Művezetők Lapja, 1901 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1901-01-10 / 1. szám

MŰVEZETŐK LAPJA, fogalom tekintetében önmagával benső ellentétben áll­jon? ezt higyje, a ki akarja. Budapestnek minden kétséget kizáróan megvan művészies ösztöne; neki nem hiányzik a szép iránti nyílt vonzódása, dacára a csüggedés, mint kisérő jelenség egyes benyomásának, mely néha-néha itt-ott mutatkozik. Hogy egy kiállítás sikeres befolyását érezhetővé tegye, úgy mindenek­előtt szükséges, hogy megfelelő kiállító vegyen azon részt, ép­gy szükséges egy érdeklődő közönség is. Ez tény. De meg kell még továbbá azt is jegyezni, hogy nem annyira a faja a kiállított objectumoknak, mint azok­nak kivitele az, a­mi az egésznek benső értéket köl­csönöz. Tárgyak, melyek a szemlélő érdeklődését semmi módon nem képesek magukra vonni, elvesztették a kiállí­tásra nézve létjogosultságukat; olyan tárgyak pedig, me­lyek csak történelmi értékkel bírnak, múzeumba valók. Tehát minél inkább kifejezést talál ezen rendszer, annál érettebb a gyümölcs és annál egyenesebb az út a kitű­zött célhoz. Egy kiállítás kell, hogy versenyjelleget öltsön az iparban, lehetőleg föltűnést keltve sem téveszsze el cél­ját, hogy a műbarát közönség érdeklődését emelje. Az egyik megköveteli a másikat. Ha a kiállítók helyesen vetik meg alapját, a közönség bizonyára rátalál. Nem szabad félreérteni, hogy a műiparnak bizo­nyos nyomás alatt kell működnie, mely alkotó erejére bénító hatást gyakorol, mindennek dacára még korlátolt helyzetben is kell, hogy mesterére valljon és magát keresztül küzdje, mert ezen iparnak ma már nemcsak a paloták és múzeumok, hanem minden ajtó nyitva áll és szívesen látott vendég minden háznál. A kiállítás annak éltető ereje és elősegítő közvetítője az általános jóhoz. Hogy tehát a kiállítás nem egészen olyan volt, mint a­milyen Budapesthez arányítva lehetett volna, nem annyira az érdeklődő közönségen, mint a kiállítók részérőli csekély részvételen múlt, Így tehát az évenkénti kiállításhoz való ragaszkodás kétszeresen szük­séges és ezen szakma lankadatlan kitartással nyilván­valóan mindkét részről nyerni fog. A­minek hiánya leginkább föltűnt nekem, azok mi, szövetkezeti kartársak voltunk, mert hogy mi ott hiányoz­tunk, az a közömbösséghez nagyon közel áll, hisz mi sem vagyunk a műipar legrosszabbjai és milyen gyakran jöhet alkalmazásba egy még ki nem használt jó eszme, mely ott a nyilvánosságnak átadva, megtalálhatja gyü­mölcsét; talán ezen szakma erőpróbái által kedvezőbb vélemény érhető el a közönségnél, mely sokszor előíté­letektől áthatva még gúnyolódva a vállait is vonogatja és a hazai műipart indokolatlan bizalmatlansággal fogadja. Műipari szövetkezeti kartársak! Nem volna lehet­séges a legközelebbi kiállításon a szövetkezetet egy gyűjteménnyel képviseltetni ? egy hosszú év fekszik még előttünk addig! Vonjunk el néhány szabad órát és szen­teljük e célnak. Nekünk ez semmi esetre sem árthat; foglalkozzunk kissé behatóbban e tárgygyal. Egy kis jóindulattal és az ügy iránti szeretettel ez nagyon könnyen lehetséges, hisz ez csak tőlünk függ és nekünk csak keresztül kell akarni vinni. Rajzok és tervezetek szintén fölvehetők ezen gyűjteményben. Hogy mi az első esetben kevesen leszünk, nem tudom, hogy ugyan mit árthat az, de igyekezzünk minden megragadható alkalommal ezen szakmának bará­tokat keresni; keressünk alkalmat, hogy érdeklődést kelt­sünk azon személyekben, kik a tömegből akár tehetség, akár állás által kitűnnek, hogy befolyásukat ezen ipar javára megnyerhessük. Én rövid idővel ezelőtt egynéhány nagy tehetségre valló munkát láttam kartársaktól, elő vele­ és tovább kell szőni, nem pedig sutba dobva molyosodni hagyni! Haladjunk az erő és tudás csekély mértékének tudatá­ban, de fogjunk örömmel és gondtalanul a munkához, majd meglátjuk, mi fog napvilágra jönni; semmi esetre sem kell majd magunkat e miatt szégyenleni. Bármily korlátolt lesz is a kezdet, mégis örülni fogunk, hogy annak nehézségeit leküzdöttük. A modern rendszer az ő isteni vegyülékével áll rendelkezésünkre előkelő, erő,­­ világosság és szellem­mel bíró művészektől az összes iparágak számára több műben. Ezek által egy roppant hálás tér kínálkozik; ezek egy új kulcsot hordanak kezükben számunkra. Igen megörvendeztetne, ha erre vonatkozólag ez iránt érdeklődő kartársakkal levelezésbe léphetnénk. Losonc, 1900. december 11. Beki János: 1. szaru. Magyarország malomipara a török hódoltság idejében. Takáts Sándor dr. a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle ez évi 6-ik füzetében Magyarország malomipa­rának XVI. és XVII. századbeli történetéhez igen érdekes adalékokkal szolgál. Ausztriának önző s Magyarország gazdasági érdekeit megrontó politikája — úgymond­­ a hadsereg élelmezésénél ötlik leginkább szemünkbe. Magyar gabonával és magyar borral még a Magyar­­országon állomásozó katonaságot is csak kivételesen élelmezték. A mesterséges eszközökkel leszorított olcsó magyar gabona tulajdonképpen csak arra volt jó, hogy mint drága osztrák liszt jöjjön itthon forgalomba. A végvárak és a sereg részére gabona helyett ugyanis többnyire lisztet szállítottak. A szállítás Nussdorfig, illetőleg Bécsig szálakon történt s csak Bécsben rakták át fedetlen, nyílt hajókra. A lisztet mindig hordókban szállították; egy hordóba 6, 7, 8 vagy 9 mázsa liszt fért. Természetes, hogy a katonák részére szállított liszt nem tartozott a legfinomabbak közé. Akárhányszor jelentik, hogy lehe­tetlen a küldött lisztből élvezhető kenyeret sütni. Ennek oka részben az volt, hogy a lisztet nagyban hamisították s keverték. Az 1661—64. évi háború idején például hét mérő rozshoz három mérő búzát, három mérő árpát és

Next