Magyar Fakereskedő, 1908 (15. évfolyam, 1-24. szám)
1908-01-01 / 1. szám
4. oldal, nagyobb pénzintézet még évek múlva is iszonyattal gondolna vissza az 1907. évre, amelyben a legkitűnőbb fakonjunktúra mellett a puhafatermelők 80 százaléka ment tönkre, nagy lékeket vágva a pénzintézetek mérlegein, mert . . . mert éppen a kedvezőtlen pénzviszonyok idejében 2—3 czég egyes-egyedül kényelmű hitelnyújtás következtében fizetésképtelenné vált!« Két hónappal későbben, a midőn e sorok napvilágot látnak, szomorú jóslatunk — fájdalom ■— nagyrészt beteljesült tisztán az indokolatlan bizalmatlanság folytán, mely egy pár széllel bélelt vállalat bukása folytán pénzadó körökben a fakereskedelmi szakma irányában lábra kapott! Az csak természetes, hogy a pénzválság következményei leghamarább annak a szakmának soraiban mutatkoztak, amely a csatasorban legelőt állott, amelynek legnagyobb volt az immobilizált pénzszükséglete, amelynek leginkább kínálták, legszívesebben adták a hitelt és amelyet ily módon valósággal csábítottak a nagystylű vállalatok alapítására: idegen tőkével! De meg vagyunk győződve arról — és ebben a legelfogultabb szemlélő is igazat fog adni — hogy bármely szakmának, amelytől a vállalkozás életadó forrását, a pénzhitelt megvonják, tönkre kell mennie rövid pár hó alatt, nem vonva ki ezen tétel alól magukat a bankokat és bankárokat sem, akik hitelük teljes és hirtelen megvonása esetén ép úgy sorra beadnák a kulcsot, mint más közönséges halandók ! Nem volt indokolt az a vétkes könnyelműségre valló, túlzásba ment bizalom, melylyel a pénzadók még néhány hónappal ezelőtt a faszakmát válogatás nélkül elhalmozták, de még sokkal kevésbbé indokolt az a bizalmatlanság minden fakereskedő irányában, mely jelenleg lábra kapott. A pénzadónak, aki nemcsak anyagi érdekeit tartja szem előtt, hanem erkölcsi felelősségének is teljes tudatában van, jó és rossz időkben egyaránt lelkiismeretesen meg kell fontolnia cselekedeteit és meg kell válogatnia azokat, akiket bizalmára érdemesnek tart, de ezeket aztán rossz időkben sem szabad hűtlenül és lelkiismeretlenül cserben hagynia. Aki így jár el, az megérdemli, hogy csak azok forduljanak hozzá, akik másutt bizalmat kelteni nem tudtak, a tisztességes kereskedők pedig jó időben, rossz időben egyaránt elkerüljék, mert a tisztességes kereskedőnek nagyon meg kell válogatnia a pénzadót, akit megtisztel azzal, hogy hitelezőjévé avassa. IV. Az előadottakból világosan kitűnik, hogy a válság, amely szakmánkat érte, nem üzleti válság, mert hiszen a fakereskedelem piaci helyzete ma semmivel sem rosszabb, mint néhány hónappal ezelőtt volt; ma már nem is pénzválság, mert hiszen a pénzpiacz helyzete is jelentékenyen megkönnyebbült, hanem tisztán a bizalom válsága, mely egyik végletből a másikba csapott át. Márpedig a bizalom (a hitel) a kereskedelem életfentartó eleme, ennek megvonása bármely szakmától annak tönkremenését okozza. Ha a bankoktól, pénzintézetektől megvonnák a hitelt, ha az összes betevők visszavonnák betéteiket, akkor a legelső intézetek is tönkre jutnának, pedig azoknak vagyona (részvénytőkéje és tartalékai) mobilis értékekben vannak elhelyezve, nem pedig immobilis befektetésekben! Hogy e bizalmatlanság mennyire indokolatlan, azt már a fentebbiekben röviden kifejtettük, itt tehát csak annak ismétlésére szorítkozunk, hogy a faüzlet menete változatlanul jó a szükséglet, tehát a kereslet a bel- és külföldön egyaránt élénk, hogy a puhafa-árak egyáltalán nem változtak, míg a kemény fanemeknek is csak 1—2 czikke iránt lanyhult a kereslet. Mi is, mások is igyekeztek a pénzadókat szóval, vagy az írott betű erejével kapacitálni, meggyőzni arról, hogy bizalmatlanságuk egyrészt indokolatlan, másrészt veszélyt hozó nemcsak a fakereskedőkre, hanem önmagukra nézve is, mert ezáltal a jó cégeket is bajba döntik és ezeknél levő követeléseik is veszélyeztetve lesznek. De a magánbankárok, kisebb és középbankok maguk is erejükön túl angazsálták magukat a fakereskedőknél és most — a midőn az ő hitelüket is megszorították — ha akarnák, sem tudnák az angazsmánokat fentartani; a nagy bankok pedig, akiknek erkölcsi kötelességük volna a veszélyeztetett fa-szakma, illetve a közvetve veszélyeztetett magánbankárok, kis- és középbankároknak segélyére sietni, ridegen elzárkóznak ezen erkölcsi kötelességük teljesítése elől és a biztos parton állva, ölhetett kezekkel nézik a fuldoklók vergődését. Nem tudnak, vagy nem akarnak arra az erkölcsi magaslatra felemelkedni, hogy a káröröm és bosszú érzetét félretéve, egy magasabb érdek, a közérdek szolgálatába állván, igyekeznének egy szakma segélyére lenni, amely az ország közgazdaságának és így közvetve vagy közvetlenül maguknak a bankoknak eddig is jelentékeny hasznot hajtott és a jövőben is hasznot hajtani van hivatva. Soha a pénzintézeteknek jobb alkalmuk nem volt, egy előkelő szakma szolid tagjait magukhoz lánczolni, őket kivonni a magánbankárok és kisebb intézetek üzletköréből, amelybe még a régi idők primitívebb üzleti formái kényszerítették bele és a megszokás tartotta benne a fakereskedőket, akikről pedig tudva van, hogy mindenkor a »Leben und leben lassen« elv alapján állottak és hogy pénzadóik — ha itt-ott előfordultak is kisebb-nagyobb veszteségek — náluk sok szép pénzt kerestek. Minden nagyobb pénzintézetnek saját jól felfogott érdeke azt kívánná, hogy most néhány szolid fakereskedő-kommittenst szerezzen, miáltal a közérdeknek is szolgálatot tenne, magának pedig a jövőre nézve hálás és megbízható üzletfeleket biztosítana. V. Elmondtuk, hogyan keletkezett a jelenlegi áldatlan helyzet, kik és mik voltak annak okozói, miként lehetne a pénzintézetek segélyével a válságos helyzetet orvosolni. Most már nem marad egyéb hátra, mint hogy a megtörténtekből levonjuk a tapasztalatokon alapuló okulást a jövőre nézve. Már egyik fentebbi fejezetben elmondottuk, hogy azok a vállalatok (részvénytársaságok és magáncégek) sínylették meg legkevésbé a válságot, amelyeknek csak egyetlen egy bankösszeköttetésük volt, míg azok a — különben erősen solvens — cégek, melyek bízva jó hitelükben, pénzszükségletüket több oldalról szerezték be, a kölcsönök hirtelen felmondása folytán, igen kényes, néha válságos helyzetbe kerültek. (A harmadik csoportról, a szívességi váltókon nyargalókról nem is beszélünk, ezeknek fennmaradása a jövőben önmagukon kívül senkinek sincs érdekében!) Ezen tapasztalati tényből magától adódik az okulás, a tanulság. A külföldön már régen divatos és jól bevált az a rendszer, hogy minden kereskedőnek megvan a saját pénzforrása , bankárja, vagy bankja, amely az illető cégnek egész hitelszükségletét fedezi. Magától értetődik, hogy e pénzadónak jogában és módjában áll, hogy felének üzleti viszonyairól időről-időre annak könyveiből vagy a helyszínén információt szerezzen és hogy meggyőződjék arról, váljon a neki hitelezett összegek tényleg üzleti czélokra lettek-e fordítva. Másrészt a kereskedő semmiféle nagyobb üzleti transzakcziót nem véglegesít, mielőtt azt pénzadójával meg nem beszélte és csak akkor köti meg, ha biztosítást nyert az iránt, hogy az ezen transzakczió czéljaira előreláthatólag szükséges tőke rendelkezésére áll. Ezen módszernek egyik előnye az, hogy a kereskedőnek egy tapasztalt pénzember sokszor igen értékes tanácsa áll rendelkezésére, esetleg visszatartván őt attól, hogy erejét meghaladó vállalatokba bocsátkozzék; másik előnye, hogy a kereskedő a pénzbeszerzés gondját egyszer mindenkorra elintézve,egész szellemi erejét és idejét az üzletnek szentelheti; végül pedig az az előnye, hogy a pénzadó a saját jól felfogott érdekében bekövetkező rossz időkben is kénytelen az üzletfelével szemben elvállalt angazsmanokat fenntartani. De a legnagyobb előnye ennek a rendszernek az, hogy ily módon csak azok jutnak megfelelő hitelhez, akik arra jogosan igényt tarthatnak, míg azok az elemek, akiknél a hitel tényleges alapja hiányzik és akik hitelüket eddigelé is csak a nem eléggé kárhoztatandó szívességi váltó rendszer segélyével szerezték meg, a jövőben a hiteltől meg lesznek fosztva, miáltal egyrészt ezek az elemek a bevásárlásoknál nem fognak a komolyan számító kereskedőknek oktalan versenyt támasztani, másrészt pedig pénzválság, vagy üzleti válság idején a széllel bérlelt cégek összeomlása nem okozhat a mai helyzethez hasonló bizalmi válságot. Ily módon ezek a gyönge elemek valószínűleg egyáltalán nem fognak nagyobb vállalatokhoz jutni, de ennek ők maguk sem fogják kárát látni, mert ezáltal kénytelenek lesznek vállalataikat szerényebb alapokra fektetni, ami a szakma jó hírnevére és a pénzpiacra nézve csak előnyös lesz. Ez a módszer végül a nálunk dívó pénzhitelezési rendszert erkölcsileg is szilárd alapra , az őszinteség alapjára fektetné, amely nagyban hozzájárulna ahhoz, hogy a kereskedői tisztesség fogalma idővel nálunk is arra a magas nívóra emelkednék, amelyen a nyugati külföldön áll, ennek pedig nemcsak szakmánk, hanem az egész ország közgazdasága is hasznát látná és elkerülhetővé válna a jelenlegihez hasonló áldatlan helyzet, melynek súlyát most sem azok nyögik, akik azt előidézték, hanem az ország kereskedelmének tisztes elemei. Részünkről egyéb panaceot nem tudunk, álljon elő, aki jobbat tud, szívesen meghallgatjuk! Ha a jelen tanulmány közzétételével egyrészt a hozzánk legközelebb álló faszakmának, de másrészt az érdekelt pénzadóknak és így hazánk közgazdaságának is némi szolgálatot tettünk, úgy elértük czélunkat és a teljesített kötelesség kellemes érzetével teszszük le a tollat, azzal az óhajjal, hogy munkánk az érdekeltségnek javára váljék. MAGYAR FAKERESKEDŐ 1. szám. A keményfa-piaczról. A Hannoverben megjelenő »Holzkäuser« a november hó folyamán két czikket közölt ezen czím alatt: »A tölgyfaspekuláczió kiachja.« Úgy látszik, hogy a czikkíró, akinek a véleménye szerint Magyarország főképpen tölgyfát exportáló ország, ponyvastílusával imponálni akar a nevezett lap laikus olvasóinak és megtéveszteni akarja a szakképzett előfizetőket. E sorok írója az első czikk megjelenése után, a német érdekeltség szempontjából is szükségesnek tartotta, hogy a nevezett lap kiadóját informálja, de ez inkább szolidaritást vállalt tudósítójával, aki egy második czikket is írt, amely csak úgy hemzseg a hibáktól, mintsem helyesbítő közleménynek adott volna helyet. A német faiparban uralkodó válságról a magyar szaklapok kivétel nélkül csillapító, megnyugtató tudósításokat közöltek, a »Holzkäuser« azonban a szak- és napilapok felvilágosító közleményei-