Magyar Gyáripar, 1911 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1911-02-01 / 1. szám
A Magyar Gyáripar hogy a magyar fogyasztás a magyar termelésnek biztosíttassék, feladnunk nem szabad. Sok gáncs érte újabb iparfejlesztésünknek azon részét is, mely a gyáraknak a befektetett tőke arányában ad pénzbeli segélyt. Ezen a téren a kormány arra a tapasztalatra jutott, hogy sablonosan ezt a kérdést kezelni nem lehet. Az igazi iparfejlesztés nem abból áll, hogy minden iparágra válogatás nélkül ugyanazon módszereket hozzuk reá, hanem abból, hogy világosan distingváljon az iparágak között, azok természete szerint válogatván meg az iparfejlesztés eszközeit. Vannak oly iparágaink, ahol az államnak tőke-hozzájárulása fenntartandó lesz, vannak viszont mások, ahol kísérletet kell tenni azzal, hogy az államsegély úgy konstruáltassék meg, hogy az az illető gyár tényleges termelésével haladjon párhuzamosan. A sablonok elkerülésének ez a módszere érvényesítendő abban a tekintetben is, hogy az állam által segélyezett gyárak hol telepedjenek le. Azok a kívánságok, amelyek egyik vagy másik vidékre szeretnék összpontosítani az újonnan keletkező ipartelepeket, abból a szempontból bírálandók el, hogy iparág szerint más és más alapfeltétele van a gyáralapításnak és az állam iparfejlesztési akciójának is ezen alapfeltételekhez kell alkalmazkodni és nem szabad arra törekednie, hogy erőszakot tegyen a természetes előfeltételeken. Az ipartelepek egy részét a fűtőanyag vonzza magához annyira, hogy ma már a vaskohók is nem a vasérc mellett keletkeznek, hanem a szénbányák mellett, mert gazdaságosabb a vasat szállítani ezen esetben, mint a fűtőanyagot. Viszont éppen megfordított a helyzet a textiliparban, ahol nem a fűtőanyag, hanem a munkástelepülés játszik nagy szerepet és ezért egészen elhibázott volna pl. a nagysármási földgáz kedvéért oda textilgyárakat telepíteni. Ami általában áll a magyar iparfejlesztésre, az még fokozott mértékben érvényesül iparfejlesztésünk azon kezdetleges részletén, amely a Székelyföld iparfejlesztését akarja felkarolni. E tekintetben a jelenlegi kormány egy külön szakértővel részletesen felvetette a Székelyföld ipari lehetőségeit és egy konkrét programmot dolgoztat ki, amely elsősorban a vízi erő kihasználását veszi tekintetbe. Azonban a székely iparfejlesztésnél, mint általában a kormány egész akciójában sohasem szabad szem elől téveszteni a magyar társadalomnak azt, hogy az új iparok meggyökeresedésére csak úgy számíthatunk, ha a helyi érdekeltség is részt vesz azok megteremtésében, mert ez a szerves kapcsolat az igazi iparfejlesztésnek legfontosabb éltetője. SZEMLE A kereskedelmi tárcát tárgyalták a képviselőház pénzügyi bizottságában s ezt az alkalmat a referens arra használta fel, hogy az iparfejlesztésről, helyesebben a közszállításról szóló törvényt megtámadja. Ha a kereskedelmi miniszter erélyesen védelmére nem kel a törvénynek s magáévá nem teszi a törvény elvét, hogy az állami intézmények fogyasztása kizárólag a hazai termelést illeti meg, a bizottság úgy lehet elveri a port a törvény intézkedésein. Sehol Európában ilyen törvényt védelmezni nem kellene; mindenütt magától értetődik, hogy az állam minden intézményének , a hadseregnek, a vasútnak, a hajózásnak, az állami gyáraknak, a közhatóságoknak fogyasztása csakis hazai termelésből fedezhető, s hogy az országból iparcikkekért kivitt milliók a hazai munkásoktól, a hazai vállalkozóktól s nem utolsó sorban az államkincstártól vonatnak el. A kartellekre utaltak. Hát vájjon előfordult-e már az, hogy Ausztria vagy Németország a külföld iparához fordult volna, mert otthon az illető termelési ág kartellhrozva volt ? A közszállítási törvény az a minimum, melyre az ipar az állammal szemben jogot formál, s kétszeresen jogot formál nálunk, ahol vámvédelem hijján a külföld ipara az ő exportáraival könnyen gáncsot vet a magyar iparnak a maga legitim fogyasztási területein. A subventiórendszer — erre többször helyesen utalt Hegedűs Lóránt — csak azt az ipart támogatja, ami nincs; a meglevő ipart: a közszállítások törvényes kezelése. * Tisza István két cikket írt a drágaságról. Objektív hangú, igazságra törekvő cikkek, csak épen, hogy az adatok, melyekre épít, nem jelentéktelen vonatkozásaikban tévesek, statisztikai összeállításai önkényesek, vagy hiányosak. Tisza István cikkeinek csupán az ipart illető megjegyzéseivel akarunk foglalkozni.Szénvámokról beszél az első cikkében, nyilvánvalóan lapsul, melynek bizonyítására talán nem is kell segítségül hívni az autonóm vámtarifát. Második cikkében azt mondja: „az élelmiszerek drágulása úgy az iparcikkek drágulásának, mint különösen a munkabérek emelkedésének még mindig tetemesen alatta marad“. A gyáriparosok drágasági ankétjein bebizonyosodott, hogy épen azokban a cikkekben, melyek a tömeges fogyasztás tárgyai ha volt is az utolsó évtizedben drágulás, ez jóvá alatta maradt az illető iparágban feldolgozott mezőgazdasági termékek drágulásának. Ha volt is a pamutipar különböző gyártmányaiban az utolsó tíz évben egy körülbelül 15—30%-os drágulás, megütődhetünk-e ezen, ha tudjuk, hogy ugyanezen idő alatt a nyerspamut egységára (mely a készgyártmány 70%-át teszi) 30 fillérről 80 fillérre, tehát 166°/o-kal emelkedett. Vagy a bőriparban a talpbőrök ára, mely a bőriparban a legtömegesebb fogyasztási cikk, 1900-ban-ként 282 kor. volt, ma 320 kor., tehát 122%-os emelkedés, 1. szám