Honi Ipar, 1928 (21. évfolyam, 1-22. szám)

1928-01-05 / 1. szám

‘A HONI IPAR­ ­J KORSZAK Írta : FENYŐ MIKSA „Sötétnek látom a jövőt“, „pesszimista vagyok“, mondják, vagy inkább suttogják egymásnak az emberek. Bajok lesznek: fogyasztási válság, termelési válság, drágulás, nyugtalanság, talajbeomlások. Senki pontosan meg nem tudja mondani, hogy miért, hogyan (a konjunktúra­­kutatás tenyérjósló tudománya lassan-lassan és talán helyesen vissza­felé néző próféciává alakul át), de mindenki látja már az ég­en a csil­lagzatot — tüzes kardképet, vérfátyolba borult napot —, mely elkövet­kező veszedelmeket hirdet csalhatatlanul. Már az elmúlt esztendő utolsó három hónapjában mindinkább nyilvánvalóvá váltak egy közelgő fogyasztási válság jelei, melyeket a Pénzintézeti Központ olyan ügyesen ismertetett jelentéseinek ráolvasó gyógymódjával sem lehetett megszüntetni; az új esztendő pedig éppen a legfőbb iparok — a gép- és textilipar — terén olyan szomorú hangtalanság­­gal köszönt be, hogy nagyon is meg lehet érteni ennek az összebuvó, rossz kedvet, rossz augurokat továbbadó társaságnak idegességét. S mind többen tartoznak ebbe a társaságba. Az egyiket — gondolkozó logikus fő — Németország közgazdasági viszonyainak alakulása aggasztja, ahol egy pénzügyi és termelési válság minden tünetét látni véli, melynek számára feltétlenül átviharzik a Németországtól keletre fekvő területeken is, pusztítva és következéseiben talán tisz­títva is, s aminek csak egyik előjele kereskedelmi mérlegünk növekvő passzivitása. A másik — koncepciózus és eredeti gondolkozású köz­gazda —­ a magyar mezőgazdaság válságában látja az elkövetkező bajok kútforrását. A mezőgazdaság kénytelen áruit világpiaci ára­kon vesztegetni; adóterhe a háborúelőttinek duplája; kamatterhe szintén csaknem a dupláját jelenti a háborúelőtti tehernek és amit vasúton hozat és elszállít, annak fuvarját hatvan-hetven százalékkal fizeti meg drágábban. Kell, hogy ez elsősorban fogyasztóképességé­nek csökkenésében jusson kifejezésre, ami azt jelenti, hogy keve­sebb vasat fog felhasználni, kevesebb gépet beszerezni, kevesebbet építeni, kevesebb ruhát fogyasztani, stb. stb. És mindemögött az ál­lamnak a közgazdasági élet elevenjétől mind élesebben különváló alakja, nőttön-növő dimenziókban, mindinkább öncélúvá válva. Száz­ötven—százhatvanmillió pengő felesleggel, melyet aztán jórészt úgy költ el, ahogy azt egészséges üzletvezetés, előrelátható szociálpoli­tika mellett aligha lenne szabad. Dupla adót szedve be a mezőgaz­daságtól, mikor kétséges, hogy várjon bírja-e az egyszeri terhet, a szociális terheknek több tízmillióját nehezítve az iparra, mely se­­hogysem tud megbarátkozni a­ gondolattal, hogy a szociális politika az ő privát ügye s az állam legföljebb csak a törvények megszöve­gezését, a protegáltak elhelyezését vállalja, — sub titulo „kommer­­cializálás“ harminc—negyvenmillió pengő szociális terhet hárítva ■az államvasutakra, mely ezt azután megokolatlanul megdrágított tari­fákból izzadja ki, — s így végig az egész vonalon, mialatt a gaz­dasági élet szimulánsai sorjában kidőlnek. Mezőgazdasági válság, ipari válság, pénzügyi válság... komoly, komoly esztendők követ­keznek.­­ Vájjon így van-e? Vájjon leh­et-e, szabad-e vaskövetkezetesség­gel a gazdasági fejlődés gondolatsorát végiggondolni, mikor épp­en az utolsó tizenöt év tapasztalata azt bizonyítja, hogy egyik-másik tényező mindig kimaradt a számításunkból és bármily éles logikával gondoljuk is végig a dolgokat, rendszerint úgy vagyunk mint Jules Verne holdba szándékozó tudósa, kit számításaiban az ablakán be­zúgó vihar zavar meg, táblájáról letörölve az egyik koefficienst. Szó­val esetleg máskép is lehet, kifelejthettünk egy tényezőt, mely ígére­tesre fordíthatja dolgainkat, mellőzhettünk egy kalkulust, mely a holdba röpíthet. Ami szám azonban a táblákon áll, az valóban nem szépet mutat; a háború utáni esztendők zavarása után nagyon is megszoktuk, hogy a gazdasági élet momentumait szépítő szemmel ítéljük meg. Abból, hogy pénzünk stabilizálódott és az államháztar­tás egyensúlya helyreállt, hogy a külföldi tőke szívesen keres elhe­lyezkedést nálunk, hogy az emberek építkezésre szánták el magukat s a bankokban valamelyes betétek kezdtek mutatkozni, ezekből és ilyenekből szívesen vontunk le optimista­ konzekvenciákat. Szívesen hittük, hogy ez a vonal grafikonunkon már csak felfelé irányulhat és kissé meglep, lelkileg­ szinte készületlenül talál, hogy­ másként is lehet. Talán éppen ez a hiánya a lelki felkészültségnek magyarázza meg azt az idegességet, gyanakvó és már-már gyűlölködő hangu­latot, mely a különböző termelési ágakat egymással szembeállítja s java energiájukat igénybe veszi. Ami küzdelem ebből adódik, ami törekvéseket ilyen körülmények között érvényesíteni ívell, abban a gyáripar pozíciója minden más termelési ágnál­­kedvezőtlenebb. A mezőgazdaság politikai befolyása az országban abszolút; azt nem tudja megcselekedni, hogy kedvezőbben alakuljon világpiaci elhelyez­kedésének lehetősége, de azt igenis el tudja érni, hogy olyan intéz­mények létesüljenek, melyek a mezőgazdaság cikkeinek elhelyezését megkönnyítik és olyan kormányzati intézkedések történjenek, melyek a mezőgazdaság adó- és fuvarterhein enyhítsenek, ami ellen egyéb­ként senki szót nem vethet. A kisipar és kereskedelem politikai befo­lyást jelent; semmi kétség, hogy ez a politikai erő figyelmessé teszi az ő ügye iránt a kormányzatot; eddig is történt miegymás e téren, a jövőben — ha a politikai erővel, melyet képviselnek, helyesen bánnak —, több is fog történni. A gyáripar nem jelent politikai erőt és éppen az ipari munkásság, mely a gyáripari termelés révén poli­tikai erőt képvisel, ritkán használja ezt a gyáripari termelés érde­kében, sőt a leggyakrabban ellene. A gyáripar politikai szervezet, sőt ilyen szervezkedés lehetőségének hiányában a maga igazát egy úton tudja csak érvényesíteni: az argumentálás, a meggyőzés útján. Számok, számoszlopok segítségével, tehát csupa olyan bizonyítékok­kal, melyek a legmeggyőzőbbek volnának, ha az emberek hajlandók lennének erre ügyet vetni. Más mód, mint a meggyőzésé, az érvek­kel keményen alátámasztott ellentmondásé a gyáripar számára nincs. És éppen ezért nem véletlen, hogy a Honi Ipar kilenc eszten­dei szünetelés után újból megindul. A régi Magyarországon a Honi Ipar missziót töltött be: az iparfejlesztési érának volt a leg­­megértőbb, hittel és tudással irányított orgánuma, mely minden egyes száméval úgyszólván közelharcban négyzetméterenként hódí­tott területet a magyar fogyasztásból a magyar termelés számára. És ezt a missziót ma újra kell kezdeni. A kereskedelmi mérleg­­passzivitása, azok az alapos tanulmányok, melyeket e passzivitással kapcsolatban folytattak, arról győzhettek meg mindenkit, hogy az iparfejlesztésnek új korszaka következett el. Nyolcszázmillió pen­gőt tevő gyáripari behozatal problémáját kell megoldani, a meg­levő gyárak termelésének nagyobbítása, új gyárak alapítása révén. Ez a gyáripar problémája, a mezőgazdaság problémája, az ország problémája. És szembe kell szállni felületesség-, idegesség-, külsőség­­szü­lte jelszavakkal, melyek a gyáripart expanziós törekvésében megbénítani szeretnék, könnyűszerrel tévén túl magukat azon a megfontoláson — mely annyira igazság, hogy már frázisként hat —, hogy a gyáripari termelés fokozása a mezőgazdaság legkomo­lyabb problémáit segít megoldani. Egy új iparfejlesztési kornak kezdetén egészen természetes valami a Honi Ipar feltámadása. Egészen magától értetődő és a dolgok természetes logikája hozta magával, hogy az a férfiú, aki annak idején e szaklapnak küldetését felismerte és vállalta és aki azóta egy pillanatra sem szűnt meg a gyáripar ügyét figyelemmel kisérni (hűvösebb kifejezéseket választok, hiszen e cikk az általa szignált lapban jelenik meg), kezét a gyáripari termelés ütőerén tartani, hogy Sugár Ottó újból vállaja az ügyet, melytől azóta sem vált meg. Ugyanazokat a kvalitásokat hozza magával, melyek­kel annak idején ezt a termékeny munkát végezte, tudásban, tapasz­talatban még mélyülve is és még valamit, amibe azóta tanult bele igazán: a magyar mezőgazdaság nagy ügyének szeretetét és azt a hitet, hogy annak problémái és jövője a gyáriparétól külön sem választhatók. Salutem lectoris! XXI. évfolyam, 1. szám Pártoljuk a honi ipart, Olvassuk a Honi Ipart!

Next