Magyar Gyáripar, 1918 (8. évfolyam, 1-24. szám)

1918-01-01 / 1. szám

a Magyar Gyáripar mely túlteszi magát az egyesek aggályoskodásán s az egész nagy kérdést mintegy alpesi madártávlat­ból nézi. De az a merészség, az a fantázia, amely a mi államfér­fiainkat és politikusainkat ehhez a kon­cepcióhoz viszi, az a semmibevevése az egyes érdek­­csoportok kritikájának, aggodalmainak, kívánságai­nak, az a huszáros bravúr, amellyel olyan célok felé törekszenek, amelyek valójában kívülről jöttek elé­­bü­k s amelyeknek megvalósításához semmit sem tettek, már egyenest szédítő. Mi őszintén szólva nem így képzeljük nagy koncepcióknak megvalósítását, mert természetesen senki sem kívánhatja azt, hogy a kormány egy ilyen nagy terv megvalósításánál jobbra-balra hajladozzon a különböző érdekképvise­leteknek, áramlatoknak megfelelően, de igenis azt mindenki elvárhatja, hogy az ilyen koncepciók a legkülönbözőbb termelési ágakkal való állandó kon­taktus, állandó tárgyalások folyamán alakuljanak ki és érlelődjenek meg és megvalósításukhoz csak akkor fogjon a kormány, amikor elmondhatja ma­gáról, hogy megismerte mindazt az erőt, ami ennek az országnak a termelését hajtja, mint a szíj a gép­kereteket, belátott minden egyes termelési ág pro­dukciójának műhelytitkaiba, ismeri erőviszonyai­kat, törekvéseiket és lehetőségeiket s most már bát­ran adhat egy olyan irányt gazdasági törekvé­seinknek, mely minden produktív erőnek tulajdon­képpen csak gyarapodását jelenti. Tudjuk, hogy nálunk éppen a kormány törődött legkevésbé a Németországhoz való gazdasági köze­ledés problémájával. A közvéleményt foglalkoztatta, a különböző termelési ágakat és azok érdekképvise­leteit foglalkoztatta, de soha egyetlen alkalommal a kormány e kérdés iránt érdeklődést nem mutatott, hanem fatalista nyugalommal várta a dolgok kiala­kulását. Az volt a magyar babonája, hogy vagy nem lesz meg, akkor minek készüljön erre a nagyon ne­héz problémára, vagy meglesz, akkor pedig szük­ségszerűen és elháríthatatlanul lesz meg és akkor minek akarjon ő a tanulmányozás folyamán esetleg felmerülhető aggályaival útjába állani. Most aztán úgy halljuk és az Oroszországgal folyó gazdasági tárgyalások ezt valószínűvé is teszik, hogy sürgő­sen, máról-holnapra nyélbe kell ütni a Németország­gal való gazdasági megállapodást és hogy kormány­­férfiaink már utaznak is Berlinbe, hogy ezt perfek­tuálják. És­pedig, minthogy az idő túl rövid arra, hogy részletkérdéseket tárgyaljanak, hogy tarifa­tételekről értekezzenek — és a preferencia éppen csupa ilyen részletkérdés — egyszerűen a vámterü­let közössége mellett foglalnak állást, az annak ide­jén Németországgal közösen készített közös no­­menklatúrájú vámtarifát kikiáltják a centrális hatal­mak autonóm vámtarifájának, megállapodnak ennek alapján Oroszországgal és egy bizonyos mértéket állítanak fel a monarchia és Németország között, életbeléptetendő közbenső vámokra nézve. A köz­­gazdasági érdekeltségek, amelyeknek bőrére megy a dolog, pedig nem tudnak lélekzethez jutni a meg­lepődéstől e szédületes iram láttára, mellyel érdekeik, kívánságaik és kritikáik felett napirendre térnek. A Németországgal létesítendő gazdasági meg­állapodás példáját említettük, de épp úgy mondhat­tuk volna az adótörvényeket is. Amíg csak arról volt szó, hogy háborús adótörvényeket hozzanak és minden módon és eszközzel arra törekedjenek, hogy a háborús konjunktúra eredményeit visszaszerezzék a közösség javára, addig az ipari termelés nem szólt semmit. És ha nem is volt elragadtatva attól, hogy mindazt, amit az ő befektetéseivel, munkájával és intelligenciájával szerzett, most visszaadja a közös­ség javára, de komoly megértéssel vállalta e terhe­ket és tett eleget kötelességének. Tette ezt abban a meggyőződésben is, hogy elvégre csak háborús in­tézkedésekről van szó és mihelyt a béke helyreáll, majd jönnek az új időknek megfelelő új adó­­koncepciók, amelyek ha a hadviselési költségek­hez mért nagy terheket is hárítanak a termelésre, egészben véve méltányosak, egyenletesek lesznek és számolnak azzal, hogy csakis a produktív munka képes e terheket előteremteni, tehát ez adók a pro­duktív munka előfeltételeinek kimérésével állapítan­­dók meg. Azokból az adójavaslatokból, amelyeket a kormány most terjesztett a parlament elé, mit látunk ? Azt, hogy a kormány minden rendszer nél­kül, jövő kérdésekkel és feladatokkal nem törődve, „utánam az özönvíz“ — kiáltással a magyar ipari termelést gyökerében készül megtámadni és lehetet­lenné tenni. Aki ezeket a javaslatokat elolvassa, annak feltét­lenül azt a meggyőződést kell merítenie, hogy a kormány a magyar ipar fejlesztésének minden lehe­tőségéről lemondott s az ország termelését teljesen őseredeti agráralapra készül visszavezetni. Ami ipar ebben az országban van, az megmaradhat (ha ugyan megmarad) és vegetálhat tovább, új iparvállalat, mely új erőforrásokat nyit meg az ország számára, új anyagi és kultúrértékeket teremt, többé ez ország­ban nem keletkezhet. Az új hadinyereségadó az már, ahogy azt a javaslat kontemplálja, nem hadinye­reségadó többé, hanem „jövedelemtöbblet“, melyet tekintet nélkül arra, hogy milyen tőkével, milyen körülmények között szereztek, el kell szedni az ipar­tól. Aki a háború után, tehát a béke idején többet keres, mint amennyit a háború kitörése előtt kere­sett, az azt teljes egészében átadja az államnak. Úgy a régi vállalatok, mint az új vállalatok ezentúl a közösség számára dolgoznak és a kommunizmustól az egész koncepciót az a különbség választja el, hogy a kommunizmusnál a közösség a befektetése­ket is eszközli, a rizikót is vállalja, míg az említett kormánykoncepciónál a befektetés a vállalkozóé, a rizikó a vállalkozóé, csak éppen a jövedelemnek 80—90%-ban való elszedésénél érvényesül a kom­­munisztikus koncepció. A részleteiről ezeknek az épületes javaslatoknak már eleget írtunk s most még csak általánosságban annyit, hogy ez a terv is ele­ 1. szám.

Next