Honi Ipar, 1928 (21. évfolyam, 1-22. szám)
1928-01-05 / 1. szám
‘A HONI IPAR J KORSZAK Írta : FENYŐ MIKSA „Sötétnek látom a jövőt“, „pesszimista vagyok“, mondják, vagy inkább suttogják egymásnak az emberek. Bajok lesznek: fogyasztási válság, termelési válság, drágulás, nyugtalanság, talajbeomlások. Senki pontosan meg nem tudja mondani, hogy miért, hogyan (a konjunktúrakutatás tenyérjósló tudománya lassan-lassan és talán helyesen visszafelé néző próféciává alakul át), de mindenki látja már az égen a csillagzatot — tüzes kardképet, vérfátyolba borult napot —, mely elkövetkező veszedelmeket hirdet csalhatatlanul. Már az elmúlt esztendő utolsó három hónapjában mindinkább nyilvánvalóvá váltak egy közelgő fogyasztási válság jelei, melyeket a Pénzintézeti Központ olyan ügyesen ismertetett jelentéseinek ráolvasó gyógymódjával sem lehetett megszüntetni; az új esztendő pedig éppen a legfőbb iparok — a gép- és textilipar — terén olyan szomorú hangtalansággal köszönt be, hogy nagyon is meg lehet érteni ennek az összebuvó, rossz kedvet, rossz augurokat továbbadó társaságnak idegességét. S mind többen tartoznak ebbe a társaságba. Az egyiket — gondolkozó logikus fő — Németország közgazdasági viszonyainak alakulása aggasztja, ahol egy pénzügyi és termelési válság minden tünetét látni véli, melynek számára feltétlenül átviharzik a Németországtól keletre fekvő területeken is, pusztítva és következéseiben talán tisztítva is, s aminek csak egyik előjele kereskedelmi mérlegünk növekvő passzivitása. A másik — koncepciózus és eredeti gondolkozású közgazda — a magyar mezőgazdaság válságában látja az elkövetkező bajok kútforrását. A mezőgazdaság kénytelen áruit világpiaci árakon vesztegetni; adóterhe a háborúelőttinek duplája; kamatterhe szintén csaknem a dupláját jelenti a háborúelőtti tehernek és amit vasúton hozat és elszállít, annak fuvarját hatvan-hetven százalékkal fizeti meg drágábban. Kell, hogy ez elsősorban fogyasztóképességének csökkenésében jusson kifejezésre, ami azt jelenti, hogy kevesebb vasat fog felhasználni, kevesebb gépet beszerezni, kevesebbet építeni, kevesebb ruhát fogyasztani, stb. stb. És mindemögött az államnak a közgazdasági élet elevenjétől mind élesebben különváló alakja, nőttön-növő dimenziókban, mindinkább öncélúvá válva. Százötven—százhatvanmillió pengő felesleggel, melyet aztán jórészt úgy költ el, ahogy azt egészséges üzletvezetés, előrelátható szociálpolitika mellett aligha lenne szabad. Dupla adót szedve be a mezőgazdaságtól, mikor kétséges, hogy várjon bírja-e az egyszeri terhet, a szociális terheknek több tízmillióját nehezítve az iparra, mely sehogysem tud megbarátkozni a gondolattal, hogy a szociális politika az ő privát ügye s az állam legföljebb csak a törvények megszövegezését, a protegáltak elhelyezését vállalja, — sub titulo „kommercializálás“ harminc—negyvenmillió pengő szociális terhet hárítva ■az államvasutakra, mely ezt azután megokolatlanul megdrágított tarifákból izzadja ki, — s így végig az egész vonalon, mialatt a gazdasági élet szimulánsai sorjában kidőlnek. Mezőgazdasági válság, ipari válság, pénzügyi válság... komoly, komoly esztendők következnek. Vájjon így van-e? Vájjon lehet-e, szabad-e vaskövetkezetességgel a gazdasági fejlődés gondolatsorát végiggondolni, mikor éppen az utolsó tizenöt év tapasztalata azt bizonyítja, hogy egyik-másik tényező mindig kimaradt a számításunkból és bármily éles logikával gondoljuk is végig a dolgokat, rendszerint úgy vagyunk mint Jules Verne holdba szándékozó tudósa, kit számításaiban az ablakán bezúgó vihar zavar meg, táblájáról letörölve az egyik koefficienst. Szóval esetleg máskép is lehet, kifelejthettünk egy tényezőt, mely ígéretesre fordíthatja dolgainkat, mellőzhettünk egy kalkulust, mely a holdba röpíthet. Ami szám azonban a táblákon áll, az valóban nem szépet mutat; a háború utáni esztendők zavarása után nagyon is megszoktuk, hogy a gazdasági élet momentumait szépítő szemmel ítéljük meg. Abból, hogy pénzünk stabilizálódott és az államháztartás egyensúlya helyreállt, hogy a külföldi tőke szívesen keres elhelyezkedést nálunk, hogy az emberek építkezésre szánták el magukat s a bankokban valamelyes betétek kezdtek mutatkozni, ezekből és ilyenekből szívesen vontunk le optimista konzekvenciákat. Szívesen hittük, hogy ez a vonal grafikonunkon már csak felfelé irányulhat és kissé meglep, lelkileg szinte készületlenül talál, hogy másként is lehet. Talán éppen ez a hiánya a lelki felkészültségnek magyarázza meg azt az idegességet, gyanakvó és már-már gyűlölködő hangulatot, mely a különböző termelési ágakat egymással szembeállítja s java energiájukat igénybe veszi. Ami küzdelem ebből adódik, ami törekvéseket ilyen körülmények között érvényesíteni ívell, abban a gyáripar pozíciója minden más termelési ágnálkedvezőtlenebb. A mezőgazdaság politikai befolyása az országban abszolút; azt nem tudja megcselekedni, hogy kedvezőbben alakuljon világpiaci elhelyezkedésének lehetősége, de azt igenis el tudja érni, hogy olyan intézmények létesüljenek, melyek a mezőgazdaság cikkeinek elhelyezését megkönnyítik és olyan kormányzati intézkedések történjenek, melyek a mezőgazdaság adó- és fuvarterhein enyhítsenek, ami ellen egyébként senki szót nem vethet. A kisipar és kereskedelem politikai befolyást jelent; semmi kétség, hogy ez a politikai erő figyelmessé teszi az ő ügye iránt a kormányzatot; eddig is történt miegymás e téren, a jövőben — ha a politikai erővel, melyet képviselnek, helyesen bánnak —, több is fog történni. A gyáripar nem jelent politikai erőt és éppen az ipari munkásság, mely a gyáripari termelés révén politikai erőt képvisel, ritkán használja ezt a gyáripari termelés érdekében, sőt a leggyakrabban ellene. A gyáripar politikai szervezet, sőt ilyen szervezkedés lehetőségének hiányában a maga igazát egy úton tudja csak érvényesíteni: az argumentálás, a meggyőzés útján. Számok, számoszlopok segítségével, tehát csupa olyan bizonyítékokkal, melyek a legmeggyőzőbbek volnának, ha az emberek hajlandók lennének erre ügyet vetni. Más mód, mint a meggyőzésé, az érvekkel keményen alátámasztott ellentmondásé a gyáripar számára nincs. És éppen ezért nem véletlen, hogy a Honi Ipar kilenc esztendei szünetelés után újból megindul. A régi Magyarországon a Honi Ipar missziót töltött be: az iparfejlesztési érának volt a legmegértőbb, hittel és tudással irányított orgánuma, mely minden egyes száméval úgyszólván közelharcban négyzetméterenként hódított területet a magyar fogyasztásból a magyar termelés számára. És ezt a missziót ma újra kell kezdeni. A kereskedelmi mérlegpasszivitása, azok az alapos tanulmányok, melyeket e passzivitással kapcsolatban folytattak, arról győzhettek meg mindenkit, hogy az iparfejlesztésnek új korszaka következett el. Nyolcszázmillió pengőt tevő gyáripari behozatal problémáját kell megoldani, a meglevő gyárak termelésének nagyobbítása, új gyárak alapítása révén. Ez a gyáripar problémája, a mezőgazdaság problémája, az ország problémája. És szembe kell szállni felületesség-, idegesség-, külsőségszülte jelszavakkal, melyek a gyáripart expanziós törekvésében megbénítani szeretnék, könnyűszerrel tévén túl magukat azon a megfontoláson — mely annyira igazság, hogy már frázisként hat —, hogy a gyáripari termelés fokozása a mezőgazdaság legkomolyabb problémáit segít megoldani. Egy új iparfejlesztési kornak kezdetén egészen természetes valami a Honi Ipar feltámadása. Egészen magától értetődő és a dolgok természetes logikája hozta magával, hogy az a férfiú, aki annak idején e szaklapnak küldetését felismerte és vállalta és aki azóta egy pillanatra sem szűnt meg a gyáripar ügyét figyelemmel kisérni (hűvösebb kifejezéseket választok, hiszen e cikk az általa szignált lapban jelenik meg), kezét a gyáripari termelés ütőerén tartani, hogy Sugár Ottó újból vállaja az ügyet, melytől azóta sem vált meg. Ugyanazokat a kvalitásokat hozza magával, melyekkel annak idején ezt a termékeny munkát végezte, tudásban, tapasztalatban még mélyülve is és még valamit, amibe azóta tanult bele igazán: a magyar mezőgazdaság nagy ügyének szeretetét és azt a hitet, hogy annak problémái és jövője a gyáriparétól külön sem választhatók. Salutem lectoris! XXI. évfolyam, 1. szám Pártoljuk a honi ipart, Olvassuk a Honi Ipart!