Cipőszemle, 1937 (17. évfolyam, 1-24. szám)

1937-01-05 / 1. szám

________________ A hazai bőripar nyersanyagellátásának biztosítása Írta: FRANKL LAJOS, m. kir. kormánytanácsos, a Vigodai Bőrgyár ügyvezető igazgatója Az ipari nyersanyagellátás biztosítása már esz­ behozatalára. Csak meg kell nézni a statisztikai adatokat és akkor pontosan meg lehet állapítani azt, hogy milyen súlyos milliók vándorolok ki de­vizák alakjában az országból a nyersbérszükség­let biztosítása érdekében. Ez a szomorú helyzet pedig éppen akkor áll elő, amikor itt a magyar állattenyésztés jelenlegi keretei mellett ezt az importot, legalább jórészben, elkerülhetnénk; nélkülözhetnénk akkor, hogyha rá­térnénk a tengerentúli országoknak, vagy a kon­tinens északi államainak azon rendszerére, amely­­lyel élőállat-kivitel helyett fagyasztott hús export­jára rendezkedtek be. Kétségtelen az, hogy a fa­gyasztott hús kivitelének megindításához külön­féle beruházásokra volna szükség: húsfeldolgozó gépekre, hűtőkamrákra és a fagyasztott hús távol­sági szállítására alkalmas vasúti szerelvényekre és hűtőkocsikra, de ezek az invesztíciók bőven meg­térülnének azáltal, hogy bennmaradnának az or­szágban azok a melléktermékek, amelyek jelenleg az élőállat-kivitel­­révén innen kivándorolnak. Ezek között ránk nézve legfontosabb a nyersbőr. Előáll tehát az a visszás helyzet, hogy a hazai nyersbőrfeldolgozó ipar kénytelen sokszor — is­métlem, — súlyos áldozatok árán keresztülvitt ki­viteléből termelt valutákat visszaadni nyersbőr­import alakjában, valutákat adni olyan a bőrfel­dolgozó ipar szempontjából szükséges nyersanya­gokért, amelyeket innen az élőállatkivitellel mint mellékterméket viszünk ki a külföldi piacokra. To­vábbiakban, ha követni akarjuk az illetékes kö­röknek azt a kívánságát, hogy hazai iparunk nyers­anyagát lehetőleg valuta nélkül szerezzük be, ak­kor ez az argumentáció is elegendő azon felfogás alátámasztására, amelyet fentebb kifejtettem. Előáll továbbá az a különös állapot is, hogy olyan külföldi államok felé irányul élőállatkivite­­lünk, amelyeknél szigorú nyersbőrkiviteli tilalom van érvényben. De még azokban a relációkban is, ahol ilyen tilalmak nem állanak fenn, mutatkoznak olyan jelenségek, amelyek felett napirendre térni nem lehet. Ezek a magyar élőállatokat importáló téridők óta egyik legnagyobb probléma. Meg kell állapítani azt, hogy az illetékes tényezők, felismer­ve az ipari termelés folytonosságának biztosításá­hoz fűződő fontos gazdasági érdekeket, ezen a té­ren igyekeztek is mindent megtenni, ami a jelen­legi valutáris helyzetben módjukban volt. Bizo­nyos az is, hogy az elmúlt években az ipari nyers­anyagellátás zavartalan biztosítására irányuló tö­rekvéseket a Nemzeti Bank valutáris helyzete de­terminálta elsősorban. Igen természetes, hogy a Nemzeti Banknak, de a helyes gazdasági politika alapjait biztosítani kívánó kormánytényezőknek is az volt a törekvése, hogy a nyersanyagellátás olyan rendszerét vezessék be, amely lehetőleg kompenzációs árucsere-forgalom keretében, tehát áru és nem pedig deviza­kiegyenlítéssel rendezze a nyersanyagimportot. Elsősorban olyan nyers­anyagokról van szó, amelyeknél a behozatal elke­rülhetetlen. A nagy iparvállalatok, köztük a hazai nyers­bőrt feldolgozó gyárak is, éppen erősen valuta­termelő jellegüknél fogva voltak abban a helyzet­ben, hogy a nélkülözhetetlen külföldi nyersanyag importjának terheivel nem terhelték meg a kor­mányzatot, hanem igyekeztek a külföldi nyers­anyagok beszerzéséhez szükséges külföldi kifize­tési eszközöket önkompenzáció formájában maguk megszerezni. Ez a nagyobb vállalatoknak biztosí­tott önkompenzációs lehetőség a gyakorlatban tel­jesen be is vált, úgy, hogy valóban szükség volna arra, hogy a kormányzat az önkompenzációs jog további kiterjesztésének gondolatával foglalkozzék. Ez az önkompenzáció azonban nem jelent semmiféle előnyt azokra az iparvállalatokra, ame­lyek e felhatalmazással élve, ebben a formában biz­tosítják ipari termelésükhöz szükséges nyersanya­gaikat. Ahhoz, hogy kompenzáljanak, szükséges, hogy a múltban is forszírozott és igen sokszor nagy áldozatokkal járó exporttevékenységet to­vábbra is, sőt fokozott mértékben folytassák. Ket­tős cél áll előttük: egyrészt szolgálják a kormány­nak azt a felfogását, amely szerint a magyar ipar­nak mindjoban be kell magát állítania valutater­melő célok szolgálatába, másrészt pedig export­juk ellen­értékeként befolyó devizájukat saját nyersanyag szükségletük fedezésére fordíthatják, a kormány által megadott önkompenzációs lehető­ség révén. Az önkompenzációs rendszer önmagában azonban csak az ipari nyersanyagellátás fizetési le­bonyolításának technikai megkönnyebbítését szol­gálja, de semmiesetre sem azt az általános elvet, hogy biztosítsuk a nemzetgazdaságunk és fizetési mérlegünk feljavításának szempontjából annyira fontos nyersanyag-önellátást. Ha végigtekintünk a par excellence ipari államokon, azt kell látnunk, hogy kormányaik a legnagyobb erőfeszítéseket fej­tik ki az irányban, hogy a belföldön nem termelt ipari nyersanyagokat, amelyekben eddig behoza­talra voltak utalva, pótanyagokkal helyettesítsék. Ezen a téren Németország ál az első helyen, amelynek fejlett ipari technikája máris nagy ered­ményeket ért el. Mennyire fontos volna a valutárisan szegény és ma is a kötöttség állapotában lévő nemzetgaz­daságunknak, ha az iparunkhoz szükséges nyers­anyagokat itthon termelnék. Az ipari nyersanyag­­ellátásnak ilyen biztosítása Magyarországnak élet­érdeke. El kell ismernünk azt, hogy szép eredménye­ket értünk el akkor, amikor külföldi szénbehoza­tal helyett rátértünk a barnaszén-ellátásra, amikor már sikerrel folynak a szén cseppfolyósítására irá­nyuló kísérletek, és amikor az eddig nagyrészben importált textil-nyersanyagokat, de más ipari nyersanyagokat is, hazai beszerzésű segédanya­gokkal tudjuk pótolni. Mindezek után önként tudódik az, hogy olyan nyersanyagokban, amelyek bőven állanak rendel­kezésünkre az országban, célunk csak az lehet, hogy ezen nyersanyagok teljes mértékben, tehát az utol­só dekagrammig a hazai termelés rendelkezésére álljanak és minden olyan kereskedelempolitikai megállapodást elkerüljünk, amely lehetővé tenné azt, hogy az országban található ipari nyersanya­gok az országból kivizessenek. Ezen a téren első­sorban a hazai nyersbőrfeldolgozó iparnak vannak kívánságai. Ezek a követelések azonban nem az ipar magánérdekeit szolgálják elsősorban, hanem általános gazdasági érdekeket. Azt kell ugyanis ta­pasztalnunk, hogy az utóbbi időben mindjobban érvényre jutó éllőállatkivitel forszírozása azzal a szomorú következménnyel járt, hogy a hazai bőr­ipar mindjobban rá­­van utalva külföldi nyersbőrök államok a nyersbőrt, mint a legfontosabb mellék­­terméket, maguk dolgozzák fel és az így feldolgo­zott magyar nyersbőr idegen államok tikettjével megy ki más fogyasztópiacokra, és megtörténik, hogy éppen a magyar nyersbőrből másutt feldol­gozott áru csinál konkurrenciát a piacon a közvet­lenül exportált magyar készbőrárunak. Versenyt támaszt, mert ezek az erősebb gazdasági pozíciójú államok hatalmas exportprémiumokat is biztosíta­nak iparaiknak. Végül még rá kell mutatnunk arra, hogy élő­állat-kivitel helyett a húsexport forszírozása a hazai nyersbőrfeldolgozó ipar érdekein, de valutá­ris szempontokon felül a mezőgazdaságot is szol­gálja, mert kétségtelen, hogy a bőripar ezen mel­léktermék révén egyik legnagyobb fogyasztója a magyar mezőgazdának. Nem kell attól tartanunk, hogy az élőállatkivitel korlátozása után az állat­­árak esnének, mert a feldolgozott hús exportja ta­lán még nagyobb előnyöket jelent, mint az élő­állaté. Itt egyébként már tapasztalati példákra is rámutathatunk, elsősorban arra, hogy élősertés­­kivitel helyett a magyar húsfeldolgozó ipar a nagy nyugati piacokon, főleg pedig Angliában, olyan­annyira népszerű baco-kivitelre, valamint a dobo­zos sonka exportjára is berendezkedett, még­pedig szép eredménnyel. Az ipari önellátás biztosításának fontossága mellett újból hangsúlyozom, hogy az ipari nyers­­anyagönellátás is legalább egyenrangú probléma ezzel és hogy ennek a nyersanyagöne­llátásnak elő­feltételei és adottságai hazánkban ezidőszerint leg­inkább a bőriparnál vannak meg. gpfeZEMjft _ 1937 január 5 Bejegyzett Wolfner Gyula és Tsa cipőgyár BUDAPEST — ÚJPEST Mennyivel drágult a készbor 30 0­0 -es emelkedéssel szemben a cipő 1936-ban?­ára alig változott Az elmúlt esztendőben rendkívül mértékű áremel­kedés volt a bőiparon, amely a bőr és cipőszakmát rendkívül közelről érdekli. Egész hihetetlen az az áremelkedés, amely a szak­mában észlelhető volt a nyersanyagok tekintetében. A világpiaci helyzet következtében ezek a körülmények nemcsak a magyar piacra, hanem hasonlóképpen a kül­földre is állanak, mert a világpiacon kialakult fantasztikus nyersbőráralakulás erősen befolyásolta a külföldi kész­­bőrpiacot is. Tulajdonképpen az áremelkedés már 1935 év máso­dik felében indult meg és a készbőr árakban már akkor is igen szilárd volt a hangulat. 1935 szeptemberétől de­cemberéig a krupon ára 90 fillérrel emelkedett. Ez az irányzat aztán folytatódott és különösen a nyári hóna­poktól kezdődően olyan erős hossz volt, amely a kon-Wolfner kivágási klupon 6—7 kg Hungária fekete bor LM ezüst 9—12 Kristálybélés zöld bélyeges 3—4 kg. Ha a három borfajtának átlagos áremelkedését te­kintjük, úgy azt látjuk, hogy ezen három cikk alapján egy esztendő alatt az áremelkedés 30 és fél százalék volt. Láthatjuk egyúttal azt is, hogy százalékszerűen a krupon drágult meg legnagyobb mértékben, míg a box ára 15°/v­al kisebb arányban emelkedett. A készbőrárak alakulására azonban annyi szempont van hatással, így a nyersbőrpiaci helyzet és hangulat, az évszak, az exportlehetőségek, a kereslet stb., hogy ilyen százaléktáblázat alapján véleményes vásárlásokba még­sem lehet bocsájtkozni. Tény az, hogy az angol vám­emelés erősen visszavetette felsőbőr exportunkat s mi­vel az utóbbi esztendők alatt olyan bőrgyárak is be­rendezkedtek felsőbőrgyártásra, amelyek eddig ezzel nem foglalkoztak, megnőtt a kínálat a belföldi piacon, ami az áralakulásnál is érezteti hatását. Nem vitás, hogy a cipőárak alakulására a készbőr junkturális idők minden perspektíváját is túlszárnyalta. A nemzetközi háborúk és az állandó háborús ké­szülődések, a bőripart teljesen igénybevették és a bor­készleteket teljesen kimerítették. Természetes, hogy ily­­módon a nemzetközi spekulációnak tág tere volt. Ezek idézték elő, hogy a világpiacon mindenütt, és ennek következtében természetesen Magyarországon is nyers­bőrökben és készbőrökben rendkívüli áremelkedés volt. Az utolsó félévben az árak úgyszólván hétről-hétre emelkedtek és szinte hozzátartozott a szakma programm­­jához az, hogy az árak fokozatosan drágultak. Ha visszatekintünk az 1935 év végén és 1936 év vé­gén levő árakra, úgy e számokból kiderül, hogy az árak átlagban 30'/2°/o-al emelkedtek. Az egyes standard cik­keknek az árai egyébként a következőképpen alakultak: 1935 dec. 31. 1936 dec. 31. Különbözet árban %-ban 460 + adó = 509 630 -­ adó = 697 1.88 37%/­ 160 + adó = 177 195 + adó = 216 0.39 22% 640 + adó = 708 890 + adó = 984 2.76 32­1% áremelkedés rendkívül módon drágítólag hatott, de ha figyelembe vesszük, hogy időközben életbe lépett a 48 órai munkaidőre vonatkozó korlátozó rendelkezés is, amely a munkabéreket mintegy 20%-al emelte, mert a cipőipari munkások nyolc óra idő alatt ugyanannyit ke­­resnek, mint a megelőző tíz órai munkáltatás idejében, úgy nem lehet kétséges, hogy a cipőtermelés rezsije és a cipők nagybani árának milyen mértékben kellett emelkednie. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a detailkereskede­­lemben a cipők árai szinte alig változtak és még ugyan­azon az árnivón vannak, mint az elmúlt esztendőben. A cipőkereskedelem nem volt képes az árakat emelni és ebből tisztán kiviláglik, hogy a cipőkereskedelemnek az elmúlt esztendőben milyen súlyos belső vesztesége volt, mert a beszerzési terhek fokozódása és a viszonteladási áruivó változatlansága csak veszteséges eredményeket jelenthet.

Next