A Munkaadó, 1931 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1931-01-05 / 1. szám

1. oldal. imzz»A MSlfaiCAADé KCLl­ ktlV az építőmesterség KELETEM Erdély, 1930 december hó. Régi emlékek, idéződnek fel bennem az & hó 8-án, Kolozsváron tartott építőmesteri kongresszus alkal­mával: különös hangsúllyal Budapest építőtudomá­nyosságából nagy oktatóerőt éreztem, mert tannak kultúrsugarai rezegtek köztünk. A megjelent tagok különféle nemzetisége sem volt a szokás szerinti so­vén válaszfal. Az építőmesteri foglalkozás intellek­tuális jellege színvonalt adott a végig­­magyarul le­folyt kongresszusnak és azt lelki egységben is öntötte. A szász kollégák nemcsak numerikus többségük által,­­hanem lelkességükkel is legszámottevőbb tag­jai voltak a kongresszusnak. Régi emlékem különösen az, amikor a Váci­ utcai Új városházban jó 25 éve kimondtuk a Magyar Építő­iparosok Országos Szövetségének­­ megalakítását. Akkor közös baj­­ hozott össze mindnyájunkat, az építőipari szakma mindenik kategóriáját. Koch Ká­roly kartársnink felrázó, lelkes szavai érthetővé­­tet­ték a helyzetet: ha nem szervezkedünk, elveszünk, de velünk kull porba a polgári világrend is. ,Az ország építőmestereinek vezérszólamát i; megértette , és kö­vette minden iparos. A polgári termelési rend, a család és az Istenhit filozófiai érvénye is meg volt mentve.­­ Nyomorúságunk, kenyérgondunk azonban nem volt akkor. Jó karaj állott bőséggel­­mindenkinek rendelkezésére. Több volt a fóka, mint ember. Társa­dalom­­kiépítésben egy felsőbb fok megteremtését értük el: a végleges rendet. Munkát kaptunk szervez­kedésünk által. Pénzért, az emberi izomerő által pro­dukált, tényleges ellenértékét. Itt Keleten minket nem is­­annyira a baj, mint inkább a bajokból k­eletkezett piramidális nyomorú­ság, vagyis a munkaalkalom teljes hiánya hozott össze. Különös is ,ez a mi foglalkozásunk, amit építő­­mesterinek hívnak. [Paródia! Fából vaskarika! [ Ta­nu­lt ember, és mégis iparos. Iparos, és tanult ember. A főiskolát végzett egyének egy része saját társadalmi és szellemi szintezőműszerének egyélű leolvasásával, részünkre egészen más, mélyebbre nyomott nívót akarna megállapítani mint amit ia­való reprezentál, pedig­­a mesteremberekkel egy kategóriába mégsem lehet minket, építőmestereket már a kifejezetten szel­lemi elfoglaltság következtében sem összegyömö­szölni. Annak idején, amikor elhatározták az építő­mester képesítését és jogkörét is körülhatárol­ták, szükséges volt az ipari értelmiség eme nemzetileg értékes rétegére, ahol az iparűzést még csak főiskolai végzettségűekre tudták bízni. A jó építőmesterek a beléjük helyezett bizalomnak megfelelve terveztek, azután tár­sadalmilag és fizikailag is felépítették a régi Nagy-Magyarországot és társországait. Ma már fölöslegesek, és útban vannak. A mór megtette a kötelességét: a mór mehet. Több az ember, kevesebb a fóka. Az itteni romániai "helyzet '­megismerésére s­ok ható komponenst kell felvonulhatnom. Habár a­­román ipari és munkaügyi miniszter félreérthetetlen dekrétumban erősítette meg­­ összes régi, építőmesteri jogainkat, azonban még­ sem segí­tett rajtunk. Mintha nem­­is lenne kiadva rendelet! Jóllehet Erdély ipari főfelügyelője, — Wies inspektor — európai rendet akar­ , tehetetlen , a közigazgatás nemtörődömsége miatt. Az Ó-Romániából ideterjedt szellemet kell emlí­tenem, amely minket elsősorban lenyomott. Ott túl a Kárpátokon ugyanis mindenki „mester”, aki űzi a „mesterségül”-t, vagyis kalapálni tud. Az utcáról fogják fel ott a mesterembert, ahol rendes „stand”-juk van. Ott helyben alkusszák jól pl. a kéményseprést, a falazást, vakolást, ajtó- és ablakjavítást. Nincs kivétel a „stand-rendszer" tekintetében az ügyvédi foglalkozásnál sem. Az ügyvédek is sorban áll­nak a bírósági épület folyosóján és az arcképről leolvasható bizalom alapján választ a paraszt magá­nak a tárgyalásra ügyvédet. Természetes, hogy­­a tárgyát csak akkor ismerő ügyvéd, ki kell pótolja a fogyatékosságot. Ezért bősz hanghordozással és nem jogi megalapozással viszi az ügyet. A parasztnak a torok ad imponáló benyomást. Újabb tárgyaláskor már más ügyvéd lármázik ugyanabban a kérdésben és megtörténik, hogy a régebbi ügyvéd ezen az új tárgyaláson épp az ellenfelet képviseli. Mi építőmesterek foglalkozásunknak­­ szószerínt románra­­való lefordítása miatt lettünk „maistru construktor’’-ok. Ezért a román népies ethimológiai sejtés olyanok gyanánt minősít, mint akik szintén kiállhatunk „mesterekéként a standra, sorba, munkavállalás végett, mert mesterek, maisterek va­gyunk, címünkben nincs meg ;a foglalkozás intellek­tus­ volta. Erdélyben az általános nagy nyomort és ezzel az építőmesterét is a földreform elhibázott rendszere okozta, melyben a vezető motívum ,az volt, h­ogy csak elvenni mentől többet a n­em románoktól,­­ vagyis a kisebbségektől. Ennek az elvnek alapján még az összes erdélyi városok telkét is kivétel nélkül felosz­tották és kisajátították. Ma a városok, ha , építeni akarnak, vissza kell vásárolniok az agrárreform ré­vén tulajdonossá lett egyénektől, régi, saját telkeiket. Az építőmesteri kongresszus által elfogadott és a­ kormányhoz intézett memorandum így festi a kisa­játított telkekre vonatkozó képet: „A felsorolandó bajok miatt az építés ma Ro­mániában a legnagyobb luxus. Csak nagyon gazdagok építhetnek. Oly rettenetes drága az építés, hogy csak a jómód bírja meg. Ezért rendes, polgári házépítés ma a legnagyobb rit­kaság. Az agrárreform útján lett telektulajdo­nosok által összeharácsolt kunyhószerű épüle­tek nem nevezhetők a szó igaz értelmében épí­tésnek. Ezek inkább iróniái az építészetnek, egyben azonban hű tükrei annak az óriási köz­nyomornak és lakásínségnek, melyben az or­szág már tizenegyedik éve sínylődik. Mi nem a hasonló városszéli nyomortanyákat akarjuk építeni,­­ hanem a középosztály részére aka­runk rendes, higiénikus hajlékot. A polgárias kulturigényeknek megfelelő olcsó építést kép­zeljük magunk előtt, mely házasságalapítás­hoz szükséges. Meleg otthonok létesítését lát­­juk­ hiányzónak!” Így fest tehát az itteni tömegépítés. Faluhelyen ezek a teljesen­­egyforma tákolások nem feltűnőek, városokban azonban egyenesen megütköztetők primi­tívségük alatt. Hasonlót Törökországban lehetett látni. Emlékeztetnek e kunyhók a Berlin külvárosá­ból levő apróra osztott munkasikerteknek téli időben mutatkozó külsejére is, amikor e b­er­­ecs­kék ezer­számra rúgó, kulipirityó- kalibáinak ócskásoktól vásá­rolt­­részei a lom­btalanság idején láthatókká lesznek. A másik nagy baj Erdélyben a városi mérnöki hivatalok tagjai által a­­magánpraxis révén űzött szemérmetlen visszaélés. Aki az­­építtetők közül nem ott terveztet, az várhat az építési­­engedélyre, mert vagy elhúzzák az időt, vagy pedig lehetetlen­­műszaki kikötéssel teszik drágává a felépítést. Az építőmes­teri memorandum így szól ez ügyről: „Minden másfajta magánpraxist megenged­hetőnek tartunk, tőlünk bármit is űzhetnek,­­ kizárólag csakis az oly tervezésektől kérjük eltiltani a városi műszaki alkalmazottakat, mely tervrajzok elbírálás végett a városhoz kerülnek és sorsuk a városnál dől el”. „Egyes városokban a fizetés elégtelensége is ok lehet talán arra, hogy magánpraxis címén súlyos esetek történnek a műszaki alkalmazot­tak összeférhetetlenségének rovására. Kor­mányrendelet kell, mert a helyzet valóban tarthatatlan. Ugyanis minden városban a köz­­tisztviselő, műszaki alkalmazottak végzik majdnem kizárólag az előforduló összes ter­vezéseket. Privát architekt-konstruktor vajmi ritkán jut miattuk műszaki munkához, mert még a legkisebb magánmunkát is elkaparint­ják és maguk végzik e köztisztviselők”. „Az elkészített terveket nem saját nevükkel szig­nálják. Megvan a saját vállakozó benfentesük, aki aláír és akinek neve alatt megy az üzem. So­k esetben e terveket a mi békebeli kőműveseink és napszámo­saink vállalatában hajtják végre. Tehát nemcsak a tervezéstől, hanem a munkától is elesünk, mert ez építéseknél vajmi ritkán nézik meg,­­hogy képesített adófizető egyén építi-e?­i és nekünk architekt-kon­­struktoroknak régi napszámosaink ma a mi tényleges konkurenseink." A kongresszus kérte az­­építőanyagoknál a mai vasúti fuvarbéreket a háború előttinek másfélszere­sére leszállítani, a mostani 5—800 százalékos óriási árról.A legkimagaslóbb észrevétel volt a romániai ce­mentuzsoráról szóló rész. A kongresszus megemléke­zése erről kivonatosan ez: ,íírás­z országokban a cement vagononként az épület színhelyén 10.000 lejbe kerül. Nálunk ugyanez 80.500, tehát háromszorosa a más országban fizetett árnak. Ezt igazolandó cseh, jugoszláv, német és ma­gyar gyárak mérsékelt árajánlatait becsatolhatók. A mostani csimzborasszóvám ötször annyi, mint a cement egész termelési költsége. Ezért kérünk nor­mális vámot, mellyel versenyképes is maradhasson a cement. De ne lehessen több a vám, mint a külföldön is elismert eladási áraknak 20 százaléka, vagyis va­­gononként maximum 2000 led. Belföldi cementgyáraink teljesen automatikus gépekkel, majdnem munkás nél­kül dolgoznak, az egész bevételük ezért majdnem tel­jesen­­haszon, tehát a részvényeseké és a vezetőké, miért is a cementgyárakból az országnak­ sincs az­­a haszna, mint más gyárak, rendes, munkással folyó üzeméből. A legális eladás árát túllépő kolosszális védő­vám miatt a széles nagy világon Romániában leg­drágább a­­cement. Ezelőtt pár évvel véletlenül rájöttek, hogy a taxakönyvben a cement vámja egy tizedessel nyomda­hiba folytán 3000 lei helyett, a tízszerest tevő 80.000 leivel volt vagononként illetve. A horribilis vám lep­lezése végett a tömegcikket métermázsa helyett, kilo­­egységeben sorolták fel, és a­­megállapított 0,3 lei he­lyett nyomtatták a 3 leit. (Kilónként ugyanis 3 lei nem kiabál, egy vagonnál 30.000 lej már feltűnően lármázott volna. A­­botrányt okozó cementuzsora letörésére erős kormányintézkedés helyett az 1929. évi taxakönyvben a cement vámja, a tessék-lássék maszlagját míme­lendő, a hibás 30.000 lejről 12.500 lejre korrigáltatott, mely azonban orvoslást jelentő redukciónak egyálta­lán nem nevezhető. Hasonló túlhajtott védvám, mint az azelőtti 30.000 lejes. Ebben az új 1929. évi taxakönyvben már méter­­mázsa az egység és 125 leivel van megszabva, tehát még mindig ép a hatszorosával annak, mint amekkora vámnak lennie kellene. Az olcsó cement az építést oly sokszorosan emel­né, hogy a megnagyobbodott forgalom következtében a gyáraknak is több hasznuk lenne, mint a mostani kisebb forgalom mellett van nagy áraikkal. Mint munkánk után élő egyénekben, megvan ben­nünk is a komoly termelő munka tisztelete. Érezzük, hogy a Cobden-elmélet szerinti vámszabadhatár kezdő iparunk miatt nem kérhető, de fel kell lázítanunk mindenkit cementgyáraink arcpirító merészsége el­len, kiknek üzleti elveire Ford itt szó szerint nem reprodukálható erős kifejezése bátran alkalmazható volna, aki szerint „minden olyan közgazdasági tevé­kenység, mely nem, közvetlenül a termelést szolgálja, hanem csak spektlációval, pénzszerzés a­­célja, nem más, mint az uzsora, egyik formája.­ Nyugat államaiban a megélhetési indexszám 102 és 115 százalék között­­mozog és ennek dacára az ol­csóság elérésére diktatórikus eljárásokat létesítettek. Az ármegállapító diktatúra jogot kapott, hogy a ter­melés kalkulációiba betekintést nyerjen. Rémes, hogy Nagy-Romániában az építő­anyagnak 300%-om felüli indexszáma van, vagyis háromszoros áron felül kell, hogy fizes­sük a cementet. Vasúti szállítási díjban pedig 500%-on felül. Csodálatos, hogy az állam nem veszi észre, hogy milliárdokat tevő építéseinél, mint legnagyobb építtető, százmilliókkal adó­zik a cementuzsorának!” Jogi biztonságról és olcsó kamatról ezek idézhetők a memorandumból: „Az építés mint befektetési ipar, csakis a legki­­egyensúlyozozottabb közgazdasági élettel virágzik, szeizmográfja a legelrejthetőbb, még oly kis jogi vagy politikai bizonytalanságra reagál. A kilengések okozta jelek szerint húzódik el, vagy éppen nem is jelentkezik az építést éltető tőke. Olcsó kamat mellett lehet csak hosszú befektetés­­jellegű, jövedelmező munkát, az építést végezni. Habár a kamatmaximálást nemcsak a kiuzsorázott nép, hanem a jó erkölcs érdekében állónak is tartjuk és meg va­gyunk győződve, hogy a kamatleszállító intézkedések után a tőke egy része keresni fogja még az építésben való elhelyezkedést is, mindazáltal az olcsó építési tőke előteremtésére nem tartjuk a kamatlimittel a kor­mányintézkedést befejezettnek, végre eleget kell tenni mindazoknak a rég húzódó feltételeknek is, melyek a külföldi pénzkínálat előidézésére szükségesek.” A kongresszus végül letárgyalta az alapszabályo­kat és megalakította az „Építőmesterek Szövetségét". Egyhangúlag megválasztott Szövetségi elnök lett: Csiszár Lajos Marosvásárhelyről, aki a kongresz­­szust is vezette. Ügyvezető elnökké választották: Schwecht Ká­rolyt Brassóból; alelnökök: Roth Frigyes mérnöképítész Brassó és Purcariu Constantin Lugos. Választottak még 8 tagú választmányt és 2 el­lenőrt. Székhely 3 évre Brassó. Tagdíj egyelőre évi 1200 lej. Érdekes, hogy a kongresszuson az építőmesteri címnek románul való megfelelő jó visszaadása keltett legélénkebb vitát, amivel aztán eldőlt az Egyesület címének megállapítása is. A kongresszus a francia „Architect-constroucteur”, románul az „Architect con­structor” címet fogadta el az „architect” címmel szem­ben, mely szabad művészeti foglalkozást jelez, akár mint a festő vagy a szobrász címe. Az „architect deco­­rateur" cím csak rajzoló foglalkozást határoz meg, ezért az elfogadott cím egyben a szerkesztésért is fele­lős oly minőségű intellektuális foglalkozást ír körül, melyben benne foglaltatik az is, hogy az illető vállal­kozást, vagyis építkezést is foglalkozásszerűen űz. Az alapszabályok szerint a világ építőmesteri alap 1931 január 5. BORLEMEZEK éi S SZIGETELŐ ANYAGOK Bollarit r.-t, IX. ker., Calvin-tér 7. TELEFON : Automata 879-18, 851*81.

Next