Bőripari Szemle, 1918 (17. évfolyam, 1-24. szám)

1918-01-01 / 1. szám

4 BŐRIPARI SZEMLE 1918. január 1. annak tekintetében követnünk, hogy megfelelő­ számú cipőgyárakkal bírjunk. A lefolyt évben is kiváló érdeklődést tanú­sítottunk bőriparunk sorsa iránt. A töméntelen háborús rendelkezések és a borközpont egyoldalú, a közép- és kisipari érdekeivel csak kényszerűségből számoló poli­tikája kelleténél többet foglalkoztatta szemlénket. Ennek tulajdonítható, hogy a borközpont tartva egy parlamenti interpelláció kellemetlen utóhatásaitól, liberálisabban kezelte a kisipari kiutalások kérdését és azóta tényleg mintha alábbhagytak volna a panaszok. Borkereskedelmünket ért sérelem horderejét nem nem tévesztve szem elől, kárhozatosnak ítéljük a három borkereskedelmi szakegyesületnek tunyaságát, hogy azt ne mondjuk tehetetlenségét, amelylyel a jogtalan sérel­meket magánszázadni és állandósítani engedte. Valóban nem tudjuk, minek kell még elkövetkezni, hogy a három testület magát megemberelve, síkraszálljon az egész magyar borkereskedelmet ért páratlan atrocitás láttára. Tehát egy új évfolyam ékeskedik lapunk homlo­kán ! Kívánjuk, hogy ezen évfolyam lapjai a mindnyá­junk által oly epedve várt békét mielőbb feljegyez­hessék. Azt a békét, mely a csalatkozott emberiség megzavart munkáját, nyugalmát, biztonságát vissza­hozza. Kívánjuk végül azt, hogy maradhassunk, akik vagyunk és lehessünk, akik voltunk , szakmánk törek­véseinek előmozdítói, előharcosai. Cipőgyáriparunk jövője. Már-már kereset után néz a háborús tőke. Nyug­­talankodóan kutat minden után, ami a befektetést époly biztossá, mind rentábilissá teszi. Közeleg a békekorszak, amidőn minden kéz tele lesz munkával, amely nyugodt, biztos megélhetést kölcsönöz. Csak a fix lekötött, 5—6 százalékot hozó tőke fogja ebben a nagy békekorszakban nyugodtan nézni, miképen, hogyan csinálódik a vagyo­­nosodásnak új alapja. Az alkotó munka máris kijelölte azt a demarkacionális vonalat, amelyen belül építeni és alkotni fog. Szakmánkban főleg a bőrgyáripar köréből hallat­szik olyatén terv, amely a tőke fölöslegéből cipőgyárat létesít. Legutoljára a medgyesi és nagyszebeni bőr­gyárosok, Karrel, Ferenczi és Hiencz cégek határozták el magukat, hogy közösen egy nagyobbszabású cipő­gyárat létesítenek. Amidőn két ily komoly, a helyzete­ket alaposan megrajzoló cég, mint a medgyesi és a nagyszebeni, arra a közös elhatározásra jut, hogy nem állanak meg félúton, hanem a gyáraikban termelt bőr­anyagot mindenekelőtt a cipőgyártás rendelkezésére bocsájtják és ezáltal már az első tollvonással elérik azt, hogy a nagyösszegű bőranyagot ne kelljen busás haszon mellett megvásárolniuk, másodkézből megvásá­rolniuk, máris oly sokat értek el, hogy cipőgyártmányaik ezen ügyes sakkhúzás által máris versenyképeseknek ígérkeznek. Tehát egy oly cipőgyárunk lesz, amely az egyik kapunál a szükséges nyersbőranyagot be-, míg a másik kapunál a kész lábbelit kiviszi. Volt évtized előtt egy ilyfajta gyártelep, az érsekújvári Bánhegyi-féle. Csak­hogy ez a gyártelep kellő tőke és tapasztalat hiányában csakhamar tönkrement. Tönkrement azonfelül a rossz pénzügyi viszonyoknál fogva, amelyekben akkortájt az egész ország közgazdasága szenvedett. Cipőgyár alkotására a mai helyzet fölöttébb ked­vező. A nagy pénzbőség egyrészt, másrészt pedig az a tény, hogy a hazánkban már meglevő cipőgyárak kép­telenek egy 20 milliónyi lakosság lábbelisszükségletének 2/8-át is fedezni, indokolttá teszi azt, hogy ebben az országban legalább még húsz oly nagyszabású cipő­gyár létrejöjjön, mint a temesvári „Turul“-gyár. Állításunk igazságát megerősíti küslömben a minap megjelent statisztikai évkönyv is, mely az 1914. évi külkereskedelmi forgalomról számol be. E szerint cipő­­behozatalunk az elmúlt öt évben eként alakult: 1914-ben behoztunk 50,883.630 millió koronányi 1913-ban­­ 45,805.215 kész cipészárut. Meg kell említenünk, hogy a behozatal kilenc­ tized részét egymaga Austria szolgáltatta és csak azután jön Németország és Amerika. Ez is mutatja, mint jár elöl a szomszédos Ausztria a cipőgyártás terén, ha saját 26 milliónyi lakosságának lábbelijét jórészt saját termeléséből fedezni képes és amellett még Ma­gyarországba — mint az 1914-ik évnek adata mutatja — 40,797 520 milliónyi koronányi kész cipőárut is bír kivinni! A Balkán és egyéb államokba való kiviteléről nem is szólva. Tehát korántsem estünk túlzásba akkor, midőn állítottuk, hogy Magyarország még húsz oly nagysza­bású cipőgyárat is elbír, mint a temesvári. A cipőgyártás terén is elengedhetetlenül szüksé­ges a termelés körülhatárolása, speciálódása. Ne ter­meljen egy cipőgyár gyermek-, férfi-, női- és munkás­cipőt egyszerre. Mert ezt a termelés gyermekbetegsége nem állja ki. Belehal. Belepusztul. Hanem igenis szi­gorúan kell elhatárolnunk azt, amit termelni akarunk, tudunk, szemben azzal, amit szeretnénk, de nem tu­dunk. A munkáskérdés jelen állapota mellett pedig egyenesen szigorúan kerülendő az u. n. finom munka. Három-négy év kell ahhoz, míg betanult, a munka­­megosztás tanait szigorúan szem előtt tartó munkásokat nevelhetünk. Ezen idő alatt tehát csakis az egész durva munkás bakkancsárut termeljünk és csak évek múltával — de csakis fokozatosan — már oly lábbelieket, amelyek a valamivel messzebbmenő igényeket is ki bír­ják elégíteni. Csakis emellett, a külföldön már rég be­vált módszer mellett lehetséges megfelelő munkásszemély­zetet nevelni. 1912-ben „ 40,881.760 1911-ben „ 30,808.240 1910-ben „ 26,192.700 Tisztelettel felkérjük mindazokat, akik­nek előfizetése lejárt, vagy akik az előfize­­tési díjakkal hátralékban vannak, hogy azokat mielőbb birtokunkba juttatni szíves­kedjenek, nehogy a lap szétküldésében káros fennakadások előforduljanak. A „BŐRIPARI SZEMLE“ kiadóhivatala.

Next