Czipész Szaklap, 1916 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1916-01-01 / 1. szám

A CZIPÉSZ-SZAKLAP­ pal szemben a legigazságtalanabb következmé­nye a háborúnak. Igazságtalan különösen a czipészkisiparral szemben, mert ha valamely iparág nagy, hasznos tényezője a háborús sikernek, úgy elsősorban a czipészipar volt és lesz az. A mi iparunk nélkül nincs és nem lehet menetképessége, harczi képessége a világ leg­vitézebb hadseregének se. B­­­s­m­a­r­k iskola­­mesterei mellett a czipészeket is az első sor­ban győzők közé lehetne sorolni — egy kis költői szabadsággal. Mi azonban nem dicsekszünk, mint az úgy­nevezett őstermelők, vagyis: azok helyett és nevében a nagybirtokok urai, az „aranykalászo­­sok“, a háború szerencsés szüreteléi, a kisipart megőrlő nagy drágaság okozói közt is legjelen­tékenyebbek, mondhatnék: elsőrangúak. De nem vádaskodnnk. Szavunk a pusztába kiál­tónak a szava. Elhallgatunk, mert tudjuk, hogy most nincs helye a viszálykodásnak. Szót fogadunk a ma bizonyos magas helyről jövő in­telemnek is. Annyit mégis bátorkodunk megemlíteni, hogy a termelők földjeit az asszonyok, gyerme­kek is meg tudják művelni, de az ipari, tehát a czipészkisipari műhelyek igazán árván ma­radtak; a most, szuronyokkal dolgozó férfierő­ket a műhelyekben nem képes pótolni asszony­kéz, gyerekmunka. A front, mögötti harcz — bej — de egyenlőtlen ! Mi az ő gazdasági ál­dozatuk a miénk mellett?! Mi az ő gyötrődé­sük a mi nagy szenvedésünkhöz képest!? És szenvedésünknek nem vet véget a be- Egy katona naplójából. Irta : Gaál Lajos. A magyar alföld gazdag, mezőin, virágos rétein za­katol át hosszú vonatunk. Pajtásaim szomorú és vig­dalá­tól hangos a táj . . . Kinézek az ablakon: fehérre meszelt falak, nádfedeles házikók, magas jegenyék és egy templom karcsú tornya tűnik szemem elé. Mindig közelebb és köze­lebb érünk hozzá, már tisztán látom a rácsos kapákat, a tiszta, muskátlis ablakokat, már a házak előtt vagyunk, és a kis falusi pályaudvarra köhögve, lassan begurul­ha­­lunk. A peronon vagy kétszáz asszony, gyerek és leány, kendőket lobogtat felénk, és mikor megáll a vonatunk, ro­hannak hozzánk, kalácsal, süteménnyel, hússal és borral kínálnak bennünket, a leányok szivart és czigarettát oszta­nak. Kérdezősködnek, örülnek, lelkesednek és könnyeznek. A vonatunk lassan elindul, lobognak a kendők hullnak ránk a virágok, száz és száz torokból tör fel az „Éljen" és „Viszontlátásra". Már elhagytuk a pályaudvart, még halljuk az éljent, látjuk a kendőlobogtatást* * intege­tünk, vissza . . . Aztán eltűnik szemünk elöl a falusi kép, elnémul minden. A pajtások sem dalolnak már. Alkonyo­dig néhányan még beszélgetnek, többen lefeküdtek már. Én csak az ablaknál állok, bele­nézek a sötétségbe, élve­zettel szívom a magyar föld tiszta levegőjét és elgondolom : Milyen jó itt a föld, bőven terem minden. Fehér kenyeret ehetünk, meghíznak sertéseink és a kancsóba arany színű bort tölthetünk. És az emberek jók, áldott magyar nép. Milyen jó itt élni, szenvedni, és meghalni is ha kell, ezért a népért, ezért a hazáért. Már feljöttek a csillagok is, kissé hűvös kezd lenni, becsukom az ablakot, lefekszem én is bajtársaim mellé és soká . . . soká jön szememre az álom. * Leéget házak, kidőlt falak, gránátvert üregek. Itt már meglátszik a háború. Gondozatlan piszkos utak, rongyos ruhájú nők, szo­morú beesett arczú öreg­emberek támolyoknak az utczán, rosszul táplált kicsiny gyermekek bámulják az idegent, nem szólnak semmit, de sokat beszélnek a szemek s azok a néma ajkak. Sokat beszélnek szenvedésről félelemmel XIX. évfolyam köszöntő új év. A háborús évre háborús év kö­vetkezik. Szenvedésre szenvedés, nélkülözés, nyomorúság. Kivánhatunk-e ebben a sötét, szo­morú, boldogtalanságban gazdag idők forgataga közepette Magyarország czipésziparosságának — „boldog új esztendőt“? Bodr József: Miért nincs talpbőr? A „Magyar Bőripariból vesszük az alábi czik­­ket: „A készletek a nagykereskedőknél, de különö­sen a kiskereskedőknél a városban és a vidéken a kelendő czikkekben, különösen talpbőrökben elenyé­szően csekélyek és a bevásárlás úgy a közvetítő kereskedelemnek, mint a bőr­feldolgozó iparnak meglehető nagy gondot okoz. Talpbőrben a dolog nem folyhatik tovább is úgy, mint eddig. Ez oknál fogva a Vidéki Borkereskedők Országos Szövetsége elnöki ülésében komolyan foglalkozott ezzel a kérdés­sel és a magyar kormányhoz sürgős orvoslásért fo­lyamodik. Talpbér mindenütt kiárusíttatott. A nagy­­kereskedők bőrt csak olyan gyér mennyiségben és olyan silányabb minőségben kapnak, hogy a lakosság szükségletének nem tudnak eleget tenni. Épenséggel nem túlzás, ha itt megállapítjuk, hogy az ország leg­több bőrkereskedésében egy párra való féltalp sem kapható még pedig azért nem, mert a gyárak első­sorban arra vannak kötelezve, hogy gyártmányaikat a katonai szükségletnek beszolgáltassák. Ez ellen természetesen nem lehet senkinek sem kifogása, hi­szen mindenkinek az a kötelessége, hogy gondos­kodjék róla, hogy a hadsereg szükséglete minden másra való tekintet nélkül elsősorban kielégítessék, de igenis kérdés az, hogy váljon a fennforgó körül­

Next