Honi Ipar, 1934 (27. évfolyam, 1-24. szám)

1934-01-01 / 1. szám

4 HONI IPAR XXVII. évfolyam, 1. sz. Párizsban, Prágában, Rómában kiagyaltak, messzebb es­nek a megvalósulástól, mint valaha. Nem a mi hibánk. És nem a mi hibánk, nem kormányzati ügyességen múlott, hogy kereskedelempolitikai helyzetünkben igazi javulás nem következett be. Mindezek a világgazdasági és politikai válságnak csaknem szükségszerű következményei, melye­ket mi a magunk erejéből kivédeni aligha tudunk. A baj csak az, hogy olyan kérdésekben is mulasztások terhelnek bennünket, amelyeket nem írhatunk a világ­válság rovására. Sajnos, elmulasztottunk egy csomó olyan dolgot, melyeket pedig módunkban lett volna a magunk erejéből megvalósítani és a gazdasági válságot e mulasz­tások révén olyan mértékben kiéleztük, hogy a nyomában járó szociális válság méreteiben szinte már leküzdhetet­­lennek látszik. Az a mód, ahogy kormányaink Bethlen István bukása óta ráfeküdtek az államháztartás egyen­súlyának helyreállítására, ahogy az előirányzatból kidob­tak minden beruházási tételt, ellenben az ilyenképen élet­erejétől megfosztott közgazdaságra — amelyre még a jegy­bank deflációs rúdja is rájárt — elviselhetetlen adóterhe­ket hárítottak: ez a mód a társadalom elszegényedésének, a munka- és keresetnélküliségnek, a proletariátus meg­növekedésének olyan ijesztő tüneteit idézte fel, hogy fele­lősséggel dolgozó politikus vagy közgazdász ezen nem te­heti túl magát. El kell ismernünk: a kormány nem egy komoly kísér­letet próbált a pusztulás útjába vetni. Az Ipari Munka­­szervező Intézet megalakulását nem szabad lekicsinyel­nünk és az a harmincmillió pengő, amit a kormány beru­házási célra kölcsön vett és részben már el is költött, vala­mennyire szintén érezteti jótékony hatását. De a válság méreteihez képest ezek az intézkedések teljesen elégtelen­nek, rőz­segátak a Tisza áradásával szemben. Bizonyos­ új dolgot, csodaszert nem lehet kieszelni, kiváltképen olyat, ami az állam kasszáját nem terheli meg, de megvan a lehetősége — majdnem egyedüli lehetőség — egy nagy­arányú, szépen kitervelt beruházási program végrehajtá­sának. Nem arról van szó, hogy III. Napóleon módjára árkokat ássunk és árkokat temessünk be; az ország de­­instruálása az utolsó öt esztendőben olyan mértékben ma­radt vissza, hogy bármely területét nézzük a termelésnek, a beruházások sürgető szüksége szinte szemébe szúr az embernek. Kezdődhetnék ez a beruházási program egy köz­ponti pályaudvar megépítésével Budapesten. Három pályaudvarról bonyolítják le a rendkívül lecsökkent vasúti forgalmat és e pályaudvarok — melyek közül kettő feles­leges — benyúlnak a város szívéig, megszakítják forgal­mát, megakadályozzák fejlődését, rontják higiéniáját és decentralizációjuk révén a vasútnak nagy költséget okoz­nak. Egy új központi pályaudvar felépítése megoldaná Budapesten a munkanélküliség problémáját; nemcsak a pályaudvar építése, hanem a felszabaduló területeknek közmunkákkal való ellátása, beépítése, parkolása, új vil­lamosvonalak, autóbuszjáratok beállítása révén is. Négy­öt esztendei munkát jelentene ez Budapest számára, anél­kül, hogy túlzott költséget igényelne, mert hiszen e költség jó része, a felszabaduló telkek értékesítése, a szociális nyo­mor enyhítésére előirányzott költség jelentős lecsök­­kenése révén, megtérülne. Kezdődhetnék ezzel és foly­tatódhatnék a vasutak szerelvényanyaga feljavításá­val, teljesen elavult síneinek kicserélésével, a nem­zetközi útvonalak és mezőgazdaság szempontjából fon­tossággal bíró utak kiépítésével, adókedvezményes város­­belsejei építkezésekkel. Mindenütt így csinálják és min­denütt láthatók a javulás valamelyes jelei. Igaz, más or­szágokban e beruházások megtakarítást jelentenek a munkanélküli segélynél, de az a körülmény, hogy nálunk nincsen munkanélküli segély, — és helyes, hogy nincsen — nem szolgálhat érvül egy nagyobb stílusú beruházó poli­tika ellen. Ez az egyetlen lehetőség; senki ennél különbet a világon ki nem eszelt és aki ezt elutasítja, mert az állami előirányzat szépen kicirkalmazott köreit megzavarja, az ismerheti ugyan a finánctudomány tételeit,­­de nem ismeri a világtörténelmet, melynek tanításai szerint kellő időben helyes módokon fizetett ilyen biztosítási prémiumok segít­ségével gyakran komoly fenyegető válságokat sikerült elhárítani-Százmillió pengő közmunkára van szükség. De hon­nan a fedezet! Múltesztendei cikkemet azzal végeztem: •­ha az állam adóssága a jegybanknál egyidőben 160 millió volt és ezt letörlesztette hatvanra,, akkor nem infláció, ha újból 160 millióval lesz adós­. Nos, hát azóta ezt a jótaná­csot a kincstár megszívlelte, a gazdaadósságok rendezésé­ről szóló törvény értelmében ezt a 100 millió pengőt fel­veszi a jegybanknál és tíz esztendő alatt, megállapodás szerint, visszatéríti. Nem akarok most rátérni arra, hogy helyes-e ennek albi0 millió pengőnek (és további 75 millió­nak) elköltése adósságrendezés céljaira, nem szolgálta vol­­na-e különben a mezőgazdaság érdekeit, ha adóját csökken­tik, sőt a kisgazdákét teljesen törlik ha mezőgazdasági uta­kat építenek számára, ha bizonyos mezőgazdasági üzemágak fejlesztését prémiumokkal segítik, ha nagyobb arányú tele­pítési politikát csinálnak, ha a kisgazdák gazdálkodásának megkönnyítésére a községeket gépekkel látják el. Mon­dom, erre nem akarok kitérni,, már csak azért sem, mert a gazdaadósságok problémájának rendezését magam is fon­tosnak ítélem és a 175 milliónak a kormány intenciói szerint való elköltése szintén meg fogja hozni a maga gaz­daságos gyümölcseit. Azonban újabb 100 millió pengő hitel a jegybanknál, ha e réven a gazdasági élet vérkeringése megindul és ami cementföld van az országban, cementté és ami cement épületté, burkolólappá, cementcsövekké, ami gyapjú posztóvá, ami kender ponyvává, ami érc és szét­ vasgerendává, sínné, kapává, ami bőr cipővé, transzmisz­­sziós szíjjá, stb., stb. változik. Újabb 100 milliós jegybank­­hitel ilyen célokra, ilyen előfeltételek mellett, megint csak nem infláció. A döntő probléma: vannak-e tőkejavak, nyersanyagok, üzemanyagok, félgyártmányok elegendő mennyiségben az országban! Mert ha igen, akkor a bank­jegykibocsátás szerepe nem egyéb, minthogy ezeket a szunnyadó erőket csipkerózsaálmukból felkeltse, megszer­vezze, közös teremtő munkára összehozza és e munkával a jegybank százmillióját egészségesen fundálja. Hogy az állam közvetlenül vegye-e fel ezt a kölcsönt, vagy megfelelő szervezetek­­révén, másodrangú kérdés. Egészen jól el tudom képzelni, hogy a központi pályaudvar megépítésére közös szervezetbe állnak össze az állam, a főváros, az érdekelt vállalkozók és azok szállítói és a munka finanszírozása e szervezet által kibocsátott és a jegybank által leszámított váltók segítségével történik. Ami pedig az utak építését illeti, itt a finanszírozás problémájának megoldása az IMI-től várható, melynek alaptőkéje e végből, az útépítő vállalatok jegyzése révén, megfelelően felemelhető, persze megint feltételezve, hogy a jegybank az ennek megfelelő külön keretet biztosítja. Semmi veszedelmet e megoldások nem rejtenek magukban, aminthogy a német Reichsbank talaját sem rendítette meg, hogy fix kamatozású papírok vásárlását vette fel programjába, azzal a céllal, hogy a közületi kölcsönkötvé­­nyek árfolyamát megszilárítsa és ilyen módon beruházó célokra új kibocsátásokat tegyen lehetővé. Wagemann mondja a pénzről írt kitűnő brosúrájában: »In der Depression, in der es einer Entlastung der Betriebe be­darf, kann die öffentliche Hand sich meist unbedenklich verschulden, um die durch die Steuersenkungen entstehen­den Ausfälle zu decken. In Zeiten abnormer Deflationsten­denzen wie der jetzigen, ist sogar in gewissen Grenzen die Schaffung von Reichsbankgeld für diese Zwecke zu verantworten.« Persze, ehhez némi előítéletmentesség, fémjelzett fináncigazságokat provokáló bátorság kell, mely szak­emberekben ritkán van meg. A szakemberek nehezen tud­nak megszabadulni tudományos igazságuk láncaitól, még akkor sem, ha a tudományos igazság — a mai teljesen megváltozott szociális és gazdasági igazságokat tekintve a légüres térben folytatott kísérleteken alapul. A miniszter­­elnökhöz kellene intéznünk szavunkat, akiben van lendület.

Next