Magyar Üveg- és Agyagujság, 1908 (8. évfolyam, 1/168-24/191. szám)

1908-01-01 / 1. (168.) szám

MAGYAR ÜVEG- ÉS AGYAG ÚJSÁG 1. (168.) szám zsámolyára. A királyi kegy nyomán az egész ország elvitte hódolatát Zsolnay Miklós elé. Mert közel állunk hozzá, ne legyen előlünk is elzárva a lehetőség, hogy szeretetünknek, becsülésünknek, ragaszkodásunknak kifejezést adjunk. Az ő kitün­tetése gyönyörűséges ünnepe a magyar iparnak, ebben az ünnepben pedig igaz szívvel részt veszünk mi is. A pécsi kiállítás és Zsolnay. A Kis József szerkesztésével megjelenő politikai és szépirodalmi hetilap, A Hét, a pécsi kiállítás alkalmából közölte Zsolnay Miklós arczképét és azt igen érdekes kommentárral látta el. Most alkalomszerűnek tartjuk ezt a mindenképen értékes czikket leközölni. A liegei kiállítási kongresszuson két németen mulat­tak, akik majdnem bírókra keltek egymással amiatt, hogy a gazdasági életnek szüksége van-e a kiállításokra vagy sem. Az élet annak a németnek adott igazat, akit az elmélet agyonütött. A kiállításokat sűrűn rendezik tovább, míg az elmélet emberei disszertácziókat írnak ellenük. Marseilleben szapora serénységgel gyűjtik a kis és nagy tengerjáró szörnyetegeket a nyári tengerészeti kiállításra, Berlinben közlekedési kiállításra készülnek , vagy két tuc­at helyen halmozzák garmadába azt a sok kincset, melyet az ipar alkotott. Az elmélet emberei hiába kap­kodnak a fejükhöz, amely fáj a rettentő kalapácsolás lármájától. A kiállítási bódék azért szaporán épülnek. És nálunk Magyarországon még az elmélet is a kiállítások mellett szól. A kiállításokon a munkásnak az összefüggések, a végső czélok szemlélésére és átérzésére van alkalma s ezért a vigasztaló és felemelő hatásért is nagy szükség van rájuk nálunk, ahol most indul meg az iparosodás művészetet, tudományt, erkölcsöt, termé­szetet és emberi életet átalakító folyama s ahol a munkás­­lélek nevelésének fontos kérdése még nem került a meg­oldandó feladatok sorába. Még az osztályok fejlődésének megkönnyebbítése szempontjából is ragaszkodnunk kell a kiállításokhoz, főleg a vidékiekhez s elismeréssel kell lennünk azok iránt, akik fáradoznak létesítésükön. Az elméleti szo­­cziológusok úgy nyekergik, mint száz kintorna, hogy a parasztot az agrárkarmokból úgy lehet kiszabadítani, ha ipari munkássá, majd polgárrá léptetjük elő. Oh, ez az előléptetés elméletben olyan egyszerű s gyakorlatban mégis szörnyen komplikált. Mert a parasztnak még mindig messze van Budapest s szörnyű magas a gyárkémény. A gyárat oda kell hozzá vinni. És a gyárnak ott kell lenni a határban, a szomszédban, egy puskalövésnyire. Bele kell botlani a járókelőnek, szántás közben hallani kell a kürtje búgó szavát, csengetyűjének zengését és kerekeinek zakatolását. Ezt az össze-vissza modern zenét, amely csábít és hívogat, mint a régi tengereken a szirének. Ezért becsülöm az ipari dec­entralizáczió minden segítő eszközét, tehát a vidéki kiállítást is. És ezért örvendek a pécsi kiállításnak, amely fölszabadít egy egész országrészt és a modern életnek, az iparnak, mindannak képzetét fogja belevinni egypár ezer ember lelkébe, ami az iparral s a termelés nagyszerű összefüggéseinek föl­ismerésével együtt jár. Ennek az egypár ezer embernek újonnan születő képzetei nagyon megérik azt­ a munkát, melyet a kiállí­tások rendezésére kell fordítani, mert nincs értékesebb munka a világon, mint az, amely új képzeteket és fogal­makat visz az elmékbe. A művész halhatatlanságát az uj színek, uj hangok, uj érzések és uj formák megteremtése biztosítja. Uj fogalmakat a művészet nagy adminisztrátorai osztanak szét. A pécsi fazekasmester — így nevezte magát az öreg Zsolnay Vilmos — az előbbi fajtához tartozott. A fia, aki a pécsi kiállítást rendezte, az utóbbihoz. Az öreg az agyag ötvösművésze volt, hasonlatos a renaissance játékoskedvü óriásaihoz, akiknek kezén minden anyag csodás formákat öltött s akik egyformán alkottak nagyot, fenségeset és csecsebecsét. Az öreg csinált, ha kedve tartotta, konyhába való ibriket csak úgy, mint vízveze­téki csövet s ezt épp úgy, mint cserépkályhát. Úgy ját­szott az agyaggal, mint a Teremtő, aki előtt semmi sem titok s úgy legyűrte, ahogy neki tetszett. Az öreg a szivárvány színeit kényszerítette rá az agyagra s egy­másba olvasztotta rajta a lilát a zölddel, az ultra­­marint a lapis lazulival, emezt a napsütött tenger rezgő színeivel. A fia a modern élet mestere, aki adminisztrál, szervez, fejleszti az élet igényeihez képest a maga szent és jól megbecsült örökségét. Az első generáczió legyűrte az anyagot, a második utat nyit a sikernek és adminisz­trálja az új színeket és formákat. Az első generáczió teremtett, a második adminisztrálja az elsőnek alkotásait. Amaz a művész, emez a gazdasági politikus, a szó modern értelmében. Nem az, aki a megszerzett vagyon és hírnév erejével önmagát adminisztrálja s közgazdasági játékokban meríti ki erejét, hanem az, aki a megalkotott értéket terjeszti és érzi, hogy hivatás van a kereskedés­ben és az ipar erősítésében. A maga nemében ez is művészi a javából s ha Amerikában születik, ma ő az eozin-király. így, a mi kicsinyes viszonyaink közt, nemes agili­tással kiállítás rendezésére adja magát és meghajlítja, kibővíti a megszabott korlátokat is. A tervezett szűkkörű kiállításból így csinál országos expozíc­iót s ugyanazzal az erővel, amelyiket az öreg fazekasmester legyűrte az agyagot, ő legyűri a magyar közönyt s az elméleti emberek tolakodását. A kiállítás-ellenes hangulatok idején egy magyar vidéki városban országos kiállítást és talán világra szóló agitácziót tud teremteni a magyar ipar érdekében. Az elmebeli képességek degenerácziójának törvényeit nagyon alaposan kikutatta már a modern pszichiátria. Hanem a zsenialitás át­öröklődésének és megnyilatkozásá­nak törvényeivel alig foglalkoztak. Ez a Zsolnay Miklós nem Herbert és érdekes volna kikutatni, hogy az atyja tisztán művészi kvalitásai milyen módon alakultak át benne a gazdaságpolitikus és nagystílű adminisztrátor kvalitásaivá. (Q.a.)

Next