Magyar Lakatosmesterek Lapja, 1910 (5. évfolyam, 3-50. szám)
1910-01-30 / 3. szám
2 MAGYAR LAKATOSMESTEREK LAPJA 1910. január 30. Iparunk válsága. Az elmúlt évben némi javulás mutatkozott az épületlakatos iparban. Az évek óta pangó építkezés föllendült s megindult a rég nélkülözött vállalkozás. Az ezzel karöltve járó épületlakatos ipar virágozni kezdett. De virágzásában mi meggátoltuk, amelynek szomorú következményeit máris sajnosan érezzük, élannyira, hogy a már szinte tűrhetetlenné vált bajok orvosolhatására szövetségünk rendkívüli közgyűlést hívott egybe. .A gyűlés lefolyását más helyen részletesen ismertetjük. E helyen csupán azzal akarunk foglalkozni, hogy rámutassunk azon okokra, amelyek iparunkra rázúdították a válságosidőket. Köztudomású, hogy az épületlakatos munkákra manapság alig mer már vállalkozni számítani tudós iparát megbecsülő lakatosmester. Nem mer pedig azért, mert reális alapon nem lehet többé vállalkozni s igazán a legtöbb vállalkozásunk nem egyéb, mint öngyilkosság, anyagi romlásunk kutforrása. És a legszomorubb a dologban az, hogy e súlyos, vigasztalan helyzetünknek mi magunk vagyunk az okai, amelynek orvoslására is csupán mi magunk vállalkozhatunk, mert segíteni egyedül mi segíthetünk. Idegen befolyásra, segítségre nem volna itt, e baj megszüntetésére szükségünk, de nélkülözhetetlen az, hogy az egyetértés uralkodjék közöttünk. Előfordult nem egyszer valamely vállalati lakatosmunkánál, hogy a benyújtott pályázatok költségvetési árai között ötven százalékos különbség mutatkozott. Vagyis, míg az egyik lakatosmester pl. ezer koronáért tett ajánlatot, addig a másik ötszáz koronáért volt hajlandó ugyanazon munkát elkészíteni. Az ember esze megáll, amikor ilyesmit hall. Mert az, hogy valamely munkánál 8—15 százalékos differenciák mutatkoznak a beadott pályázatoknál, még érthető. Elvégre egyik mester nagyobb rezsivel dolgozik s talán a munkáját is jobban meg akarja fizettetni, mint a másik és igy az árakat is magasabbra szabja. De már olyan reálisan számító mester nincs, aki ötven százalékkal számítaná drágábban a munkáját, mint amennyiért — haszonnal — elkészíthetné. Az ilyen esetben tehát a hibás csakis az, aki oly aránytalanul olcsóbb ajánlatot tesz. Nem csoda ilyen viszonyok közepette azután, ha a jobb érzésű mesterek teljesen távol tartják magukat a vállalkozásoktól. Hiszen elriasztják őket kartársaik, akik lehetetlen árakat állapítanak meg. Miért? Csupán azért, hogy valamely versenytárgyalásból győztesen kerüljenek ki, nem törődve még azzal sem, ha vállalkozásukra rá is fizetnek. Az eredménye e becstelen dolognak máris mutatkozik. Ott tartunk, hogy egy-egy nagyobb lakatosmunkára is alig akad vállallalkozó. Mert azok is visszahúzódnak attól ma már, akik meggondolatlanul letörték az árakat, mivel a haszonnélküli munkát nem bírják ki. Azokat a mestertársaikat pedig elriasztották, akik reális alapon tették meg számításaikat, költségvetésüket. A helyzet javítására csak egy mód van és ez az, hogy mi magunk tartunk össze s törekszünk arra, hogy a mai lehetetlen állapot megszűnjék. A szövetség azt meg nem gátolhatja, hogy valaki tönkre ne menjen, ha maga erre törekszik. Minden, amit a szövetség ez ügyben tehet, az, hogy apellál a tagok jóérzésére, saját jól felfogott érdekük megismerésére s módokat ajánlhat a követendő eljárásra, azonban pressziót nem gyakorolhat. Nem lehet eléggé hangoztatnunk tehát, hogy a kartársak tartsanak össze, értsenek egyet s akkor meg fog szűnni a mai áldatlan állapot. Ha megállapodunk abban, hogy csakis tisztességes versenyzést űzünk, tisztességes árak megjelölésével, akkor a mai vistás állapot önmagától meg fog szűnni. Ehhez azonban nem elég, ha csak megállapodunk s a megállapodást csak nem tartjuk be. Föltétlenül szükséges, hogy közös határozatainkat, megállapodásainkat mindannyian tiszteletben tartsuk s ne igyekezzünk azokat megkerülni. Ennyit már csak szakmánk tisztessége, de a magunk érdeke is megkövetel. De nagy szükség van az egymás megbecsülésére is, iparunk szeretetére is. Ha egymást megbecsüljük, önmagunkat becsüljük meg. Aki pedig iparát nem szereti, az nem is becsüli meg a munkát még akkor sem, ha azt ő maga készítette. Aki iparát szereti, az annak értékét is ismeri s nem szab annak olyan árat, amely mellett haszna nincs. Az ipari képzettséget, ipari tudást meg kell becsülni nemcsak minden iparosnak, de meg kell becsültetni a munkáltatóval is. Márpedig a munkaárak oktalan és képtelen letörése az ipar legnagyobb lebecsülése. Olyan sérelem, amelynek végtelen káros hatását ma nyögjük. Nincs más mód a mi iparunk fölvirágoztatására tehát, mint az, ha egymást és iparunkat megbecsüljük, ha összetartunk s egyetértésben élve, közösen állapítjuk meg a munkáink árát s azt tisztességgel be is tartjuk. E nélkül iparunk napról-napra sülyed, míg e föltételek betartása iparunk fölvirágoztatására fog vezetni. Szövetségünk rendkívüli közgyűlése. Szövetségünk rendkívüli közgyűlést tartott a vállalkozások ügyében, amelyen a tagok igen nagy számban jelentek meg. Sajó János szövetségi elnök — miután a megjelenteket üdvözölte — előadta az okot, amely végett a rendkívüli közgyűlést össze kellett hívni. „A kartársak közül — mondotta — többen kívánták a rendkívüli közgyűlés összehívását, mivel iparunk helyzete igen rossz. Különösen az épületlakatos iparban tapasztalható sok baj, amelyeknek orvoslására törekszünk. Ez orvoslási módozatok megbeszélése képezi a mai rendkívüli közgyűlés tárgyát, kérem ezért azon urakat, akik a közgyűlés összehívását kérték, hogy előadóivá legyenek az ügynek.“ Léderer Izidor: A városi, állami, általában a közhatóságok panaszkodnak, hogy egy-egy versenytárgyalás kiírására alig akad ma már pályázó közülünk. Szomorú valóság ez, amelynek okai mi magunk vagyunk, mivel a versengés és ezzel a munkaárak letörése anynyira elfajult, hogy már nem is merünk pályázni, mivel a mai munkaárak mellett haszon nincs s a lakatosmester nem egyszer jut vállalkozása mellett olyan helyzetbe, hogy még a költségvetés bélyegjeinek árát sem keresi meg mellette.