Mezőgazdák, 1925 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1925-01-01 / 1. szám

XXXII. évf. Budapest, 1925. január 1.­1. szám. VMEZŐGAZDÁK“ IGAZGATÓSÁG: gróf Somssich László elnök, Bernát István, Bedegi Gábor alelnökök, Jeszenszky Pál vezérigazgató, Hoffer Sándor, báró Inkey Pál, Láng József, dr. Nagy Ferenc, báró Pap Géza, Pirkner János, dr. Rauscher Aurél, Szilassy Zoltán, Szomjas Lajos, gróf Teleki Tibor, báró Ullmann Adolf, Vásárhelyi Zoltán. FELÜGYELŐ-BIZOTTSÁG: dr. Várady László elnök, dr. Bacsák György, Buday Barna, dr. Spett Ferenc, Szeleczky Iván. /»Megjelenik havonként egyszer — Szerkesztőség és kiadóhivatal. — V., Alkotmány-utca 29. szára. A MAGYAR MEZŐGAZDÁK SZÖVETKEZETE ÉS AZ ENNEK KÖTELÉKÉBEN MŰKÖDŐ SZÖVETKEZETEK «5? & ig HIVATALOS ÉRTESÍTŐJE «3? »5? TAGSÁGI ILLETMÉNY." Lakásváltozás esetén értesítést ideje­­-------- korán kérünk. -------­ 1925. Az új esztendő magában véve csak évfordulót és nem sorsfordulót jelent. Pedig az emberek azért köszöntik örömmel az új esztendőt, mert attól balsorsuk jobbrafordulását remélik. A legutóbbi esztendők, amelyeket nagy várakozással köszöntöttünk, arra a meggyőződésre hozhattak bennünket, hogy a puszta évfordulók nem segítenek rajtunk; segíthetnek azonban a bennünk szunnyadó erők, ha azokat felkeltjük, működésbe hozzuk és kihasználjuk. Ez a tanulság nem sok egy ötesztendős háború és ötesztendős gazdasági válság után, de bármily szerény is, elég ahhoz, hogy ismét talpraállhassunk, reorganizálódhassunk, aminek a lehetősége abban a pillanatban meg van adva, amelyben a rekonstrukciós munkát nemcsak megsóhajtjuk, hanem akarjuk is és a legfőbbképpen hajlandók vagyunk annak szolgálatába akaratunkat, tetterőnket, munkakészségünket beállítani. Egyedül vagyok a földön, nincsen sem testvérem, sem barátom, sem felebarátom, sem egyéb társa­­ságom magamon kívül. Így kezdte írni a világirodalom egyik híres könyvét a »magános sétáló«, a XVIII. század végzetes hatású nagy francia gondolkodója s hazánk helyzetére ugyancsak ráillenek ezek a szavak. Egyedül állunk, lefegyverezve, kifosztva, elszegényedve, kishitűen arra ébredve, hogy erkölcsi erőforrásaink is kiapadó­­félben vannak. Helyzetünk szignatúrája minden bizonnyal az elszigeteltség. Miután pedig az elszigeteltség az idegen segítség kizárt voltát is jelenti, önmagunkban kell megtalálnunk regenerálódásunk csíráit, vagy a konzek­­venciákat abból levonnunk, hogy ezeket a jobb jövőt jelentő kikezdéseket fellelni nem tudjuk. Ilyenkor félidőn korán alkonyodik. Jön az este és a sötétség átláthatatlan fátyolát borítja az egész tájékra. Egészen bizonyos azonban, hogy meg fog virradni. Lehet, hogy lassabban, lehet, hogy fokozatosan, lehet, hogy minden türelmünket kimerítve, de az éjszakának mindent magába nyelő feketeségét szét fogja szakítani a pirkadás, át fogja fúrni a hajnal első, talán tétova, talán bizonytalan, talán gyáva, de virradást jelentő sugara. Mielőtt azonban megvirradna az éjszaka, egészen bizonyosan el fogja érni mélypontját, ami­­kor a legsötétebb lesz, amikor a legvigasztalanabb lesz, amikor a legfeketébb lesz. Minden Szilveszterkor, esztendők óta, azzal az érzéssel néztünk vissza az elmúlt esztendőre, hogy íme hát ez volt az a mélypont, ez volt az a legborzalmasabb esztendő, ez volt az a legnagyobb megpróbál­­tatásokkal teljes év, amely után minden jóra fordul, amely után a gyógyulás megkezdődik, amely után megpihen majd ez a megkínzott, elcsigázott, az erkölcsi igazságba vetett hitében megingatott, fáradt nemzedék. A hitünkben mindeddig csalódtunk. Az új esztendő új volt annyiban, hogy újabb megpróbáltatásokat hozott. Ha azonban az elmúlt esztendőre tekintünk vissza, akkor bizonyos kétségtelen támpontokat talál­­hatunk arra vonatkozóan, hogy egy újabb korváltozás indult meg, amely mintha beheggesztené az eddig vérzett sebeket, mintha az egészséges fejlődés útjára vezetné ezt a beteg nemzetgazdaságot és társadalmat. Hang­­súlyoznunk kell azonban azt, hogy sem az új esztendőtől, sem a korváltozástól, sem bizonyos, a javulásra mutató tünetektől nincs mit várnunk, mert a gyógyulás lehetőségét, a regeneráció feltételeit önmagunkban kell megkeresnünk és megtalálnunk. Az elmúlt naptári esztendőben csodálatosképpen összeroppant egy kacsalábon forgó tündérvár. A láp a­világhoz hasonlítható, inflációtól, spekulációtól megfertőzött gazdasági élet süppedékes talaja, melyre a kon­­junktúrák­ nagyra nőtt közgazdasági dzsingiszkánjai olyan hatalmas és súlyos épületeket próbáltak emelni, egyszerre süppedni kezdett s az addig vígan kuruttyoló békák hangos hadát elnyelte a megnyílt föld, a nemzetgazdasági életnek oly régi és végre egyszer bosszútálló igazsága, amely ellen annyit vétettek, amelyet annyiszor megcsúfoltak, de amely kétségen kívül egyedül lehet alapja minden gazdasági, állami és társadalmi életnek. Az elmúlt esztendők mostoha gyermeke, mely végre is megunta a hosszas mellőztetést, kitört és jogait kérte, hosszú éveken át szegény emberek szűkös hajlékában, a régi gazdasági szervezetek döcögéssel, nehezen előrehaladó szekerében húzódott meg s nem jutott neki osztályrészül sem vagyon, sem tőzsdenyereség, sem automobil­ a munka volt. A munka, amelyről egyik híres és hivatott méltatója, az újvilág legnagyobb ipari kapitánya nemrégen megjelent visszaemlékezésében úgy nyilatkozik, hogy az minden becsületes ember lelkében élő principium és minden romlás ezen a földön abból származik, hogy az emberek erről az egyedül helyes vágányról, a vagyonszerzésnek, a meggazdagodásnak, sőt a megélhetésnek is erről az egyetlen útjáról letértek. Az elmúlt esztendőben láttuk annak a nagyjelentőségű folyamatnak előrehaladását, amelyben újra a munka foglalta el az értékképzésben, a termelésben, az egyéni és közgazdaságban, évszázadokon át leírt elő­­kelő helyét. A lehetőséget erre az adta meg, hogy pénzügyi kormányzatunk pénzünk értékének stabilizálásával az infláció és spekuláció hidrájának levágta a fejét. Ezzel a munkanélküli vagyonszerzés legfőbb forrása bedugult.

Next