Czipész Szaklap, 1928 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1928-01-01 / 1. szám
4 CIPÉSZ-SZAKLAP üzemekben. A várva-várt építkezési munka a múlt évben megindult ugyan, de az sem hozta meg általánosságban országszerte a várt s remélt jobbrafordulását az iparnak mert csak részletekben itt-ott folyt az építkezési munka. A magán és a banktőke még nem látja elérkezettnek az időt arra, hogy építkezésekbe fektesse és gyümölcsöztesse pénzét Ugyancsak hasonlóan tartózkodik az építkezésektől maga az állam is annak dacára, hogy pénze bőven van hozzá. Igaz, az ország népe szegény, magas lakbérfizetésére ez idő szerint képtelen. Nos. Lehet-e csak jobb esztendőre , nem pedig boldog új esztendőre számítani a cipésziparosságnak amikor azt kell tapasztalni, hogy a dolgoztatni és keresetet nyújtani hivatott tőkésosztály, a nagybirtokosok, a nagyipari üzemek s vállalatok, a városok és az állam mind gyengén fizetik alkalmazottaikat, munkásaikat, annak nagyobb részét pedig munkanélküliségben tartják. Az ilyen országban csak elszegényesedés és nem javulás vár a dolgozó és keresetéből élő polgárságra. A már évek óta tartó nagy ipari pangásnak és munkanélküliségnek olyan látszata van, mintha tervszerűen volna előkészítve . . . A cipősoiparosság gazdasági helyzete javulhat-e ilyen körülmények között? Nem. Hiszen az az osztály, már t. i. a közép és a munkásosztály akinek dolgoznia kellene, ma keresetképtelen; annak kell mondanunk azért, mert nem keres annyit, hogy művelt emberhez ilyen a volt régi igényeinek kielégítésével éljen és ruházkodhasson, mint a háború előtti években. A középosztályt képező s dolgozó tömegek alacsony fizetéseik emelése iránt ha dolgoztatóikhoz fordulnak, nem fizetés javításban, hanem elutasításban részesülnek. Érdemlegesen fizetni a kézimunkáért senki sem akar. A kis-és nagyiparban a versenyzés, az olcsó árakkal való dolgoztatás nagyméretű, és hogy az elkészült ipari készítményeket olcsón adhassák, nem az anyagoknak olcsóbb beszerzésével , mert annak az árát leszorítani nem lehet - hanem azt feldolgozó és értékére emelő munkáskezeknek fizetett alacsony munkabérekkel igyekeznek elérni, s így a százezrekre menő s dolgozó munkásokat, a munkabérek leszorításával szegénységre kényszerítik, a kisiparosok önnön magukat is, mert az olcsó kézimunkán nem keresnek, ellenben az ,,egyker számba menő nagyipart gazdagítják. Olyan országban ahol a dolgozó polgárság és munkásosztály nem tud tisztességes keresethez jutni, a munkanélküliek munkát kapni, fo k cipészkisipar veszedelme. Akárhogy vesszük, akárhogy vizsgáljuk a pusztuló cipészkisiparos helyzetét, mindig csak azt találjuk, hogy az fokról fokra sülyed a végpusztulásig. És semmi remény sincs arra, hogy ez a sülyedés megálljon, a helyzet javuljon. Igaz, hogy ennek a cipésziparosokon kívül sok más oka is van. Egyik másik döntő fontosságú ok pedig az, hogy a kisiparosok nagy tömege, kevés kivétellel, nincs tisztában gazdasági helyzetével Nem bír tájékozódni, mittevő legyen, hova forduljon. Ez magával hozza azt a reményvesztett közönyösséget, amely szinte csudáktól várja sorsa jobbrafordulását. Csak ő maga nem tesz megmozdulást eziránt. Vagy nézzük meg az évenkénti ipartestületi kongresszusok lefolyását, a napirend összeállítását, tárgyalását, milyen régmúlt időkbeli felfogás, a tények nem látása, szinte szándékos nem ismerése nyilvánul azokon meg. A székesfehérvári kongresszuson pl. az elnöki jelentésben az is benne volt, hogy a kisipar több munkást foglalkoztat mint a gyáripar, tehát az elnökség a kisipart illeti. Hát nem tudnák ezek az urak azt, hogy a gyáripar gépekkel dolgozik, ahol nem a munkás hanem a gép dolgozik. A munkás csak indítja, vezeti, kiszolgálja a gépet, de a tulajdonképpeni munkát a gép végzi el, majdnem minden iparban. Vegyük a vasipart, hol a tömegárut tonna számra ontja a gép, igen gyorsan, igen olcsón. A cipésziparban csupán a szabászatot nem lehet géppel végezni, mert az anyagkezelést, gép nem végezheti. De már a bérlésvásznat, mivel az négyszögletes és egyenlő mindenütt, ezt már gép vágja csekély hulladékkal. És mindezt a cipészkisiparos alig ismeri. Így vagyunk mi cipészkisiparosok a csehországi, mammut nagyságú ,Bata‘- féle cipőgyárral, mely naponta 60.000 pár cipőt készít és dob a világpiacra, melyet a magyar cipészek még hírből is alig ismernek. De amennyire ismerik, olyanformán próbálnak védekezni ellene, mintha az elefántból itt-ott szőrszálakat akarnánk kitépni, hogy megfékezzük az erejét. A cipőkereskedő urak pedig azt hangoztatják, hogy ők nem fognak „Bata-cipőket“ árusítani. Hát ez szép és megható, — de egyáltalán nem bizonyos. Itt sok mellékkörülmény játszik szerepet. Aztán meg a kereskedelemben az az uralkodó elv, hogy az üzlet — üzlet. Mely még a hazája ellen háborút viselő ellenfélnek is szállít (még fegyvereket is) ha abból nagy haszon származik. Láttunk mi már ilyesmit nem egyszer. De eltekintve mindettől, hogy a csehországi mammut nagyságú „Bata“ cipőgyár milyen agyonnyomó súllyal nehezedik rá a cipészkisiparra egész Európában: XXXI. gyasztóképtelenné válik, már t. a tőkeszegény kisipar és kereskedelem —de még a mezőgazdaság is elszegényesedik, az abban élő s dolgozó emberiség újult erő helyett csak elgyengülést, elsorvadást várhat, — de nem boldog újévet és esztendőt! . . . Ilyen szemszögből nézzük és bíráljuk mi a cipészipar és az ország dolgozóinak gazdasági helyzetét. Itt az 1928. év!