Alföldi Iparlap, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-02 / 1. szám

e­ kedett s a legjobb közindulattal maga alá temette az ez idő szerint főleg ápolni való ipari közérdekeket. Ezen ipari közérdekeket a fővárosban a nyilvánosság terén a nevezett 4 férfiú védi és képviseli, ez idő szerint első­sorban teljes dicséretükre mondva! Mindezeknél fogva ezen férfiak iránt ha senki nem viseltetnék is elismeréssel, mi iparosok elismeréssel tarto­zunk irányukban viseltetni. Ez a négy férfiú ez idő szerint az országos ipare­gye­­sület élén is áll, a­mely egyesületnek szintén érdemteljes múltja van Magyarország iparügyi küzdelmeinek utóbbi félszázados történetében. Midőn a föntebbiekben ezen férfiak útját, föladatát s az ezzel szemben álló nehézségeket röviden, de erősen szí­nezve levázoltuk, ezzel érdemeiknek is adózni véltünk; a midőn azon tettüket akarjuk elbírálni, a­mely szerint ők egy vidéki ipartestület által megindított s több vidéki ipar­testület által magukévá tett ipari közérdekű törekvésnek elkésve útjába állanak. Az elbírálás nem csak alkotmányos jog, de kötelesség is. Mielőtt azonban ebbe mélyebben belebocsájtkoznánk, a fentebbiekből kifolyólag még néhány megjegyzést kell koc­káztatnunk az országos iparegyesületnek mint ilyen­nek jelenlegi állására, illetve hivatására és szerepére nézve. Mindenekelőtt ismételnünk kell, hogy az országos iparegyesületnek mint ilyennek szintén maradandó érde­mei vannak az országos iparügyek előbbre vitele körül. Azonban rögtön utána kell tennünk, hogy ezen egye­sület azon nagyszerű segélyforrások mellett, a­melyeknek a múltban örvendett, sokkal többet tehetett volna, s ha kebelében örökös kanapé-pörök nem dúltak volna, s ha több olyan férfiú, a­kikre nézve az iparos közügyekért való küzdelem csak olyan műkedvelő pálya volt, a­hol föltűnni akartak, mielőtt a nagyvilág színpadára léphettek volna,­­ ha ezen férfiak be sem avatkoznak az iparügyek országos vezérletébe, vagy ha, a­mi magában véve csak érdemük lett volna, beavatkoztak, legalább sorba álltak volna s ne iparkodtak volna másoknak a feje tetejére állni. De hát ez megtörtént! . . . Mind e mellett az országos iparegyesület, a­mig ott főleg Mudrony és Szabóky Adolf dolgozhattak, igen sok hasznos nemzeti ipari közalkotásnak volt kohója és kiinduló helye. Meg is volt erre akkor az egész megkívántató kö­rülmények módjának és eszközeinek összege. Különben is a föloszlott ezedek után üresen maradt társadalmi köz­­tevékenykedés terén a vidéki hasonló egyesületekkel szö­vetkezve, az országos iparegyesület úgyszólván törvényes köztevékenységi kötelességeket töltött be. Ma azonban a vidéki iparegyesületek föloszló­félben vannak, vagy már részben föloszlottak s helyüket a legtörvényesebb mó­don a testületek foglalták el, minélfogva az országos iparegye­­sü­let elesett a régi, az önmagáéval azonos természetű testüle­tekkel való forma szerinti kölcsönösen támogató összeköttetéstől. A mai ipartestületek egészen más téren állnak, más természetű jog- és hatáskörük van, más a feladatuk, más a hivatásuk, más a rendeltetésük , de azért mind­e mellett mind­azon komolyabb kötelességeket és teendőket, a­melyeket az „egyesületek“ műkedvelő módon teljesítettek, a „testüle­teknek“ komoly, törvényes kötelesség szerint teljesíteni kell! A baj az egészben az, hogy többen, a­kik vagy soha nem is űztek, vagy ma nem űznek gyakorlati iparüzletet, az új testületi életnek nem lehetnek részesei. Ez a körülmény baj is, meg nem is! Mert valóban eljövend az idő, hogy bármely testület­nek komolyan azon álláspontra kell helyezkednie, hogy saját testületi ügyeit, minden idegen elemek befolyásától men­ten, egészen önállólag önmaga gyakorolhassa. Valamint a prókátor és professzori testületeknek nem kellenek a más foglalkozáson levő polgárok az ő tes­tületi ügyeik megvitatása körül s az ő testületi közéletük­ben, úgy nem fognak kelleni az ipartestületeknek sem senki mások, mint a képesítettséghez kötött iparágak tényleges gyakorlói. Ezt parancsolja az érdekegység és az érdekkülönfélesé­­gek fönn magyarázott fogalma és folyománya. Mind­e mellett, minthogy az országos ipari közérde­kek nem képeznek sem egyéni, sem kizárólagos osztály­érdeket, s mivel ezen ügy egy nemzeti hazafias köz­ügyet képez, az ügy szolgálatába minden más téren be­léphetünk, csak azt ne követeljük, hogy a testületek bel­­életébe beletolakodjunk, hogy ide belenyúljunk , mert ezen törekvés szüli azután azon visszaható ellenhangos érzülete- TÁR­CZ­A. E­gy pár czipő elkészítése. P­ályanyertes mű Benkóczi Antaltól. (Folyt, és vége.) Először is a kaptafát mérték szerint el kell készíteni, ha ez kész, akkor lehetőleg csinos mintát vágunk, mely a fánál se szélesebb, se keskenyebb ne legyen ; ekkor bemárt­juk a bőr hozzávalókat vízbe, de csak annyi ideig hagyjuk benne, míg alkalmasak a földolgozásra; ha elázott, várni kell, mig ismét megszárad, mert vizesen nem birjuk földol­gozni. Ezután a bőröket egy fadarabon (Klopfholz) kikala­páljuk jól, nehogy az akár a munkában, akár a használat­ban tovább ki ne nyúljon, mert ez esetben minden alakját elveszitné. Ekkor előveszszük a térddeszkát s miután ráfektet­jük a talpbéllésre, s ezeket pontosan, minta után kivágjuk; a talpat is a minta után vágjuk ki, azzal a különbséggel, hogy körül a mintánál 2 mm.-rel szélesebbre hagyjuk; még a támaszbőrt s a saroknak való bőrt vágjuk meg, s készí­tünk egy fonalat, a melyre majd a bekötésnél lesz szüksé­günk ; ezek után hozzá foghatunk a fölszegeléshez. A talpbérlést ráigazitjuk a kaptafára, úgy hogy az körül egyenlően feküdjék hozzá, s ezt egypár helyen fa­szeggel hozzá is szegezhetjük, ezután a támaszbőrt ragaszt­juk a czipőbe, de úgy, hogy ez egyenlően legyen. Legjobb, ha az ember a támaszbőrt összehajtja, a közepén megvágja s a beillesztés alkalmával e vágást a hátsó összevarráshoz teszszük, azután pedig mind a vásznat, mind a szövetet eligazítva, biztosak lehetünk benne, hogy a támaszbőr kel­lően be van illesztve. Ekkor a czipet úgy illeszszük a kaptafára, hogy a hátsó összevarrás éppen a közepén legyen, úgyszintén figyeljünk a szivarakra is, nehogy görbe legyen; miután a czipet fölhúztuk a kaptafára, hegyénél tartószeggel meg­­szegeljük, s igy az oldalakat húzzuk meg ; itt vigyázva kell eljárnunk, máskülönben munkánk minden ékét elveszti, mert a fáradozás egyike a legkényesebb munkáknak, s ha ez jól ment, a czipő mindig megmarad alakjában. Ha az oldalakat pontosan behúztuk, tartószeggel megszegeltük, akkor a hegyét fölnyitjuk és a bélés s közbélés közé két kis darab vásznat alkalmazunk, ezeket megszárasztva, a szövetet ismét pontosan a kaptánkra szegezhetjük. Ezek után jön az úgynevezett bekötés, a mi abból áll, hogy a felsőrész körül a kaptán áthajlik s ezt a talp­béléshez odavarrjuk. A bekötés után a csukló alját fasze­letekkel vagy bőrdarabokkal töltsük ki, úgy, hogy ez által a kívánt alakot megkapjuk; ekkor a talpat megragasztva ráillesztjük s két tartószeggel megerősítvén, a jegyzett helyen faszeggel körülszegezzük; ha készen vagyunk vele, akkor kissé lereszeljük a szegeket; most már hozzá fogha­tunk a sarokkészítéshez. A saroképítésnél is különös figyelemmel kell eljár­nunk ; először is a keretet szegezzük föl a talpra kellő hosszúságban, s ezt jól szegezzük le, mert ez az alapja építményünknek, a leszegzett keretre még egy sarok­foltot (Fleckleder) szegezünk le jó erősen s ezáltal alapunk biztosítva lesz; a többi sarokfoltokat kettesével, hármasá­val szegezzük föl, vagy ha vékony foltokat használunk, többet is lehet. A sarok építésénél jól vigyázzunk szegezésünkre, mert ellenkező esetben még az is megtörténhet, hogy a sarok alakításánál találkozunk vele, ez pedig a jó munkásnak nem éppen kellemes meglepetés. A legfelső foltot apró vasszeggel szegezzük föl, s miután ezt elvégeztük, hozzá­foghatunk­ a sarok faragásához; ha ezen túl vagyunk, re- Alföldi iparlap, 1887. január 2.

Next