Bőripari Szemle, 1912 (11. évfolyam, 1-36. szám)
1912-01-01 / 1. szám
G BŐRIPARI SZEMLE 1912. január 1. Pályázati hírek: Nyersbőreladás. A kisbéri és bábolnai m. kir. állami ménesintézetekben az 1912., 1913. és 1914. évek folyamán származandó nyersbőrök, nevezetesen évenként körülbelül : 25 drb lóbőr, 50 drb csikóbor, 1 drb szamárbőr, 75 drb marha (ökör, bika, tehén) bőr, 85 drb borjúbőr, 10 drb sertésbőr, 260 drb öreg és 2 éves birkabőr, 35 drb 1 éves birkabőr és 270 drb szopós és vetélt báránybőr eladása iránt 1912. évi január hó 17-én, délelőtt 10 órakor a kisbéri m. kir. állami ménesbirtok igazgatóságának hivatalos helyiségében Kisbéren zárt írásbeli ajánlati versenytárgyalás fog tartatni. Olvasóinkat is felkérjük, szíveskedjenek hirdetéseinket figyelmükre méltatni és rendeléseiknél lapunkra hivatkozni kell, hogy eddig még senki sem emelte fel szavát a közvetítő borkereskedelem jövője érdekében. Nem akadt senki még, ki tekintetét a fájó sebekre vetné, melyekben közvetítő borkereskedelmünk már-már elvérezni látszik és el is fog vérezni, ha idejekorán nem lépnek közbe oly faktorok, melyek a biztos pusztulásnak hathatós eszközökkel elébe nem állanak! . . . Lajta úr dolgozata tiszteletreméltó tudást és hozzáértést, de egyben csodás optimizmust is mutat. Holott ha belenézünk a dolgok mélyébe, szomorú kép tárul elénk. A készcipőiparnak szemünk előtt végbemenő fejlődése gyönyörű, szinte dogmatikus megtestesülése a marxista kapitalisztikus termeléshez való átmenetnek és e termelés végleges kialakulásának. Lajta úr szerint, e fejlődés a kisipartlátszólag teljesen elnyomta, azonban csak látszólag, pedig az igazság ezen kérdésben a középúton van“. Megokolás: „szükséges, hogy a kisiparosok egy része középiparossá alakuljon át“. Ezzel szemben azonban igenis azt kell látnunk, hogy a kisipar és vele a közvetítő borkereskedelem végóráit éli. A cipőgyárak kapitalista alapon szerveződnek, nincsen többé szükségük, a borkereskedő közvetítésére. Szükségletüket közvetlenül a gyárak utján szerzik be és így a közvetítő haszna is az övék. Vizsgálódásaim azt mutatják, hogy a bőrkereskedők forgalma ezáltal egészen a minimumra redukálódik, mert a jobbsorsú középosztály — mely osztály részére szolgáló lábneműekhez szükséges félgyártmányok s egyéb anyagok a borkereskedő raktárának épen legjelentékenyebb részét képezik, a készcipőüzletben vásárol legszívesebben. Ezzel párhuzamosan a cipész kisipar is egyre sülyed. Ennek fő oka a gazdasági fejlődés törvényszerű rendjében rejlik, de másik oka: a cipész kisipar tökéletlensége. Valljuk be csak őszintén : a cipész kisipar mutatja fel a legnagyobb számú, teljesen elproletarizált tömeget, melynek tagjai — kevés kivétellel csaknem mind iskolázatlan, a vevőközönség igényeivel számolni nem tudó, tehát kereskedői tudással egyáltalán nem rendelkező egyének. Nem tudják azt az árut a közönségnek nyújtani, melyet a legmodernebb gépekkel felszerelt nagyüzemű gyárak annyira megkedveltettek a publikummal; a cipésznél rendelt áru sohsem lesz oly tetszetős, mint a gyáros kész „amerikai cipő“-je, melynek fogyasztása ma már óriási arányú. Ezeket a munkásokat a gyáripar lassan-lassan mind felszippantja, mert képzettségük hiánya folytán nem tudnak ellenállani a fejlődés hatalmas árjának. (Ez úgy az önálló kismesterekre, mint segédmunkásokra egyformán áll, mely utóbbiakban különben máris igen nagy hiány mutatkozik. E panasz általános.) A kiscipész leteszi tehát szerszámját, mely legfeljebb csak akkor kerül ismét kezébe, ha valami apró javítási munkája van és beáll munkásnak a cipőgyárba, vagy amúgy is csak nélkülözést nyújtó foglalkozása helyett, más pályán keres boldogulást. Másik lehetőség, ez azonban már kisebb tőkét és hitelképességet is feltételez, hogy maga is készáru üzletet nyit, azonban cipőgyáraink, melyek nap-nap után alakítják meg úgy a fővárosban, mint vidéken óriási fióküzleteiket, e tekintetben is hatalmas konkurrensei lettek magának a cipőkiskereskedelemnek. A cipészipar lassú agóniája természetszerűen a közvetítő borkereskedelemtől vonja el egész vevőkörét. Ez a fogyasztás csökkenésének második és leghatalmasabb tényezője. A kép, mely elénk tárul : szomorú, a helyzet : majdnem vigasztalan ! Mi tehát itt a teendő? Mily eszközöket kellene igénybe vennünk, hogy a helyzetet, mely a közvetítő borkereskedelemre nézve egyre fenyegetőbbé válik és azt a pusztulás lejtőjén egyre lejebb sodorja, valahogyan szanáljuk ? A kérdés csakis a kisipar fejlesztése kapcsán volna megoldható Ezen a ponton belekapcsolódhatunk a Lajta úráltal említett reformeszmék egyik másikába, de első helyen kell állania: a tanoncképzés reformjának, mert első kötelességünk, hogy oly iparos nemzedéket tudjunk nevelni, mely tanultságinál fogva magában hordja azt az ellenálló erőt, melyet a gyáripar óriási erejével szemben saját érdeke, existenciája védelmében kifejtenie kell. A közműhelyek kérdése, a Lajta úr dolgozatában megjelölt megoldás szerint, a második panacea volna, melylyel a gyógyulást elő lehetne segíteni. Ezek kapcsán továbbá gondoskodni kellene az arra érdemes kisiparosok szubvencióval való segítéséről stb. Mint mondom, tehát csakis a kisipar fejlesztésével lehet sikeres megoldást keresni, mert csakis ez adhatja vissza közvetítő borkereskedelmünknek az őt megillető szerepet, csakis ezen után lehetne megmenteni Magyarország kereskedő osztályának eme érdemes részét. Célom csak az volt, hogy rámutassak a közelgő és egyre imminensebb veszélyre , borkereskedői érdektestületeinknek fontos feladata volna, hogy e tárgy megvitatására kongresszust hívjanak össze, mely részletes javaslatokat dolgozzon ki e feltétlenül életkérdést képező súlyos probléma megoldására, és amely e javaslatoknak az illetékes fórumokon való keresztülvitelét és mihamarabbi életbeléptetését energiájának teljes súlyával előmozdítsa. Ha kell, kikényszerítse !