Iparegészségügy, 1909 (8. évfolyam, 1-24. szám)

1909-01-01 / 1. szám

4. oldal. IPAREGÉSZSÉGÜGY szerezni lehetett, az csak annyi, hogy láthatjuk, hogy a régi választott tagok helyett újabbakat kell választani, hogy az új alakuláskor megválasztott „törekvők“ helyébe komoly és kötelességtudó munkaadókat kell választani és hogy a választás rendszerében biztosított és tényleg megvalósítható paritást magunk részére biztosítani kell és — lehet. De azért, mert egy rövid határidőre kitűzött kiegészítő választásnál a munkaadók részéről — legalább részben — nem megfelelő képviselők jutottak a pénz­tárakba, egy évi rövid interregnum után nem lehet és nem szabad törvényhozásnak és kormánynak egy törvény­novellával rásütni a megbélyegzés pecsétjét Magyar­­ország egész ipari társadalmára, hogy az nem tudott élni a neki juttatott jogokkal, hogy az nem bizonyult annyira intelligensnek saját közvetlen érdekei, hogy ne mondjam brutálisan: saját zsebe iránt, mint alkalmazott munká­sainak széles rétege! Ez oly erkölcsi lealázása volna az egész iparosságnak, melynek hordereje sokkal kegyet­lenebb és messzehatóbb, mintha egyszer egy kérdésben az igazgatóságban kisebbségben maradunk. És ezt akarják tenni, mikor az egész ország vissz­hangzik az iparpártolás zajától, mikor „honi módi“ és tulipán a divat, mikor mindenki arról beszél, hogy az iparost meg kell becsülni, hogy „neveljük gyermekeinket iparosoknak“ — és akkor, mikor ez a törvény Horvát­országban még életbe sem lépett, mikor Fiuméra még nincs kiterjesztve, Magyarországon nincs végrehajtva, mikor a pénztárak még nincsenek paritásos alapon átalakítva, mikor az első paritásos választás csak tavasz felé lesz megejthető ? Hát nem filius ante patrem ez ? Hát nem kellene, mielőtt a tervezett novellával ezt az erkölcsi pofont (pardon !) kiszolgáltatják az iparosságnak, legalább azt bevárni, míg az első paritásos választás meg lesz és az aggódó honatyáknak országos gondjaik között idejük marad — legaláb egy pénztárat megtekinteni? Valóban, még ha a munkásság nem is protestálna az ilyen törekvések ellen, minden önérzetes munkaadó­nak eleve vissza kell azt utasítani. A paritást biztosítani lehet — és mint mondtuk, kell is — a mai törvény alapján is. A választásoknál szabad kezünk van, mert a munkaadók saját körükben válasz­tanak. Arra való képviselőket kell megválasztani — de semmiesetre sem szabad valami kisorsolás-féle esküdt­széki eljárással, mely csak egy bürokratikus elme sablon­­gyaluja alól kerülhetett ki, az intézmény működési képességét teljesen lehetetlenné tenni.­ Ezt az eszmét különben nemcsak az „iparegészségügy“ múlt számában, de a legkomolyabb más munkaadói fórumok előtt is annyira „letárgyalták“, hogy illetlenség volna még egyet rúgni rajta. Máskép kell és lehet biztosítani az eredményt és ahhoz nem kell törvénymódosítás, hanem inkább alap­­szabálymódosítás. (A jelenlegi alapszabályok is [8. §.] már jelentékeny előnyt biztosítanak a munkaadóknak, mikor egy jelentékeny részüknek módot nyújtanak, hogy meghatalmazott által képviseltessék magukat, amely előny azonban szintén csak a jövendő választásoknál érvénye­sülhet már.) Kívánatos, hogy az igazgatóságok létszáma csökkentessék — ami alapszabályszerűleg keresztül­vihető. Nagy testületekben mindig könnyebben akad mulasztó, mert azt gondolja, hogy így is elegen marad­nak — eltekintve attól, hogy az igazgatóságokra számos adminisztratív feladat hárul, melyet kisebb testület jobban és könnyebben láthat el. Sajnos — visszatérek rá—­éppen azok a munkaadók forszírozták a létszám felemelését, akik az igazgatóságba azért akartak így bejutni, hogy aztán ülésein sohse vegyenek részt. Mindenképen kívánatos, hogy az igazgatóság elé tartozó fontosabb ügyek előkészítésére, a csekélyebb jelentőségűeknek és a sürgőseknek az igazgatóság nevében való ellátására kisebb testületek küldessenek ki (végrehajtó­ bizottság vagy elnökség). Erre már a régi törvény alapján szerzett tapasztalatok is rávezették a nagyobb pénztárakat. Ez is megoldható az alapszabályok keretében, sőt meg is volt oldva. Azonban a hivatali sablon­ gyalu kegyetlenül lemetszette ezt az életrevaló ágacskát. Az élet azonban, úgy látszik — s reméljük — erősebb a bürokrácia sablon-gyalujánál és ez az ágacska újra ki fog hajtani. Ha minden pénztár székhelyén egy ily bizottság, elnökség (a törvény maga is utal erre) alakíttatik az elnökből és alelnökökből és néhány (2—3) munkaadó és munkásigazgatósági tagból, ugyanannyi póttagból, akiknek mind a pénztár székhelyén kell lak­­niok, ahol az elmaradó tag helyett akár közvetlenül az ülés előtt is be lehet hivatni az egyik póttagot, nehézség nélkül, hogy úgy mondjam automatice biztosítva van a paritás. Ha ennek az elnökségnek megfelelő működési köre lesz, máris azt lehet mondani, hogy a paritás a pénztárak adminisztrációjában megvalósul. A gyakorlat pedig azt mutatta, hogy ha oly kérdések kerültek tár­gyalásra, melyekben a munkaadók és munkások érdekei, vagy mondjuk felfogásai ellentétesek voltak, sokkal jobban kiegyenlítést nyerhettek egy kisebb fórum előtt, mint az igazgatóság plénumában s a gyakorlat azt is mutatta, hogy az ilyen kölcsönös megálla­podások mindkét fél részéről biztosítva voltak az igazga­tóságban is. Véleményem szerint sokkal fontosabb kérdések igényelnek most megoldást, mint a paritás kérdése és ezek mind megoldhatók; — megoldhatók jól, igazsá­gosan, célszerűen a mai törvény alapján. Nem egy idő­előtti törvénymódosításra van tehát szükség, hanem jó alapszabályokra, hogy azok egy előintézmény előhaj­­tásai legyenek — csak óvják meg aztán őket a büro­krácia sablon-gyalujától, nehogy az a legéletrevalóbb hajtásokat pusztítsa el. —l. 1909.

Next