Műszaki Élet, 1984. január-június (39. évfolyam, 1-14. szám)

1984-06-07 / 12. szám

MÉ Jobb háttéripar, exportképesebb termék Élelmiszer-ipari „csomagterv” Szakemberek mondják: a nálunk használatos csomagoló­anyag nem a legjobb — könnyen szakad, sérül, esztétikai­lag nemhogy javítaná, inkább rontja a termék keresettsé­gét —, vagy az a módszer hibádzik, amellyel „ruhába búj­tatjuk” a több-kevesebb ráfordítással megtermelt élelmi­szereket. Bizonyára mindkét feltételezés helytálló, jóllehet a hiányosságok kiküszöböléséhez a feltételek ágazatszerte megteremtődtek. Az élelmiszer-termelés elmúlt tíz-tizen­öt évi fejlődésének egyik jellemző vonása éppen a gépek és berendezések vásárlásának, valamint a különféle csomago­lóeszközök és -anyagok felhasználásának fokozott növeke­dése volt. ■ Miközben csökkent a mező­gazdasági eredetű nyersanyagok felhasználása, mind több mű­szaki, csomagoló- és egyéb anyag­­fogyott az élelmiszer-ter­melés során. S mert ezeket sem a hazai termelésből, sem a ru­belelszámolású piacokról nem lehetett maradéktalanul besze­rezni, nőttön-nőtt az erre köl­tött dollárkiadás. Az ötödik öt­éves tervidőszak éveiben az élelmiszerek előállításához szükséges gépek 47 százaléka viselte a Made in Hungary jel­zést, a többi külföldről került hazánkba: 25 százalékuk a szo­cialista­­, 28 százalékuk a tő­kés országok piacáról. A meg­oszlás egyébként hasonló volt a csomagológépek és -eszközök beszerzését illetően is. Ez a megállapítás olvasható a Magyar Élelmezésipari Tudomá­nyos Egyesület (MÉTE) és a Mezőgazdasági és Élelmezés­ügyi Minisztérium (MÉM) kö­zös tanulmányából: a MÉTE szakosztályai és a MÉM szak­emberei a Műszaki és Termé­szettudományi Egyesületek Szö­vetsége megbízásából „térké­pezték fel” az élelmiszeripar­ágak 1985-ben és 1990-ben vár­ható gép- és csomagolóanyag igényét. Abból a felismerés­ből indultak ki, hogy a hazai háttér­ipar nem tekintette biztos fel­vevőpiacnak az élelmiszerter­melést. Sőt, az importpolitika kimunkálói sem vették kellően figyelembe az élelmiszer-terme­lés eszközök és csomagolóanya­gok iránti fokozódó szükségle­tét. De lássuk a számokat! — 1981 és 1985 között az ipar­ág 10 milliárd 445 millió forin­tért vásárolt úgynevezett tech­nológiai gépeket, s e pénzösz­­szeg több mint felét dollárra váltva költötték el. Csomagoló­gépekre 4 milliárd 495 millió forintot adtak ki, a felénél na­gyobb részben kemény valutá­ban. Nem így az általános célú gépek tekintetében: az erre for­dított 10 milliárd forint mintegy 90 százaléka a hazai, valamint a szocialista országok gépgyártóit illette. A technológiai gépek az ipar­ági igény 41,9 százalékát teszik ki: a hazai cégek elsősorban a gabona, hús, cukor, konzerv, baromfi és szesz feldolgozásá­hoz szükséges berendezéseket, eszközöket gyártják — a szín­vonalasabb, korszerűbb feldol­gozási technológiát megvalósító gépek tőkés importból szár­maznak. A csomagológépek 18 százalékos részaránya jelentő­sebbnek tűnik, ha hozzátesz­­szük: ezen belül a tőkés im­porthányad 64,1 százalék. Nem várható, hogy ez az arány csök­kenni fog. Az általános célú gépekből álló igények 40,1 szá­zalékot tesznek ki, s ennek zö­mét, csaknem 60 százalékát a hazai ipar állítja elő. A hetedik ötéves tervidőszak éveiben megvásárolható gépek piaci megoszlása nagyrészt az 1985-ig megvalósuló fejleszté­sektől függ: a tanulmány készí­tőinek becslése szerint a várha­tó igény mennyiségileg, nem ha­ladja meg a jelen tervidőszak tételeit. Más szóval szintentar­­tást prognosztizálnak, ebből azonban messzemenő következ­tetéseket nem szabad levonni. Hazánkban a csomagolósze­rek mintegy felét az élelmiszer­­ipari ágazatok használják fel. 1985-ben az élelmiszeripar éves csomagolószer „fogyasztása” 10-11 milliárd forint értékben várható. Ez évente 700 ezer tonna különböző csomagolószer (fém, papír, műanyag, üveg stb.) felhasználását jelenti. A legtöbb csomagolószert a kon­zervipar használja fel: 1985- ben itt több mint 3 milliárd forint értékű csomagolószer fo­gyása várható. S lévén, hogy a konzervgyárak zömmel üve­gekben vagy dobozokban ér­tékesítik készítményeiket, ér­demes megemlíteni: az ellátás nem éppen zavartalan e csoma­golóeszközökből. Például a kon­­zervesüveg nem ritkán hiány­cikk — a hazai öblösüveggyár­tás fejlesztése lépéshátrányba került —, a dobozok alapanya­ga, az ónozott lemez pedig több­nyire csak dollárért beszerezhe­tő (ami évente mintegy 30 mil­lió dollár kiadást jelent). Töb­bek között emiatt hangsúlyoz­zák a szakemberek a hazai csomagolóanyag-gyártó háttér­ipar fejlesztésének szükségessé­gét, elsősorban az új, főleg mű­anyag és kombinált csomagoló­­szereken alapuló megoldásokat és technológiákat keresve. Ennél is beszédesebbek e szá­mok, ha a felhasználás okán a konzervipart a tejiparral ha­sonlítjuk össze. A tejipar éves csomagolószer-felhasználása 1985-ben mintegy 1,3 milliárd forint értékű lesz, azonban a felhasznált csomagolószerek tö­mege alig haladja meg a 30 ezer tonnát (a konzervipari felhasz­nálás ennek kereken tízszerese). Szintén milliárdos tétel a bor­ipari termékek csomagolása is: 1985-ben várhatóan 1,1 milliárd forintot költenek palackozásra , a felhasznált üvegek súlya 156 ezer tonna. Ami pedig a távolabbi jövőt illeti: az előrejelzések szerint az élelmiszeripari csomagolószer­­felhasználás 1990-ig jelentősen nem emelkedik, értéke 12,5 milliárd forint körül várható (a növekedés 12-14 százalékos). E becslés mögött persze ott van a feltételezés, miszerint az élel­miszergyártók a növekvő ter­mékmennyiséget mind takaré­kosabban, ésszerűbben fogják csomagolni. Vagyis, csökkenni fog az egységnyi termék for­galmazásához felhasznált cso­magolószerek mennyisége. Eb­ben különösen nagy szerepe lesz a kiskonténerek szélesebb körű elterjedésének. A takarékosabb csomagolás megvalósításának kulcsszava to­vábbra is a háttéripar. Ehhez azonban jelentős fejlesztésekre van szükség. Például az üveg­gyártás terén, ahol nem csak­ a mennyiségi elmaradás pótlása a sürgős, de itt az ideje a fejlett megoldások — könnyített üveg, formaüveg — alkalmazásának is. Az ónlemezimport szinten tartása, jobb esetben mérséklése érdekében az úgynevezett he­lyettesítő csomagolószerek gyár­tását kell előkészíteni, míg a papír csomagolószerek közül a gyümölcsexporthoz szükséges, nedvességálló hullámlemez elő­állítása a fő feladat. Ezek hazai gyártásának megoldása a hűtő­ipari gyűjtőcsomagolás fejlesz­tését is segítené. A műanyag csomagolószer-gyártásban a PVC, polipropilén alapanyag­­háttérre alapozva jelentős ered­ményeket értek el a műanyag­feldolgozó vállalatok — PVC le­mez és pohár, BOPP fólia, poli­propilén pohár, stretch fólia —, de még néhány újdonság hazai előállítása várat magára. Első­sorban a kiorientált palack, a csúszásgátló fólia, vagy az étel­tálca készítése. A jó, a vásárlók figyelmét fel­keltő csomagolás kialakítása nemcsak a csomagolószer-gyár­tók feladata. Az élelmiszeripar­nak is készen kell állnia az új anyagok, eljárások mielőbbi ki­próbálására, piaci megismerte­tésére. Merthogy élelmiszereink világpiaci versenyképessége nemcsak attól függ, hogy meny­nyibe került a feldolgozandó alapanyagok megtermelése, megtermesztése. Most, amikor mindenki eladná akar, sok mú­lik azon, mennyire esztétikus az élelmiszerek megjelenése ... Indoklásul talán ennyi is elég: miért nélkülözhetetlen az élel­miszeripar és a csomagolószere­ket előállító vállalatok együtt­működése, kötődésük érdekelt­ségekben megmutatkozó függő­sége. A téeszekben ugyanis hiá­ba határozzák el, hogy új, ad­dig csak külföldön látott készít­ményekkel egészítik ki a hazai piac kínálatát, ha tervük mellett ott kanyarodik a kérdőjel: meg­­oldható-e a termékek csomago­lása? És fordítva. A csomagoló­anyag-gyártók a mondók, nem Orgoványi Gábor rajza 6 kockáztatnak. Minek fogjanak hozzá egy-egy újdonságnak tet­sző csomagolószer kimunkálá­sához, amikor a­­mezőgazdasági üzemek érdekeltsége — már ami a miből, mennyit termeljenek kérdését illeti — változó. Talán a mainál jobban egyez­tethetők az érdekkülönbségek, aminek eredményeként nyilván­valóbbá válhat a felismerés: az élelmiszerpiac fejlődése az ipari anyagokat és eszközöket gyár­tók tevékenységére is hat, ami viszont nemcsak a hazai élelmi­szertermelést befolyásolhatja, hanem a szocialista országok milyen igényeinek kielégíthetősé­gét is. Nem beszélve a fejlődő országok piacán kínálkozó lehe­tőségekről: komplett gyárak, technológiák, termelési rendsze­rek szállítói lehetünk, ami élel­miszerexportunk növelését is segítené .. S mert mindez csak fejlett ipari háttérrel valósítható meg — hangsúlyozzák a tanulmány szerzői , mielőbb fel kell szá­molni exportlehetőségeink gaz­daságosabb kihasználásának gátjait, az élelmiszer- és cso­magolóanyag-gyártás elégtelen­ségét, minőségi hiányosságait. MOLNÁR J. GÁBOR Hagyomány Szellemi exportunk az 1930-as években Napjainkban sokat beszélünk a műszaki, szellemi export népgazdasági fontosságáról. Érdemes felidéznünk azt, hogy ez a folyamat hogyan indult meg az 1930-as nagy gazda­sági válság idején repülőgép-tervezőink körében. Magyarországon az első világ­háború alatt jelentős repülőipar született, amelyet a békeszerző­dés értelmében megsemmisítet­tek. Megmaradtak azonban azok a szellemi erők, elsősorban az érdeklődő ifjúság körében, ame­lyek életcéljuknak tekintették a repülőgépekkel kapcsolatos ter­vező és műszaki munkáikat. A fiatalok már 1921-ben megalapí­tották a Műegyetemi Sportrepü­lő Egyesületet és ott kezdték meg saját erőből könnyű kis sport­repülőgépeik tervezését és épí­tését. Az egyesület egyik alapí­tója és „hajtómotorja” Lampich Árpád szigorló gépészmérnök volt — mai szóval élve igazi „manager” típusú ember —, aki kitűnő szaktudással tárgyalt, tervezett, irányította gépei épí­tését a kis műhelyben. Lampich Árpád 1930-ig hat repülőgéptípust tervezett és ezekből az egyesület műhelye tíz példányt készített el. Ezek kö­zött volt a három világrekordot elért és az e gépkategóriában szokatlanul hosszú észak-európai túrarepülés nyomán világhíres­sé vált L–2 Róma típus is, fe­délzetén Bánhidi Antal ifjú pi­lótával. Nem csoda tehát, hogy a repülő világ elismerő figye­lemmel tekintett Lampich Ár­pád munkáira. Nem így idehaza. 1930-ra a magyar repülés akkori vezetői már az olasz és német ajánla­tok alapján kívánták a magyar polgári és katonai repülést ki­alakítani. Ugyanakkor a mű­egyetemen belül a fasizálódó diákegyesület, a „Hungária” ér­vényesítette befolyását az addig önálló sportrepülő-egyesületben is. Ekkor kapta Lampich Árpád Theodor Hopfner szállodatulaj­donos ajánlatát, hogy vállalja el az önálló osztrák repülőipar alapjául szolgáló kis gyárának műszaki irányítását. Lampich Árpád örömmel vál­lalta az akkor még független­ségét őrző Ausztriában ezt a fel­adatot. Csak kiérkezése után látta meg, hogy a dolog teljesen kezdeti állapotban van és rá vár annak megvalósítása. Hopfner és Lampich felkeres­ték a már ekkor dúsgazdag Dr. Oetker sütőporgyárost, hogy készítenek részére egy igényei­nek­ megfelelő magánrepülőgé­pet. Dr. Oetker kifogyhatatlan volt az igényekből: teljes kom­fort legyen a gépen, több motor­ja legyen, szárazföldi és vízi birtokaira egyaránt eljuthas­son vele stb. Hopfner elképedt, Lampich azonban rendületlenül tárgyalt és előnyös üzletet kö­tött az első komoly közép-euró­pai kétéltű repülőgép (amfibia) megépítésére. A munkához ki­hívta Samu Béla szigorló gé­pészmérnököt és hárman elké­szítették az összes műhelyrajzot és számítást, olyan sikerrel, hogy e típusból később még 16 példányt építettek Ausztriában. A második nagy vállalkozás a Habsburg-család részére készí­tett kétmotoros szárazföldi tú­ragép volt. Harmadik gépük görög meg­rendelésre készült: könnyű, két­motoros reklámrepülőgép volt, amely világító betűkkel járt ak­koriban Athén éjszakai egén. Ezután megkapták a várt oszt­rák állami megrendeléseket is. Sorozatban gyártották Lampich Árpád felsőszárnyas, kétüléses iskolarepülőgépét, kétszárnyú könnyű túragépeit és 450 lóerős (körülbelül: 330 kilowattos), két­üléses, kétszárnyú felderítő re­pülőgépeit — 1938-ig közel száz repülőgépet! Ekkor az üzem már Wiener- Neustadtban, a Hirtenberg fegy­vertröszt keretében működött, ahol Lampich Árpád lett a re­pülőgépgyártás műszaki igazga­tója. Itt tartóztatták le a néme­tek, náciellenes tevékenység vádjával, és tolonco­lták haza 1938. augusztusában, egy szál ruhában. Itthon a Légügyi Hivatal szé­kesfehérvári repülőgépjavító üzemében, majd Győrben ka­pott állást. Itt érte a felszabadu­lás. Eddigi küzdelmes életútja új ösztönzést kapott: a párt meg­bízásából összegyűjtötte a meg­maradt repülőgépeket, majd Esztergomban a motorosrepü­­lőgép-gyártás műszaki vezetője lett. 1956 januárjában 58 éves korában, egy váratlan szívro­ham vetett véget értékes alko­tó életének. Esztergomban te­mették el. WINKLER LÁSZLÓ MOZAIK Mi van a programban? A 10. számban közölt 13. , feladat megoldása: A függvény jelölése INT (p). Szóban kifejtve: leállás­kor a gép kijelzi a legna­gyobb egész számot, amely egyenlő p-vel vagy kisebb nála. Ez úgy is kifejez­hető, hogy a program törli a tizedesvesszőtől jobbra álló számjegyeket. A feladatra nem érkezett helyes megoldás.

Next