Magyar Posta, 1944 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1944-01-01 / 1. szám

A post­a személyzet jóléti alapítványának gondozó szolgálata, mindig szigorúbb feltételeket szabott. Kielégítő eredményt azonban nem sikerült elérni. Sokan, akik már egyszer pénzsegélyben részesültek, újból és újból kértek segélyt, tekintet nélkül arra, hogy valóban rászorultaik volta­k-e. Ennek úgy akartak gátat állítani, hogy a segélynyújtást meghatározott idő­szakokhoz kötötték. A gyakorlatban ez a megkötés sem járt kielégítő ered­ménnyel, mert a megrögzött segélyt kérők fél esztendő után szinte napra pon­tosan jelentkeztek. A bizottság ak­kor a­hhoz a módszerhez folyamodott, hogy a kérelmező anyagi és egyéb viszonyait az alkalmazott hivatali főnöksége útján alaposabban meg­tudakolta. Később az alapítvány az egyes postaigaz­gatóságokat minden hónapban rendszeresen ellátmánnyal látta el, hogy azok a rászorultakat közvetlenül segélyezhessék. Az elbírálás és véleményezés gondja és felelőssége ezzel jelentékeny részben az igazgatóságokra hármik­, amelyek viszont a segélyt kérő hivatali főnökségének adataira és javaslatára támaszkodnak. A postahivatalok a rájuk bízott fel­adatokat igyekeztek ugyan megoldani, minthogy azonban egységes irányelvek nem volta­k és a hivatalok azt sem tudták, hogy az igazgatóságoknak milyen adatokra van szükségük, nem egészen rajtuk múlt, ha javaslataik alapján a kérelmeket nem lehetett helyesen elbírálni. Az adatszolgáltatás kérdése később ú. n. statisztikai lapok rendszeresítésével nagyjából rendeződött. A jóléti alapítvány kezelési bizottsága azonban a segélyezésekkel kap­csolatos kérdéseket mélyrehatóbban kívánta rendezni és ezért felkérte a kari egyesületeik elnökeit a pénzsegélyezések elintézésének módjára vonatkozó javaslataik elkészítésére. A javaslatok alapján az alapítvány kezelési irodája tervezeteit dolgozott ki, amelyet a­­kezelési bizottság 1940. évi február hó 26-i ülésén előbb egy évi próbaidőre, majd 1944. március hó 27. ülésén véglegesen is elfogadott. A bizottsági határozat nagy általánosságban a régi rendszert tartotta érvényben, azonban bizonyos újításokat is hozott. A leglényegesebb újítás volt, hogy a Pos­tás Kari Egyesületek Szövetségébe tömörült egyesületek elmékéit szélesebb körű véleményezési és javaslattételi joggal ruházták fe­l, továbbá, hogy az indokok megállapítására vonatkozó eljárást elmélyítették. A segélyezés kérdése azonban még így sem jutott, de nem is juthatott nyugvópontra, mert hiszen a hiba magában a rendszerben gyökeredzett. Kétségtelen ugyan, hogy vannak olyan esetek, amelyekben a pénzsegély ko­moly megsegítést jelent, ezek azonban kivételek, mert pénzsegéllyel egy el­esett családot felemelni, talpraállítani rendszerint nem lehet. Az alapítvány pénzsegélye azonban sok esetben még akkor sem érte el célját, amikor az szociális szempontból egyébként indokolt volt. És­pedig azért nem, mert a pénzsegély kiutalásával a kérdést teljesen elin­tézettnek tekintették, a segélyezettet magára hagyták, holott a megsegítés munkájá­nak egyik leg­fontosabb része éppen akkor kezdődött volna. Megnehezítette a segélyezés kérdésének megoldását az is, hogy pénzsegélyt a jóléti alapít­ványon kívül más postás egyesületeik is folyósítottak. A segélyezések ügye így mindinkább holtvágányra jutott. És ekkor, szinte az utolsó pillanatban, a fejlődés új irányt és hatalmas lendületeit kapott. A m. kir. posta vezérigazgatója 1940. februárjában a kezdő posta­mesterek megsegítésére postamesteri önállósí­tási kölcsönöket, majd a súlyos o

Next