Műcsarnok, 1899 (2. évfolyam, 1-30. szám)

1899-01-01 / 1. szám

­­ évf. Budapest, 1899. január 1. A­loarno Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat lapja. Hosszú évszázadok óta, a boldogság után való vágyakozásban gyökerező ősi ösztöne az embereknek, hogy amikor Szent Szilveszter havas éjszakáján a letűnt év fövenyórájának utolsó homokszeme is lepereg, megilletődve vesznek búcsút mind­attól, ami visszahozhatatlanul elmúlt és új életre kelt illúziók rózsaszínű fátyolon át fürkészik a homályos, a bizonytalan jöven­dőt. Egy rövidke pillanatra megpihennek a tovaszáguldó idők végtelenségének véges , emberi ész alkotta mérföldkövén, de csak azért, hogy a következőben új erővel, új reménységgel eltelve induljanak tovább végzetük útján, ismeretlen, ködbefoszló céljuk felé! Mi is emberek vagyunk, gyarlók és vígasztalás után áhítozók! Pihenjünk hát meg mi is egy futó pil­lanatra az elmúlt esztendő frissen fölhan­­tolt sírján, szenteljünk egy magányos könycseppet annak a múltnak, mely min­den reményével és csalódásával együtt ezentúl már csak az emlékezetünkben fog élni s azután kibontakozva az érzelgés puha karjaiból, fordítsuk tekintetünket a jövő felé. Szítsuk lángra szívünkben a remény pislogó szikráját, a múlt becses tanulságaiból merítsünk új erőt, új bizalmat és új kitartást az újabb küzdelmekre s adjunk számot magunknak azokról a fel­adatokról, amelyeknek sikeres megoldásá­ban megnyugvást találhatunk, majd ha, alig arasznyi idő múlva a most születő esztendőt is búcsúztatni fogjuk. A művészetek világában szomorú jeleke­­t köszöntött be az az év, amelynek most sírja körül állunk. Egy pillanatra úgy­­ látszott, mintha a magyar művészet ügye veszedelmes örvény szélére jutott volna, úgyannyira, hogy mindazok, akik szeretettel és jóakarattal voltak iránta, szívszorongva lesték a katasz­trófát, mely már-már elkerülhetetlennek látszott. A művészet ügyének hivatalos őrei éppúgy, mint a sajtó és a közönség, — halkan suttogva, mintha haldoklóról beszélnének — úton-útfélen a magyar­művészet aggasztó hanyatlását konstatál­ták. Szomorúan és fejcsóválva emlegették azt az izzó lelkesedést, a talentumoknak azt az intenzív fényességét, mely még nem is olyan nagyon régen, a magyar művészet fejlődésének oly sokat ígérő perspektíváját nyitotta meg szemeik előtt s melyet hirtelen a kimerültségnek és a reménytelenségnek félelmes szürkesége váltott föl mindenfelé. Akadtak őszinte pesszimisták, akadtak hamis próféták, akik a művészet csődjét és végső pusztulá­sát kürtölték világgá és szövetséges­társaivá szegődtek a pillanatnyi reakció sötét szellemeinek csak azért, hogy később a ledöntött bálványokat a porból fölemelve az újjászületés megteremtőinek napfényes glóriájában sütkérezhessenek . . . Szerencsére csak rossz álom volt az egész, amelyből még idejekorán fölébred­tünk. A Circumdederunt . . . könyfacsaró hangjai között lehullott a ravatalról a hazugság fekete leple­s vakító fénynyé tört elő nyomában a koporsóba tuszkolt Igazság lobogó fáklyája, melynek fényé­től, fogvicsorgatva, szégyenkezve és meg­ Megjelenik minden hó elsején. Új esztendő. Szerkeszti Ambrozovics Dezső titkár. A társulat tagjai ezt a lapot [ '/ ingyen kapják.

Next