Bőripari Munkás, 1927 (37. évfolyam, 1-23. szám)

1927-01-01 / 1. szám

XXXVII. évfolyam Budapest, 1927. évi január 1-én 1. szánt mmm­őripari Munkás A magyarországi bőriparban foglalkoztatott munkások és munkásnők érdekeit védő lap Megjelenik minden hónap 1-én­­és 15-én. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII. kerület, Alsó erdősor 32. szám. Telefon:­­József 16—30. szém­ Tagok a lapot tagilletményként kapják. Nemtagoknak az előfizetési ár egy évre 100.000 K, félévre 50.000 K. Kéziratokat a­ szerkesztőség nem ad vissza Megh­ivó. A Magyarországi Cipész-Csizmadia Munká­sok és Munkásnők Szakegyes­ü­lete központi vezetősége az alapszabályok 29. §-a alapján rendkívüli közgyűlést hív össze. A közgyűlést 1927. évi január 30-án és 31-én­ Budapesten, az Alsó erdősor 32. száma alatt lévő egyesületi helyiségben tartják meg. A közgyűlés január 30-án, vasárnap reggel 9 órakor keze­ődik. 1. A közgyűlés napirendje: tisztikar és egyéb bizottságok A tisztikar és egyéb bizottságok meg­választása és a tanácskozási ügyrend meg­­állapítása. 2. A vezetőség jelentése: a) titkári jelentés; b) pénztári jelentés; e) felügyelőbizottság jelentése. 3. Határozathozatal a fölmentvény megadása tárgyában. 4. Heti járulékok és segélyek rendezése. 5. Az egyesületből kizárt 22 tag föllebbezése ügyében való véghatározat. (6. Az I. számú csoport autonómiájának ügyé­ben való határozat. 7. A központi vezetőség megválasztása. 6. A közgyűlési küldöttek ellátmányának a megállapítása. ■ 5mnltványoser •• atHelyese' az előző '­napirendi­­pontoknál nem intézhetők el. Az alapszabályok 30. §-a értelmében a helyi­csoportok s szakosztályok 50 tagig 2 küldöttet, 100 tagig 3 küldöttet, minden további 100 tag után 3 küldöttet küldhetnek a közgyűlésre. A küldöttek utazási költségét a közgyűlésre és vissza, a helyi csoportok saját pénztáraikból űzetik. Az ellátási illetményt a központ fedezi. Kérjük a csoportok vezetőségeit, minél előbb hívjanak össze tag- vagy közgyűlést és azon küldötteiket válasszák meg. A küldöttek nevét és lakcímét azonnal közöljék a központi iro­dával. Szaktársi üdvözlettel a központi vezetőség.­ ­ Mi történt Budapesten? A gazdasági válság a cipésziparban vitte végbe megállapításunk szerint a legnagyobb pusztítást. 8—10 évig jó konjunktúrának ör­vendő cipeszipar a válság súlya alatt a szó szoros értelm­ében összeroppant. A cipőgyár­­ipar, amelyet kezdetben a legmegalapozottabb­nak hittünk, volt az, amelyet a válság pusz­tításai valósággal elsöpört a magyar közgaz­dasági életből. A jó konjunktúrában Budapes­ten működő 8—10 cipőgyár közül 2—3 maradt meg, amely állandó válságok között tengeti életét. Nem járt sokkal jobban a kézitömeg­­termelőipar sem, amelynek soraiból szintén nagyon so­kat kapcsolt ki az évek óta tartó vál­ság. Ma alig van a működő kézitömegtermelő­­üzemek közül egy is, amely a­ válság kezdete óta ne esett volna keresztül kényszeregyezsé­gen vagy teljesen csődbe ne került volna; sok üzem a válságból való kilábalás után, hosszú­­időn át tartó vajúdás köziben kezdte újra az ipar folytatását. A rendelt munkát­­készíttető üzemek is sú­lyosan megérezték a válságot. A cipőrendelé­­sek a fogyasztóközönség körében is nagy mér­tékben csökkentek és a rendelt munkát készítő üzemek foglalkoztatása is nagy mértékben le­csökkent. Ez arra vezetett, hogy régi kipróbált munkásaikat, akiket nem akartak az üzemek­­ kötelékéből elbocsátani, csak fél napon át fog­lalkoztat­­­attak. A szegényebb fogyasztóközönség részére dol­gozó kisiparosok foglalkozása is rend­kivü­li mértékben redukálódott, úgyhogy ezek, ameny­­nyiben munkásokat alkalmaztak, azokat kény­telenek voltak elbocsátani. Volt idő a válság tartama alatt, amikor még kismesterek is tel­jesen ölhetett kézzel álltak a műhelyekben. A­­szakma ilyen nagyarányú összeszorulása kö­vetkeztében a munkáskezek ezrével kerültek a­z­ utcára. A mun­ka­nélkülivé vált munkások szám­át szaporították azok a­ kisiparosok is, akik rendelés hiányában, tőke nélkül kényte­lenek voltak cipőkereskedéseket és tömegter­melő üzemeket munkaalkalom céljából fölke­resni. Ez a folyamat nemcsak Budapesten vált­akuttá, hanem a válság hatása alatt Budapest­ről kiszorult munkások, akik közben munka­­nélkülivé váltak és a­ budapesti igényeknek megfelelő munkát készítettek, munka,­­hiányá­ban szintén Budapestre tódultak és a szerve­zeten kívül való munkakereséssel fokozatosan szorították le a munkabéreket. A folyton tartó és nagy munkanélküliség ideje alatt a munkaadók állandóan és terv­szerűen szorították le a munkabéreket. A mun­kásság és kisiparosság végső nyomorban tör­tént fölkínálkozását a munkáltatók a saját céljaikra, a munkabérek letörésére, a legna­gyobb mértékben kihasználták. Az egyesületbe tömörült szervezett cipészmunkásság ezen fo­lyamatot több esetben megkísérelte, hogy meg­akadályozza, azonban az a végtelen nyomorú­ság, amely a cipészmunkásságot hatalmába kerítette, a legtöbb esetben megakadályozta a bérek megtartására való­ törekvés sikerét. Kevésnek bizonyult a szervezetben tömörült cipészmunkásság ellenállási­ ereje ahhoz, hogy a­ szervezeten kívül lévő cipészmunkások és kisiparosok­ bátb­at­ám­adását lehetetlenné tegye és a munkáltatók bérletörési akcióját kiparí­rozza. Mindezen rendkívül súlyos helyzet dacára a szervezett cipészmunkásság,az egyesület segít­ségükér­t­hrgnthhöv ideig -a*léből-kiült ■ ! hiuri­káltatók minden lehengerelő bérredukciójá­nak. Azokban az üzemekben, amelyekben szer­vezett munkások dolgoztak, a legutóbbi ideig szaktársaink korlátot állítottak a bérredukciós törekvéseknek. Ezt a súlyos gazdasági helyze­tet még fokozták azok a meggondolatlan, rossz­akaratú szaktársak, akik a magyar gazdasági válságért, hogy rágalmaiknak némileg hitelt szerezzenek, az­ egyesület vezetőit és az alkal­mazottakat tették felelőssé. Azt hirdették, hogy a vezetőség tehetetlensége oka a válság­nak, mert ha azok hivatásuk magaslatán álla­nának, a­ munkásság helyzetének a leromlását megakadályozhatták volna. Igazi bolsi­ mód­­szer szerint azt hirdették, hogy a­­ munkásság erélyes megmozdulása minden veszélyt elhárí­tana. Az erélyes megmozdulás azonban min­dig változott az ő elképzelésükben. Néhány sztrájkot elbuktattak. Néhány mozgalmat meg­hiúsítottak a sok sztrájktörőivel. Ezen rágalmak hirdetésével és ezen agitá­­ciós módszer alkalmazásával igyekeztek a munkásságot a szervezettől eltávolítani és az összetartásban rejlő erőt meglazítani. Tagad­hatatlan, hogy rágalmaiknak és demagógiá­juknak meglehetős sziámiban ültek föl munkás­­társaink, akik azután nem tartották magukra nézve megbélyegzőnek azt, hogy az olcsóbb munkabérekért való fölkínálkozással az összes­ség érdekeit sértsék és a szervezett cipészmun­kásságot súlyos harcok árán szerzett munka­béreitől megfosszák és a munkaviszonyokat saját lábukkal segítsenek a sárba tiporni. Ez­által a munkáltatóknak is nagy szolgálatot tettek és a szervezett munkásság törekvéseit keresztezték és meghiúsították ezzel a súlyos hátba tám­a­dással. Az üzemekben és műhelyekben a radikális jelszavak igazolására olyan állapotokat te­remtettek, amelyek a műhelyekben való együttdolgozást lehetetlenné tették. Olyan mozgalmakat provokáltak, amely vállalkozá­sok a konjunktúra leromlása miatt egészen bizonytalannak voltak, tekinthetők. Durva, arrogáns és fegyelmezetlen föllépésükkel le­hetetlenné tették, hogy a két érdekeltség, a szakszervezet vezetősége és a munkáltatói ér­dekelt­ség a gazdasági viszonyok szabályozá­sára vonatkozó megállapodásokat betarthas­sák. Ezen föllépésükkel olyan feszült viszonyt, teremtettek a munkáltatók és munkások kö­zött, amely a­ békés megegyezések lehetőségét nagyon sok műhelyben kizárta. Ilyen mozgalmak és állapotok teremtése, a nagy munkanélküliség és az ezzel kapcsolatos nyomorúsággal sújtott munkásság kimerülése a­ biztos pusztulást jelentette. A szervezett­­ munkások, akik addig a béreket és a­ kollektív szerződés érvényét védelmezték, a műhelyek­ből kikerültek, helyüket a munkáltatók ked­vencei, a szervezetlen munkások foglalták el. A munkáltatók részére az út szabaddá téte­tett a­ munkabérek önkényes megállapítására. A szervezetből kizártaknak ez az eljárása in­dította meg azt a lavinát, amely később a nehezen szerzett munkabéreket maga alá te­mette. A kizártaknak és csatlósaiknak a mű­helyekben végzett ez a romboló munkája csak folyománya volt annak a bomlasztó munkának, amelyet ezek az emberek a szer­vezeti életen belül folytattak. A­­ szervezeten belül egyáltalán nem akartak tudomást venni, a megváltozott gazdasági viszonyokról. Az egyesületben lévő­ munkanélkülieket állan­dóan a vezetőség ellen uszították, hogy a ve­­­zetőség az oka annak, hogy ők munka­ nélkül, vannak. Az egyesület vezetőségeit is állandóan ócsárolták. Az egyesület vezetéséről gyakorolt kritikájuk valótlansággal és rágalmakkal­ volt telítve, amely mérhetetlen gyűlölséget váltott ki a tagok között. A ..sikertelen mozgalmakra, való­ hajszolással^ pedig kimerítették , az egyes " süretes és a‘' ’munkahén­yek émesztéségel állan­dóan fokozták a munkanélküliséget. A szer­vezetet a teljes lezüllésbe akarták vinni. Be­válthatatlan igények támasztásával végezték megfékez­hetetlen rombolómunkájukat. Ez a tervszerűen és tudatosan folytatott rombolómunka végre oda­­vezetett, hogy szak­­társaink egy része szervezettem­é válva, még fokozottan mértékben való fölkínálkozással vált a munkáltatók prédájává. A kizártak és csatlósaik, amikor a kizárás folytán az egyesületen kívül kerültek, egy ideig még megkísérelték fölállított jelszavaikat a mun­káltatókkal szemben érvényesíteni, de bukást bukásra halmozva, belátták, hogy a vezető­séggel szemben fölállított és használt hang­zatos jelszavakat megvalósítani nem tudják, a munkabérek megvédéséről teljesen lemond­tak és ezután maguk is a szervezetlen mun­kások erkölcseit véve föl, a­­munkabérletörők közé áltak. Ma ők a­ legnagyobb huligánok és ők azok, akik minden egészségesebb vállal­kozást a műhelyekben igyekeznek megaka-­­dályozni. Azok, akik az egyesületben a szá­­jaikat tépték a radikális jelszavak hangozta­tásával, akiknek minden második szavuk a hamisítatlan osztályharc volt, ma az erkölcsi fertőben oly mélyre sülyedtek, hogy mivel az egyesületi életet belülről nem tudták fölrob­­b­antani, az utcasarkon bocsátották azt áruba. Azokat, akik az egyesületben velük szemben ellenvéleményen voltak, le akarták bunkózni, mert nem tartották őket elég radikálisoknak. Ugyancsak ők most a cipészi munkásságot föl­kínálták az ébredőknek. Amint később ki­derült, ugyanezt tették meg a keresztény­­­szociálisoknál is. Nekik tehát mindegy, akár vörös, akár fe­hér, akár zöld szint képviselnek valakik, a gaz­dasági harcban, ők mindenkivel szóbaállnak és mindenki részére árulják a cipészmunkások, szervezetét. Azok, akik azelőtt a munkáltató­kat egy kanál vízben megfojtották volna, ma odaáll­nak velük tárgyalni és részükre az egyesületet szállítani. Ez már az erkölcsi sülyedés legmagasabb foka, amelybe volt szer­vezett munkások valaha süllyedhettek. Ezzel az eljárással, igazolják, hogy sohasem volta­k méltóak arra, hogy a cipészmunkások őket bizalmukkal kitüntetessék. Csak a világ­háború és az utána, következő teljesen föl­fordult gazdasági helyzet zűrzavarában kerül­hettek bizonyos ideig a jóhiszemű, cipész­­munkások élére és ma beigazolják, hogy erre a vezérségre teljesen méltatlanok voltak, ah­hoz sem­ jellemük, sem tudásuk, sem­ szocia­lista meggyőződésük nem tette őket méltóvá­­mert: ha igazi osztálytudatos munkások lettek volna, akkor ezt, a cipészmunkások érdekeik eláruló eljárást elkövetniük soha nem lett volna szabad! ’ ' '

Next