizalom. Az elkövetett kisebb hibák nagyobbakat szülnek, ebből kifolyólag előre nem látott kiadások merülnek fel, melyek eleinte csak a hasznot eszik meg, majd a forgótőke rovására növekednek. Ekkor beáll az a helyzet, hogy az észszerű kiadásokra nem tud a vállalkozó elegendő összeget fordítani, elkezdődik a szerelvények rablógazdálkodásszerű kihasználása, a vezetők kíméletlen hajszolása. Ez már rendszerint a fuvaroztatók nagymérvű károsodásával, jár, aminek híre terjed, a vállalat hírneve leromlik, a megbízatás elmarad és jön a kérlelhetetlen vég, a bukás. A műszaki vállalatok leromlása még tisztességes gondolkozású tulajdonosok esetén is hasonlóan játszódik le, csupán hosszabb időre nyúlik a vállalat haldoklása. A vállalkozók ugyanis jóhiszeműek magukkal szemben is és kötelezettségüknek utolsó pillanatig igyekeznek eleget tenni. Ezek mindenesetre megérdemlik a hitelezők jóindulatát és támogatását. Azonban a fuldokló ember erkölcsi érzéke ellanyhul, minden áron magát, nem is a vállalatát, akarja menteni és hajlamos mindenféle trükk elkövetésére, hogy magát a felszínen tartsa. Mit tesz az a vállalkozó, aki már lassan arra a felfedezésre jut, hogy bajok vannak Köpecen? Először is a bruttó bevétel növelését szorgalmazza. Erre minden eszközt megragad. Azután a kiadásokat csökkenti. Ez általában két irányban történik. Először is minden szolidabb, megértőbb és nemesebben gondolkozó hitelezőjénél beszünteti a fizetéseket, vagy azokat odázza, húzza, mindenféle művészettel, vagy mesterségesen emelt kifogásokkal. Másodszor a lerongyolódó műszaki berendezését, szerelvényeit nem javíttatja rendesen, hanem csak a legszükségesebb mértékben toldozgatjafoldozgatja, házilag markoltatja, ami kevés készkiadásba kerül. Emellé, mint pozitív haszon jön az elképzelhető összes ismeretség igénybevétele új tőkéstárs bevonására és új üzemanyag stb. hitelek megszerzésére. Teherautófuvarozásnál ezek még szolid dolgok, nagyon is általános jellegűek. Mint a szakma különlegessége, szerepel a szerelvények szinte hihetetlen mértékű túlterhelése. Nem ritka a 300—400%-os túlterhelés sem. Hogy ez így van és nem fantazmagória, kiviláglik abból, hogy 3 tonnás motorkocsikat szokás 6—7 tonnával is megrakni és még egy kb. 2 tonna önsúlyú pótkocsit is mögé akasztani 4—5 tonna terheléssel. Így 12—14 tonna az a terhelés, amit az eredetileg 3 tonnás kocsinak le kell szállítania. A nagymértékű túlterhelésből származik a szerelvények rohamos elhasználódása, a fokozottabb ellenőrzés és karbantartás elmaradásából, sőt még a normális mértékűnek a csökkentéséből pedig a folyton megújuló és kellemetlen kihatású üzemzavarok, fekvemaradások, melyek viszont a vezetőre rónak tűrhetetlen mennyiségű többletmunkát. A vezető a bruttó bevételt növelni igyekvő vállalkozó által felhajszolt rengeteg munkát rendszerint alig győzi, hiszen napi 12—14 órát kell magával a vezetéssel eltöltenie. Nem ritka a reggel 5-kori kezdés és az este 8—10 órakor történő végzés. Ehhez jön még a futó karbantartás munkatöbblete. Gyakran előfordul, különösen a jóindulatú, gazdájuk anyagi érdekét magukévá tevő vezetők esetében, hogy még a késő éjjeli órákban is megfeszített erővel igyekeznek az észlelt hibákat kijavítani és az autót üzemképes állapotban megtartani. Nagyon sok vállalkozó egészen természetesnek tartja, hogy a soffőr a vasárnapját is a kocsinál töltse, azzal foglalkozzon, természetesen minden külön díjazás nélkül. Az bizonyos, hogy a teherautófuvarozás, mint üzletág, különleges követelményeket támaszt az alkalmazott munkaidejével szemben. Azonban az is bizonyos, hogy néhány heti ilyen forszírozott munka után a legerősebb ember is elfárad, idegei kimerülnek, szórakozottá, figyelmetlenné válik, a szerelésnél figyelmetlen lesz, hibát hibára követ el, — és ha arra rá is jön, — mivel felelősségérzete eltompul, akaratereje cserbenhagyja, fáradt, álmos, az általa elkövetett hibát már nincs sem fizikai, sem erkölcsi ereje helyrehozni. Várjon hány halálos baleset vezethető ilyen okokra vissza? Hány soffőr aludt el a kormánykeréknél menetközben és okozott véres szerencsétlenséget! Hány árvának a sírása a következménye a vállalkozó rablógazdálkodásának, amit vezetője testi-lelki egészsége, szerelvényeinek jó karban levő állapota ellen elkövetett! A vállalkozónak büntetőjogilag igen könnyű a dolga. Senki felelőségre nem vonja a hibás szerelvényért, vagy a vezető túlságos kihasználásáért. Azt senki sem kutatja, a baleset előtt két-három hét alatt mennyi volt a soffőr összes végzett munkaideje, mennyi volt a lakására és munkahelyére való közlekedésének ideje és mennyit adhatott, pihenhetett, szórakozhatott. Hogy volt-e vasárnapja, melyen alaposabban felüdülhetett és az egyoldalú robotban való elfásulástól mentesülhetett. Szilárd meggyőződésem, hogy ha hivatásos vezető okoz balesetet, tíz eset közül kilencben ilyen okokra vezethető vissza a baleset. De ki kutatja ezt? Mindenki azt a szerencsétlen, kiéhezett, agyonhajszolt, kimerített, keserves kenyeréért reszkető embert teszi felelőssé, aki — szerintem — akkor, midőn gazdája anyagi érdekében magát a legnagyobb veszélyeknek is kiteszi, inkább szánalom és méltányosság illeti meg. A bíróság ilyen esetben úgyis enyhítő körülmény