Bőripari Szemle, 1918 (17. évfolyam, 1-24. szám)
1918-01-01 / 1. szám
4 BŐRIPARI SZEMLE 1918. január 1. annak tekintetében követnünk, hogy megfelelő számú cipőgyárakkal bírjunk. A lefolyt évben is kiváló érdeklődést tanúsítottunk bőriparunk sorsa iránt. A töméntelen háborús rendelkezések és a borközpont egyoldalú, a közép- és kisipari érdekeivel csak kényszerűségből számoló politikája kelleténél többet foglalkoztatta szemlénket. Ennek tulajdonítható, hogy a borközpont tartva egy parlamenti interpelláció kellemetlen utóhatásaitól, liberálisabban kezelte a kisipari kiutalások kérdését és azóta tényleg mintha alábbhagytak volna a panaszok. Borkereskedelmünket ért sérelem horderejét nem nem tévesztve szem elől, kárhozatosnak ítéljük a három borkereskedelmi szakegyesületnek tunyaságát, hogy azt ne mondjuk tehetetlenségét, amelylyel a jogtalan sérelmeket magánszázadni és állandósítani engedte. Valóban nem tudjuk, minek kell még elkövetkezni, hogy a három testület magát megemberelve, síkraszálljon az egész magyar borkereskedelmet ért páratlan atrocitás láttára. Tehát egy új évfolyam ékeskedik lapunk homlokán ! Kívánjuk, hogy ezen évfolyam lapjai a mindnyájunk által oly epedve várt békét mielőbb feljegyezhessék. Azt a békét, mely a csalatkozott emberiség megzavart munkáját, nyugalmát, biztonságát visszahozza. Kívánjuk végül azt, hogy maradhassunk, akik vagyunk és lehessünk, akik voltunk , szakmánk törekvéseinek előmozdítói, előharcosai. Cipőgyáriparunk jövője. Már-már kereset után néz a háborús tőke. Nyugtalankodóan kutat minden után, ami a befektetést époly biztossá, mind rentábilissá teszi. Közeleg a békekorszak, amidőn minden kéz tele lesz munkával, amely nyugodt, biztos megélhetést kölcsönöz. Csak a fix lekötött, 5—6 százalékot hozó tőke fogja ebben a nagy békekorszakban nyugodtan nézni, miképen, hogyan csinálódik a vagyonosodásnak új alapja. Az alkotó munka máris kijelölte azt a demarkacionális vonalat, amelyen belül építeni és alkotni fog. Szakmánkban főleg a bőrgyáripar köréből hallatszik olyatén terv, amely a tőke fölöslegéből cipőgyárat létesít. Legutoljára a medgyesi és nagyszebeni bőrgyárosok, Karrel, Ferenczi és Hiencz cégek határozták el magukat, hogy közösen egy nagyobbszabású cipőgyárat létesítenek. Amidőn két ily komoly, a helyzeteket alaposan megrajzoló cég, mint a medgyesi és a nagyszebeni, arra a közös elhatározásra jut, hogy nem állanak meg félúton, hanem a gyáraikban termelt bőranyagot mindenekelőtt a cipőgyártás rendelkezésére bocsájtják és ezáltal már az első tollvonással elérik azt, hogy a nagyösszegű bőranyagot ne kelljen busás haszon mellett megvásárolniuk, másodkézből megvásárolniuk, máris oly sokat értek el, hogy cipőgyártmányaik ezen ügyes sakkhúzás által máris versenyképeseknek ígérkeznek. Tehát egy oly cipőgyárunk lesz, amely az egyik kapunál a szükséges nyersbőranyagot be-, míg a másik kapunál a kész lábbelit kiviszi. Volt évtized előtt egy ilyfajta gyártelep, az érsekújvári Bánhegyi-féle. Csakhogy ez a gyártelep kellő tőke és tapasztalat hiányában csakhamar tönkrement. Tönkrement azonfelül a rossz pénzügyi viszonyoknál fogva, amelyekben akkortájt az egész ország közgazdasága szenvedett. Cipőgyár alkotására a mai helyzet fölöttébb kedvező. A nagy pénzbőség egyrészt, másrészt pedig az a tény, hogy a hazánkban már meglevő cipőgyárak képtelenek egy 20 milliónyi lakosság lábbelisszükségletének 2/8-át is fedezni, indokolttá teszi azt, hogy ebben az országban legalább még húsz oly nagyszabású cipőgyár létrejöjjön, mint a temesvári „Turul“-gyár. Állításunk igazságát megerősíti küslömben a minap megjelent statisztikai évkönyv is, mely az 1914. évi külkereskedelmi forgalomról számol be. E szerint cipőbehozatalunk az elmúlt öt évben eként alakult: 1914-ben behoztunk 50,883.630 millió koronányi 1913-ban 45,805.215 kész cipészárut. Meg kell említenünk, hogy a behozatal kilenc tized részét egymaga Austria szolgáltatta és csak azután jön Németország és Amerika. Ez is mutatja, mint jár elöl a szomszédos Ausztria a cipőgyártás terén, ha saját 26 milliónyi lakosságának lábbelijét jórészt saját termeléséből fedezni képes és amellett még Magyarországba — mint az 1914-ik évnek adata mutatja — 40,797 520 milliónyi koronányi kész cipőárut is bír kivinni! A Balkán és egyéb államokba való kiviteléről nem is szólva. Tehát korántsem estünk túlzásba akkor, midőn állítottuk, hogy Magyarország még húsz oly nagyszabású cipőgyárat is elbír, mint a temesvári. A cipőgyártás terén is elengedhetetlenül szükséges a termelés körülhatárolása, speciálódása. Ne termeljen egy cipőgyár gyermek-, férfi-, női- és munkáscipőt egyszerre. Mert ezt a termelés gyermekbetegsége nem állja ki. Belehal. Belepusztul. Hanem igenis szigorúan kell elhatárolnunk azt, amit termelni akarunk, tudunk, szemben azzal, amit szeretnénk, de nem tudunk. A munkáskérdés jelen állapota mellett pedig egyenesen szigorúan kerülendő az u. n. finom munka. Három-négy év kell ahhoz, míg betanult, a munkamegosztás tanait szigorúan szem előtt tartó munkásokat nevelhetünk. Ezen idő alatt tehát csakis az egész durva munkás bakkancsárut termeljünk és csak évek múltával — de csakis fokozatosan — már oly lábbelieket, amelyek a valamivel messzebbmenő igényeket is ki bírják elégíteni. Csakis emellett, a külföldön már rég bevált módszer mellett lehetséges megfelelő munkásszemélyzetet nevelni. 1912-ben „ 40,881.760 1911-ben „ 30,808.240 1910-ben „ 26,192.700 Tisztelettel felkérjük mindazokat, akiknek előfizetése lejárt, vagy akik az előfizetési díjakkal hátralékban vannak, hogy azokat mielőbb birtokunkba juttatni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldésében káros fennakadások előforduljanak. A „BŐRIPARI SZEMLE“ kiadóhivatala.