Műszaki Lap, 1908 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1908-01-05 / 1. szám

2 MŰSZAKI LAP 1908 ipari tekintetek figyelembe vételével különösen sérel­mesnek kell jeleznünk a 22., 30. és a vele kapcsolatos 81. §§-t. A 22. § kimondja azt, hogy kik lehetnek a kamara tagjai. Ezek sorából kizár igen sok egyént, a­kik nem oklevélen alapuló kualifikációjuk, de egyéni tudásuk és reátermettségük alapján a jövőben csak a kamarai tagok számára fentartani kívánt műszaki munkakört eddig a legkielégítőbben látták el. Ezen­­ tehát eddig szerzett jogokat kobozna el, s másodrangba sülyesztené azokat, kik már eddig is vezető állásokat foglaltak el. Már ez is sérelmét képezi ipari érdekünknek. De sok­kalta sérelmesebben, sőt az ipari fejlődés gátló aka­dályaként jelentkezik a 30. § b) pontja, mely a kamarai tagok számára fentartani kívánt munkakört részletesen fölsorolja. A gyakorlati életbe átültetve ugyanis azt jelentené e pont, hogy az, a­ki műszaki tevékenységet kifejteni kíván, okleveles minősítést elnyerni tartozik. Ámde tudjuk, hogy az oklevél nem jelent egyebet, mint azt, hogy annak tulajdonosa a gyakorlati élet tapasz­talataiból leszűrt igazságokról tanulmányai alapján tudomást szerzett, s így alapot nyert arra, hogy a gyakorlati életben gyorsabban haladhasson előre az olyanoknál, a­kik ezen előtanulmányokat nem végezték. Nem tagadható azonban az, hogy csak a gyakor­lati élet az igazi mestere a leghasznosabb tudásnak, a tapasztalatnak, nem tagadható, hogy egy oklevéllel nem bíró egyén sok évi tapasztalat és magánszorgalom útján époly hasznos előharcosává válhat ipari és mű­szaki életünknek, mint bármely oklevelet elnyert egyén, s tudjuk végül, hogy igen sok vállalatnál előforduló műszaki munkálatok, melyeket a tervezet ugyancsak a kamarai tagok hatáskörébe utal, nem igényelnek oly magas elméleti képességet, mint a­minőt műegyetemi oklevél bizonyít. Nemcsak az oklevéllel nem bíró mér­nökök érdekébe ütközik tehát ezen 30. §. b) pontja, de egyenesen sérti az ipari vállalatok önrendelkezési jogát is, mert a tervezet azt parancsolja, hogy az állás betöl­tésénél nem kizárólag az egyén alkalmas volta legyen egyedüli irányadó, hanem az, váljon az illető kamarai tagságra jogosult-e vagy sem. Könnyen elképzelhető, sőt igen gyakori az olyan eset, a­midőn egy ipari vál­­lalat egy megüresedett vezetői állást azon műszaki segéderővel tölti be, a­ki hosszabb gyakorlat útján teljesen elsajátította a gyártás minden részletét, ismeri annak minden titkát, fortélyát, sőt lehet, hogy tanul­mányaival is hozzájárult a vállalat fellendüléséhez. Ily hasznos erőt mellőzni ilyenkor képtelenség, az pedig, hogy ily becses munkaerő figurative segéderő marad­jon s a vezető állásra egy okleveles, minden gyakorlati tudást nélkülöző mérnök neveztessék ki pictus-masculus­­ként, még azoknak sem állhatott szándékában, a­kik az okleveles mérnökök érdekében e törvényjavaslat meg­alkotásához a kezdeményező lépéseket megtették. Nem hihetjük, hogy a törvény tervezői szemük előtt tartották volna az igazi élet ilyen követelményeit, melyekhez hasonló nagy számban fordul elő, s melyek minthogy a legszorosabb kapcsolatban vannak az ipari vállalkozással, sőt annak sokszor létérdekét képezik, imperative szükségessé teszik, hogy ezen 30. § b) pontja, mely a 81. §-ban büntető szankcióval is láttatik el, a törvényjavaslatból feltétlenül kikü­szöböltessék. Ezekben bátorkodtunk röviden vázolni azon nagy érdekcsorbulásokat, a­melyeket ipari életünk a törvény­­tervezet egyes pontjai következtében szenvedne. Újból kötelességünknek tartjuk hangoztatni, hogy ily műszaki kamara felállítását sem időszerűnek, sem szükségesnek nem tartjuk. A­mennyiben azonban Nagyméltóságod ezen néze­tünket osztani nem méltóztatnék, úgy arra kérjük Excellenciádat, hogy a — hallomásunk szerint — össze­hívandó szaktanácskozmányon egyesületünk képviselte­­tését is megengedni méltóztassék, hogy szóbelileg elő­adandó egyéb érveink és a gyakorlati életből vett pél­dák felhozásával álláspontunkat újólag is igazolhassuk s eleje vétessék egy oly törvény megalkotásának, mely az igazi vállalkozást nemcsak sérti, de önrendelkezési jogától nagyrészt megfosztván, igen sok esetben lehetet­lenné teszi. Maradván Nagyméltóságodnak alázatos szolgái: Budapesten 1907. évi november hó 22-én. A magyar vasművek és gépgyárak országos egyesülete. Förster sk. Dr. Loósy sk. elnök, vezértitkár. HEGGESZTÉS NÉLKÜLI LÁNCOKNAK ÚJ ELJÁRÁS SZERINT VALÓ ELŐÁLLÍTÁSA. Irta: Zachara Rezső. Ismeretes dolog, hogy az ipari célokra szolgáló láncokat még mindig úgy készítik, hogy a gyűrűvé hajlított szemeket összeheggesztik. Ezen eljárás szerint készült láncok szilárdsága többé­­kevésbbé bizonytalan, mert a legpontosabb és leg­­egyöntetűbb eljárás mellett is előfordulnak tökéletlen láncszemek, a­melyek azután az egész lánc sziládságát illusorikussá teszik. A hegyesztés tökéletlensége ugyanis abban áll, hogy a szemeket még a leggondosabb munka mellett is, úgyszólván lehetetlen teljesen összeheggesz­­teni. Különösen vastagabb láncok (pl. horgonyláncok) szakításánál észlelték, hogy a szemek végei csak a szé­leken forrtak össze. Az ilyen láncnak húzási szilárdsága természetesen kisebb a láncanyagénál. Azért hegyesztett láncoknál 5—6 szoros biztonságot szoktak alapul venni. Van azután a heggesztési eljárásnak egy nagy hibája, hogy a szemeket nem lehet pontosan egyforma méretűre csinálni. Azért az ilyen lánc lánckerékben használva, a teher mozgatásával rángatódzik. Ez pedig tudvalevőleg nagyon hátrányos a láncra; a legtöbb láncszakadás ilyenkor történik. Végül hátránynak betudható még az a körülmény

Next