Honi Ipar, 1909. július-december (10. évfolyam, 13-24. szám)
1909-07-01 / 13. szám
1909. JULIUS L Első Magyar Torontáli Szőnyeg- és Bútorszövetgyár Nagybecskereken. Készít kézzel csomózott smyrna-szőnyegeket minden nagyságban, stylben, bármely színben és terv szerint (kerek és tojásdad alakban is). Továbbá bársonyszerű Tournay, Royal és Velvet sima és mintázott futószőnyegeket 300 cm. szélességig (szobák teljes bevonására), úgyszintén brüsszeli, Tapestry, hollandi és futófutókat Iroda és raktár: Budapest, IV., Semmelweis-Utca 12/a. ♦♦♦ Telefon 1982. meg a magyar ipar talaját. Nem tartozott a modern spekulánsok közé, kik hideg számítással, minden eshetőség gondos mérlegelésével haladnak a maguk utján, •—• a magyar ipar egy igazi idealistája volt ő, ki minden egyes vállalkozásába beleoltotta a legnemesebb, legeszményibb felfogást. Ennek a férfiúnak lehettek hibái, de ezek a hibák csak rajta bosszulták meg magukat, a magyar ipar csak az ő nemes, tiszta erényeit élvezte. És azért markolt úgy bele lelkünkbe az ő temetésén annak az öreg munkásnak beszéde, ki a meggyőződés erejével állította, hogy itt marad majd Rigler József Ede szelleme. Vajha igaz lenne ! Vajha itt maradna az ő törhetetlen akarata, az ő ragyogó áldozatkészsége és vajha ezek az erények alapoznák meg az erős, az új gazdasági Magyarországot! Goldzieher Géza: Egyre-másra olvasunk be referádákat és szapora szavú tudósításokat az OMGE üléseiről, amelyek világgá eresztik az ott lefolytatott nagyszerű eszmék és szónoklatoknak egész sorozatát. Messze érdemen felül foglalkoznak az ott elhangzott eszmék körül kifejlődött vitákkal a közvélemény és a napi sajtó, valamint a szakirodalom is. Igaz, hogy nem kisebb jelentőségű thézist kegyeskedtek ott felállítani, mint azt, hogy agrárállam vagyunk és a közvetítő kereskedelem az oka a drágaság előidézésének. Egyik kiváló nemzetgazdászunk kitűnően jellemzi az ott elhangzottakat »emelkedett szellemű közgazdasági felfogásnak« s magunk sem foglalkoznánk ez emelkedett szellemű közgazdasági felfogással bővebben, ha nem látnák, hogyan fészkeli be magát a hallottak nyomán a társadalom majd minden rétegébe a hit, hogy minden rossznak, minden bajnak oka: a közvetítő kereskedelem. És ezt a szellemet, ezt a bölcseséget nemcsak a hivatalos mezőgazdaság mintegy látható kifejezője, az O. M. G. E. hangoztatja, hanem elérték ma már minden vonalon azt, hogy Stuart Mill, Sismondi, Rocher, Smith és mások tanításai dacára, még mindig, sőt mindegyre jobban terjed az a hazugság, az a tudatlanság diktálta felfogás, hogy a kereskedelem egy szükségtelen rossz, és hogy ez a drágaságnak egyedüli okozója, s a drágaság elleni védekezésnek kiinduló pontját abban kell keresnünk, miként lehetne a fogyasztót a termelőhöz minél közelebb hozni, másképp mily eszközökkel lehetne a kereskedelmet kiküszöbölni. Nem anakronizmus-e, hogy a már százszor elhangzottak, az egész modern kulturvilág által elfogadott azon tantétel dacára, mely szerint a kereskedelem azon közgazdasági tényező, amely a javaknak idő és helybeni helyes elosztása által árnivelláló hatással van, és mely szerint a kereskedelemre eső kereset, épen csak mintegy jutaléka annak a nagy nemzeti vagyonosodásnak, amelyet ténykedésével előidéz : még külön is bizonyítgatnunk kell, hogy minden egyéb inkább lehet okozója, a — sajnos, elég súlyosan érezhető — drágaságnak, mint a hazafias magyar kereskedelem. Hisz bennünket kereskedőket nyomorít meg legjobban a közigazgatás, vasút, posta, pénzügyigazgató, finánc, statisztika, végrehajtó ; minden, ami ez államban történik, nélkülünk, felettünk és ellenünk történik, és mindez csak abból az antimerkantilis irányzatból fakad, amelynek eredő forrását az ilyen értekezleteken elhangzó egészségtelen, hazug tanoknak és annak a széleskörű nyilvánosságnak tudjuk be, amelyhez a magyar publicisztika érdemtelenül hozzásegíti a mezőgazdaságiakat, más nyelven : agráriusokat. Már a jó öreg Smith Ádám, utóbb Colbert, Nagy Frigyes, List Frigyes, Carey és mások is kimutatták, hogy egy országnak, amely folyton nyersanyagokat szállít ki és helyettük ipari termékeket hoz be, el kell szegényednie, nyomorgónak kell maradni. Mit is csinálnának hát a kereskedelmet egyre ócsárló agráriusok, ha termékeiket a kereskedelem nem helyezné el, vagy át nem venné, vagy ha azokat az ipar nem venné oltalmába, fel nem dolgozná ? Hja, frázisokkal ideig, óráig félre lehet vezetni a minden nagyhangzású kiszólásoknak felülő tömeget, de kiváncsiak vagyunk, vállalják-e majd ezek terjesztői ország-világ előtt a romboló hatásért a felelősséget. Nem hiszem. Majd csak megint elütik ezt is, néhány szép hangzású cikornyás körmondattal. Tolstoi írja egyik könyvében, hogy a Fidzsi-sziget vad lakossága szintén termel gabonát és gyapjút, amivel azt akarja mondani, hogy ehez nem kell kultúra, ezt a legprimitívebb közületek is tudják. Nem lehet tehát elfogadni azt az annyiszor hangoztatott szólamot, hogy agrárállam vagyunk és annak is kell maradnunk, mert ez a kultúrának, a fejlődésnek legalsóbb fokát jelenti, amelytől szabadulnunk kell, amelyen felül kell emelkednünk. Mosolyogva olvassuk a nagy, modern kulturállamok történetében, hogy egyes exploitálatlan, vademberek lakta országokat miként hódítanak meg, silány ipari termékeiket reájuk oktrojálván, és helyette hogyan viszik el tőlük nagyértékű nyers terményeiket, mosolygunk, pedig amíg csak mezőgazdasági állam akarunk lenni, magunk sem vagyunk különbek e szegény, kiszipolyozozott, kizsákmányolt félvadaknál. Ha a drágaság igazi forrását, okát keressük, akkor nézzük azokat a viszonyokat, amelyek a termelési, belforgalmi, helyi, piaci és egyéb, talán politikai okokban is gyökeredznek. Kezdjük mindjárt a felemelt agrárvámokon, amelyek éppen A drágaság és a gazdák. Irta : Dán Leó, a budapesti kereskedelmi és iparkamara beltagja. 3 NAXOS BUDAFOK. csiszolókorongokat WTM I I Pp WUT UT H “ magas hőfokúlag „Cl A égetett korongot ......... 1 méter átmérőig -----saját korongégető kemencéiben!