Magyar Gyáripar, 1928 (19. évfolyam, 1-12. szám) - Iparjogi Szemle, 1928 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1928-01-01 / 1. szám

1. szám. MAGYAR GYÁRIPAR * garantálja, hogy a szociális szempontokat össze fogja tudni egyeztetni a gazdasági lehetőségekkel és becsü­letes, jószándékú megfontoltság lesz régiméjének ural­kodó vonása. De úgy véltük, hogy mert minden hi­­vatottsága mellett szaktudás felett nem rendelke­zik, olyan embereket adnak melléje, akik ezt az anya­got teljesen bírják, ismerik ennek minden belföldi és külföldi vonatkozását és ki tudják számítani minden egyes intézkedés szociális és gazdasági kihatását. És azt gondoltuk, hogy nagy szociális intézményről lé­vén szó, ahol minden krajcárért felelősek azok előtt, a kiknek e krajcárok szánvák és azok előtt, kik e kraj­cárokból lett sok tíz millió pengőt kiizzadják, hogy ebben az intézményben a legszélsőbb takarékosság lesz a suprema lex, tehát már arányaiban is úgy lesz megkonstruálva, oly szolidan, oly szigorú ökonómiával, hogy ebből ennek az, elvnek feltétlen tisztelete követ­kezik. És azt gondoltuk hogy ha a politika teljesen nem is rekesztetik ki, legalább olyan szerényen fog viselkedni, mint ahogy illik, mikor, egy ilyen nagy szociális gondolat templomába lép be. Ehelyett mit látunk! A szakembereket a felsőbb kinevezéseknél csaknem teljesen mellőzték: a munkásbiztosítás nyil­ván az a matéria, melyet csak úgy feketekávé és pi­paszó mellett rövid néhány óra alatt meg lehet ta­nulni. Az adminisztráció arányai óriásiak: az al­­elnökök, igazgatók tömege legalább is olyan méretekre enged következtetni, hogy munkaadóknak és biztosí­tottaknak egyaránt meg kell némülniök e nagyvona­lúságtól. És végül a politika olyan mértékben vonult be, amilyen mértékben onnan annak idején kiszorí­tották, nyilván illusztrálásául annak a gyerekkorunk­ban megtanult fizikai tételnek, hogy minden test any­­nyit veszít súlyából . . . A Talbot-üggyel a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége keveset foglalkozott. Talán kötelességet is mulasztott ezzel, mert amikor egy 100—120 milliós invesztícióról van szó — melyből, hogy végső soron nem lesz-e 150 millió, Isten a megmondhatója, — köte­lessége­ lett volna ezzel a Szövetségnek foglalkozni és pedig több szempontból. Szüksége van-e az országnak egy ilyen nagyarányú invesztícióra? szüksége van-e éppen most erre az invesztícióra és nincsenek-e fon­tosabb szükségleteink, amelyeknek a villamosítást meg kellene előzniök? megbírja-e ez az ország anya­gilag ezt az invesztíciót? és végül, hogy mit jelent ez az ipari termelés szempontjából? Mindezekkel be­hatóan foglalkoznia kellett volna, lévén egy olyan invesztícióról szó, amelyhez fogható nemcsak a háború utáni, de a háború előtti Magyarországon sem létesült, ha magától a Máv.-tól mint egésztől eltekintünk. A Szövetség azonban e kérdéssel még­sem foglalkozott és pedig azért nem, mert egyrészt magán a Szövet­ségen belül ütköztek különböző jogosult érdekek ennél a kérdésnél, de főleg azért nem, mert nem is adatott meg neki a mód, hogy a kérdés részleteibe be­tekintsen, beható tanulmányok alapján tegye meg erre a maga előterjesztését. Egy-egy képviselőházi interpellációnak jól-rosszul összeszedett anyagából ha értesült erről a dologról, de komolyabb betekintés lehetősége nem adatott neki és mivel a kormányzat e kérdést nemcsak passzióval kezelte, ami dicséretre méltó, hanem túlzott érzékenységgel is. Szövetségünk (melynek különben is az volt az információja, hogy lehet a centrale elhelyezése vitás, de maga az ügy be­fejezett tény­ tartózkodott az állásfoglalástól és hagyta, hogy a dolog menjen a maga útján. És ment is és ma már ha­ a részletek tekintetében még nincs is minden tisztázva, az ügy­ el van döntve, a villamosítás meglesz. És ezzel aztán végleg félretesszük, ami aggá­lyunk a múltban volt, hogy nem előbb kellett volna-e a Máv­-ra 250—300 millió pengőt szánni, mielőtt egy­általán a villamosításra gondolunk, nem-e túlságosan szép dolog ez a budapest-hegyeshalmi villamos, ami szegénységünkben? nem kellene-e bevárni annak a vitának a lefolyását, amely Ausztriában e kérdésből keletkezett?- helyes-e az angol importot szubvencio­nálni egy országban, melynek azon kell törni a fejét, hogy hogyan exportáljon többet stb. stb. Mindezen m­ár túl vagyunk és ha mindezzel leszámoltunk, el kell ismernünk, megvannak e tervnek jó oldalai is: egy ilyen nagyarányú invesztíció a gazdasági élet erősebb élénkülését vonja maga után, amit ma — hanyatló konjunktúra idején — az ipari termelés is, de az egész ország közgazdasága előnyösen fog megérezni. Szóval vannak e befektetésnek előnyei és az ország nem egy vonatkozásban hasznát fogja látni, s most már az volna a helyes, ha minél előbb hozzálátnának a mun­kához. De nagyon sajnálnák, ha ezzel a koncepcióval már elintézettnek tekintenék az ország invesztíció­­szükségletét, nagyon sajnálnák, ha ennek a tervnek bűvöletében mértékadó helyen nem gondolnának arra, hogy milyen fontos a vasúti invesztíciók ügye, milyen fontos a termelés érdekeit kielégítő forgalom, hogy elegendő vágón, megfelelően kiegészített pályák és állomások álljanak rendelkezésre, hogy a Trianon által szétszakított területek egybekapcsoltassanak, hogy a Duna folyásától jobbra és balra értékes fejlő­désre képes területeket komoly vasúti közlekedés kapcsoljon be a csonka ország gazdasági és kulturális fejlődésébe, amit egyébként csak például említünk meg. És gondolni kell arra, hogy a 30 milliós gépipari import, amit ez a Talbot-ügy eredményezni fog, csak úgy tartható egyensúlyban, ha viszont a magyar gép­gyáraknak beruházások, teherkönnyítések, export­­ösztönzések révén megadatik a fejlődésnek minimális lehetősége. Egyszóval, ha már megvan ez a Talbot­­dolog, ne gáncsoskodjunk tovább, fogadjuk jószívvel,, csináljuk lelkiismeretesen, de viszont, hogy záróköve legyen annak, ami feladat az országra az ipari ter­melés körül vár, azt nem fogadhatjuk el.­­ A Népszava egy idő óta sűrűn foglalkozik vezér­cikkben a gyáripari termelés napi kérdéseivel. Rend­szerint nem a legfontosabbakat és nem is azokból a szempontokból nézve ezeket a problémákat, amelyek a tárgyilagos vizsgálódást lehetővé teszik és nem azzal a rokonszenvvel, amelyet az ügy iránt, melyhez a munkásság egész létével és minden lehetőségével hozzánőtt, éreznie kellene. Azokra a kicsinyes és szen­vedélytől vagy inkább agitációs hajlandóságtól el­vakított szempontokra, melyek e cikkekben kifejezésre jutnak, talán a legjellemzőbb az a vezércikk, amelyet a napokban jelentetett meg, abból az alkalomból, hogy 3

Next