Magyar Gyáripar, 1924 (15. évfolyam, 1-13. szám)

1924-01-01 / 1. szám

_ HIIM ____ MAGYAR GYÁRIPAR találni, hogy honnan fúj a szél. Nem volt nehéz meg­véde­ni álláspontunkat és beigazolni, hogy ezt az or­szágot úgy, ahogy 1867 óta fejlődött, nagyszámú közép­osztályával, kultúrigényeivel, jelentős városi lakossá­gával egyedül a mezőgazdasági kultúrára szorítani nem lehet. De beigazoltuk azt is, hogy az új alapítások szükségszerűen ipari alapítások voltak, mert nem ar­ról volt szó, hogy heverő magyar tőkék helyeztesse­nek el, hanem egy jelentős tőkeimportról, a külföld­ről, mely ipari gépek, felszerelések, szabadalmak be­hozatala formájában bonyolíttatott le s itt olyan üze­mekben talált elhelyezést, melyek a gazdasági viszo­nyok változása folytán feleslegesekké váltak: malmok­ban, sörgyárakban, muníciós üzemekben. Ezt a telje­sen helytálló magyarázatot a bizottság kénytelen volt elfgadni és tény az, hogy a kölcsönre vonatkozó jegyző­könyvekben semmi olyan kikötés nincs, mely a ma­gyar ipari fejlődés elé bármi tekintetben is korlátokat rakna. A kölcsön megkötésénél is fontos feladatok várnak a gyáriparra. Arról van ugyanis szó, hogy a kölcsön első részlete május—június előtt aligha lesz itt s ad­dig azt kívánják a magyar kormánytól — s ezt a köl­csön egyik föltételéül állítják föl —, hogy többet a bankópréshez ne nyúljon, hanem időközi kiadásait a maga erejéből, tehát belső kölcsön útján fedezze. A szükséglet meglehetősen nagy: ha el is tekintünk attól, hogy az országnak ki kell állítania a jegybank alaptőkéjét, hogy 20—25 millió korona erejéig jegyez­nie kell a külföldi kölcsönt, e két tételtől el is tekintve, négy havi deficit legalább 60 millió aranykoronát, a kormány hátralékai 15—20 millió aranykoronát tesznek ki, úgyhogy itt vagy 80 millió aranykorona, közel 500 milliárd papírkorona előteremtéséről­­van szó. Ezt akarják belföldi kölcsön révén a magyar piacból ki­szivattyúzni s olyan hírek hallatszanak, hogy pl. a részvénytársaságok valamely a múltban­­lefixírozott napon való kurzusaik után bizon­yos percentben meg­állapított összeget hitelezzék az államnak. De hogy hogyan teremtsék ezt elő s hogy hogyan óvják meg a közgazdaságot e nagyméretű kiszivattyúzás nyomán járó földbeomlásoktól, erről még sehol sem olvastunk valamit. Szövetségünknek e terv ellen már most kell a leghatározottabban felszólalnia s keresnie azt a mó­dot, mely egyrészt lehetővé teszi, hogy a kölcsön alap­­feltételei teljesíttessenek, másrészt azonban a piac minden megrázkódtatástól megóvassék. Megfontolandó, hogy erre alkalmas megoldásnak látszik-e egy külföldi kölcsön, melyet a bankok, az ipar és a mezőgazdaság közösen kontrahálna. Az állam a 250 milliójának hamar a végére fog járni; deficitje havonként 14—15 millió, tehát egy esz­tendő alatt elhasznál ebből 170—180 millió koronát, úgyhogy már a második évben pótolnia kell ezt a saját erejéből körülbelül százmillió aranykoronával. A kiadások leszállítására nem számíthatunk (amikor egy miniszteri titkár 350—400.000 koronát kap havonta kézhez, akkor ellenkezőleg, a kiadások fokozását kell kívánnunk), bár viszont az állami üzemek bérbeadása vagy eladása révén — s itt nem a vasútra, hanem az állami vasművekre, birtokokra, telefonra, bányákra gondolunk — itt is lehetne eredményeket felmutatni. De végül is, mint komoly tényező, csak a jövedelmek felfokozása jöhet számításba, tehát adóemelések, az eddiginél helyesebb adóadminisztráció s hasonlók. A feladat, ami itt adódik, igen nehéz, mert meglehetősen keskeny a bázis, melyre ezt az emelést el kell helyez­nünk. A fogyasztási adók emeléséről alig lehet szó: a cukoradónál, a szeszadónál, a petróleumadónál, a for­galmi adónál a mai mértéken túlmenni nem lehet; leg­feljebb a boradó az, mely elbír valami emelést, mert itt a kormányzat politikai szempontokból igen szelíd­­kezű volt. Egyedül az egyenes adók terén mutatkoznak bizonyos lehetőségek s el kell készülve lennünk rá, hogy a reformgondolat itt fog radikálisan jelentkezni. Hogy Szövetségünkre e téren milyen komoly felada­tok várakoznak, arról fogalmat alkothat magának az,­l­i figyelemmel kísérte azt az ellenőrző, kritizáló, javító tevékenységet, melyet Szövetségünk a háborús és há­ború utáni adótörvényhozás körül tanúsított. De nem érhetjük be azzal, hogy beleszólunk azokba az intézkedésekbe, melyek révén ránk komoly terheket készülnek hárítani. Nekünk abba is bele kell szól­nunk, s ehez tartjuk is a jussunkat, hogy az a 250 mil­lió aranykorona s általában az ország bevételei mi­ként keltetnek el, milyen politikát csinálnak ezzel, je­lesül milyen termelési politikát, s mit tesznek abban az irányban, hogy a politika és közigazgatás ne meg­bénítója legyen a közgazdaságnak, hanem szolgája, pionírja, akadályelhárító­ja. Amit az elmúlt öt esz­tendő alatt e téren tapasztaltunk, az nem igen tölthet el bennünket bizalommal azok iránt, kiknek ügyeink irányítása adatott; közgazdasági érzéket, pláne köz­­gazdasági tudást nem igen árultak el, ellenben meg­volt bennük a gőg, hogy ne forduljanak azokhoz, kik­ben az érzék és tudás megvolt. Ennek meg kell vál­tozni, ha nem akarjuk, hogy a külföldről jövő arany­korona sorrá ne változzon. Szövetségünk résen lesz. És résen kell lennünk egyéb tekintetben is. Nem elég áldozatkészen terheket vállalni, tudni kell azt is, hogy miből remélhetjük e terhek viselését, vagyis hogy milyennek látjuk az ipari termelés jövőjét. Rózsás képet erről nem írhatunk. A mezőgazdaságra is súlyos terhek hárulnak, de egyrészt eddig­ az iparnál foko­zottabb kíméletben részesült, másrészt egy csomó olyan intézkedés fog bekövetkezni, melynek a mezőgazdaság hasznát látja. Jelesül a forgalmi szabadság teljes res­­titúciója — amit egyébként helyeslünk — a mezőgaz­daságnak nagy előnyöket, az iparnak pedig hátrányt jelent. A gabonaárak a világparitásra fognak emel­kedni, az állat- és húskivitel teljes szabadsága megint csak a gazda kalkulációját javítja, holott az ipari ter­melésre éppen a legválságosabb átmeneti időben ezek drágítólag fognak hatni. Az ipari termelésnek szá­molnia kell a behozatali tilalmak fokozatos lefaragá­sával, tehát a külföldi verseny erősebb megjelenésé­vel, szóval pozíciójának minden oldalon való gyöngü­lésével, s éppen olyan időben, amikor a külföldi köl­csönnek kétségtelenül üdvös eredményei még a jövő­ben rejtőznek. Hogy ennek a küzdelemnek teljesen véd­telenül nem szabad kiszolgáltatni a magyar ipari ter­melést, hacsak nem akarjuk, hogy az egész szanálási akció a kútba essen, az gondolkozó ember előtt nem lehet kétséges. Sok kérdés vetődik fel s oldandó meg itt az ipari termelés számára: a közlekedés kérdése, a hitel kérdése, a kilencórai munkaidő kérdése, de min­­denekfölött és mindent megelőzőleg az új autonóm vám­tarifa kérdése. Az ipar csak úgy vállalhat terheket és kötelezettségeket, ha tudja, hogy az a védelem, melyet a vele versenyző államok megadnak a maguk ipará­nak, az ő számára is biztosíttatik. Ez a sinequanon-ja a gyáripar lekötelezésének. Egyébként pedig az új­esztendőre: Egyre erősebb a nagy Szándék, Hogy az Istent ne szavakban vitassák. De adassák meg az Embernek Itt a földön minden szépség, igazság! 1. ..ám

Next