Műszaki Lap, 1927 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1927-01-01 / 1. szám
2. oldal ' " 7. MŰSZAKI LAP 1. szám olasz mérnöktörvényre való hivatkozás, továbbá érzelmi effektusok kiváltása, de semmiféle konkrét adattal sem támasztja alá, hogy a kérdéses munkák fentartása tényleg közérdekű és hogy azonkívül e munkák tényleg főiskolai elméleti szaktudás, azaz felső mathematikai ismeretek nélkül el nem végezhetők. 1923. évi július hó 24-én kelt 1393. sz. olasz törvény, mely „a mérnöki és építészeti címnek és hivatás gyakorlásának védelméről“ szól, ép ellenkezőjét bizonyítja, mint amit a Kamara ezen törvényből felterjesztésének támogatására kíván elérni. Az olasz mérnöktörvény csak a kultur-mérnökökre és építészekre vonatkozik, azonban a gépészmérnökök, vegyészek és kohászok e törvény rendelkezése alá nem tartoznak. A kultur-mérkökök és építészek, akik önállómagángyakorlatot folytatnak, nem kötelesek a kamarába belépni. Az olasz törvény nem avatkozik a magánipar belügyeibe és nem rendelkezik az alkalmazottak vezető állásai fölött. Az olasz törvény csak utasítja a bírói és közigazgatási hatóságokat a kultúrmérnöki és építészi hivatás gyakorlatába vágó szakértői munkálatokat és egyéb megbízásokat a lajstromba bejegyzett egyéneknek juttatni, de ezen utasítás nem is kötelező, mert a törvény kimondja azt is, hogy szükség vagy célszerűség esetében a lajstromba be nem jegyzett személyek is megbízhatók ily munkákkal. Ezen állapot eddig is fenállott nemcsak Magyarországon, hanem minden ipari államban és Olaszország mint iparszegény állam csak most szabályozta azon kérdést, mely már kb. 50 év óta miinden kulturállamban rendeztetett. A tények azt mutatják, hogy a bíróság és közigazgatási hatóságok célszerűségi szempontból nem a diplomát, hanem az elismert tudást és rátermettséget respektálják. Az olasz törvény a felsőipariskolát végzettek és autodidakták előremenetelét és utánpótlását a legmagasabb állásig, a magánipar szabad mérnökválasztási jogát és a szabad szellemi versenyét meg nem akasztja, a rátermett szakemberek ambícióját meg nem fojtja, mert az olasz törvény expressis verbis kimondja, hogy jelentős fontosságú művekre kiírt nyilvános pályázatokon bárki részt vehet, azokat el is végezheti és csak az építkezés körébe tartozó bizonyos művek kivitele — épúgy mint eddig nálunk is — csak mérnök-építész felelőssége mellett végezhető. Senkinek semmiféle kifogása nem volna, ha a kamara a példaképen hivatkozott olasz törvény végrehajtásait híven átvenné, mert az olasz törvény jogos érdekeket nem bánt, egzisztenciákat ki nem végez, hanem felemel és e törvénnyel csak 50 éves mulasztást pótolt. Azonban sokkal komolyabban veendő a Kamara által felterjesztett indokolásának másik pillére, mely érzelmi effektust vált ki. Az indokolás szerint nagy költségek árán tartunk fen főiskolákat, a társadalom a fiatalságot ezekbe az intézetekbe abban a kettős reményben küldi, hogy így egyfelől a társadalom különböző irányú szükségleteinek kielégítését szakemberek nevelésével megbízható módon biztosítja, másfelől pedig, hogy a jövő generáció képes legyen a tanulmányaira fordított időt, munkát és költségáldozatot a maga javára kellőképen gyümölcsöztetni és megélhetését a befektetett áldozatoknak megfelelő színvonalon biztosítani. Az indokolás szerint nemcsak a mérnökök, hanem az ügyvédek és orvosok is, akik számára pedig az állam már a múltban közérdekből kiváltságos jogokat biztosított, kedvezőtlen helyzetben vannak, de legrosszabb helyzetben vannak ezidő szerint a mérnökök, kiknek munkaköre még semmiféle védelemben nem részesül. Képzettségéhez és jogos reményeihez mért pozíció, illetve munkaalkalom aránylag kevés áll az országban rendelkezésére, viszont a főiskola sok százával ontja évente a mérnököket. Ezzel szemben az indokolás szerint a felsőipariskolát végzettek nevelésére fordított áldozatok kielégítő gyümölcsöztetése biztosítva van, mert rendes életmód és átlagos szorgalom mellett az életben számadásukat mindig megtalálják, sőt az eredmény sok esetben jogos reményeiket messze meg is haladja és közülök kevés munkanélküli van az országban. A Kamara véleménye szerint a közérdek szempontjából semmi esetre sem hanyagolható el az, hogy annak a rétegnek, amelyet súlyos köz- és magánáldozatok árán nevelnek, a maga helyén való alkalmaztatása intézményesen biztosíttassák. Az „ipari erők szabad érvényesülésé“-nek e kérdésnél való hangoztatása a Kamara véleménye szerint csak frázis, mely elé maga az ipar, illetve a mögötte levő tőke szokta a legnehezebben elhárítható akadályokat gördíteni, mihelyt az üzleti érdek és konjunktúra vagy más ok azt indokolja. Az az ellenvetés, hogy a mérnöki munka fentartása a termelést indokolatlanul megdrágítaná nem helytálló, mert a mérnöki rendtartás a munkadíjra nézve a szabad egyezkedés jogát biztosítja, a kamarai tagok száma pedig a munkaalkalmakhoz viszonyítva oly nagy, hogy a mérnökök versenye a mérnöki díjak és fizetések indokolatlan felszöktetését kizárja. Ezek előrebocsátása mellett vizsgáljuk meg, vájjon indokolt-e a mérnöki munkaalkalmak monopolizálása a műszaki társadalomnak egy kiváltságos osztálya részére. Ha elfogadjuk azon érvet, hogy ez idő szerint a mérnöki munkaalkalmak hiánya miatt a főiskolát végzett mérnökök elhelyezkedni nem tudnak, míg a felsőipariskolát végzettek közül alig van munkanélküli, akkor a viszonyok javulásáig e gazdasági és szociális válság csak átmeneti jelleggel bírhat és a nevezett munkaalkalmak fentartása csak addig volna indokolt, ameddig a rossz gazdasági helyzet folytán e védelemre szükség van. Bármely törvényes intézkedés azonban a jogegyenlőség felborulásával a műszaki társadalmat két részre bontaná. A Mérnöki Kamara az egyik kategóriát tönkre tenné, anélkül, hogy saját, kategóriáját felsegítené. Sajnos, de meg kell állapítani, hogy a mérnöki társadalom valóban támogatásra szorul és hogy az ország érdeke is, hogy ezt a támogatást elnyerje, mert a mérnökök kereseti lehetősége, jövedelme és egész életstandardja mélyen le van nyomva. Ez az osztály magában foglalja az ország legnagyobb szellemi értékeit, munkájukon nyugszik a nemzeti kultúra továbbépítése és így ezen osztály leromlása a nemzet kultúrája és kulturális alkotó