Művezetők Lapja, 1934 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1934-01-01 / 1. szám

2 MŰVEZETŐK LAPJA XXXVII. évf. 1. szám­ nyi segélyt, 23.995.83 pengő özvegyi végkielégítést, 15.481. — pengő állásnélküli segélyt, 15.880.44 pengő hadisegélyt, 10.023.48 pengő rendkivü­li segélyt és 9.970.— pengő végkielégítési segélyt fizetett ki, összesen 1.662.653 pengő 31 fillér értékben. A Szövetség segélyintézményei matematikailag megállapított biztosítás­technikai alapon működnek és azok mai tőketartaléka közel 1 millió pengő értékű ingatlanba van fektetve. A háborús áldozatokból Szövetségünk is kivette részét, amennyiben a tőketartalékból 11/5 millió koro­na értékű hadikölcsönt jegyzett, amely körülmény, valamint az inflációs és egyéb értékpapír veszte­ségek érzékenyen sújtották Szövetségünket, és fő­leg ennek kell tulajdonítani azt a sajnálatos körül­ményt, hogy Szövetségünk legutolsó közgyűlése az eredeti segélytáblázatok számszerű összegeit a mate­­matikai mérleg alapján megállapított összegre volt kénytelen megváltoztattatni. A gazdasági helyzet rosszabbodása folytán mind többen váltak állásnélkülivé és főleg olyanok is, akik még a korhatáron túl is állásban maradtak volna és ezzel a segélyeket igénybevevők aránytalanul gya­rapodtak, míg az új tagok utánpótlása úgyszólván stagnált. A tagutánpótlás stagnálását nemcsak a gazda­sági helyzettel lehet indokolni, hanem azzal is, hogy a művezetői állások egy részében a technikai követel­mények folytán magasabb elméleti képzettségű egyé­neket alkalmaznak, kik a művezetői tevékenységet nem annyira hivatásszerűen, mint inkább csak át­menetileg gyakorlatszerzés végett gyakorolják mind­addig, amíg sikerül nekik valamely magasabb állást elnyerni, amidőn helyüket ismét a kezdők foglalják el. Kem­ kívánunk vitába bocsátkozni afölött, hogy ez mennyiben felel meg a vállalatok és a magyar ipar érdekeinek? Erre minden vállalat előbb-utóbb úgyis önmaga adja meg a választ. Nekünk az adott helyzet­tel kell számolni és tagjainkat azok körében kell ke­resni, akik munkakörükből és a munkaadók és mun­kások közötti kapcsolatból eredő helyzetükből ki­folyólag velünk azonos foglalkozásúak és érdekűek. Az összetartozandóság érzete már a megalakulástól kezdve annyira kifejlődött az iparvállalatok és üze­mek vezetői és szaktisztviselői között, hogy úgy­szólván rangkülönbség nélkül valamennyien Szövet­ségünk keretében tömörültek és egymással karöltve igyekeztek megoldani azokat a kérdéseket, amelyek­kel akkor még sem az állam, sem a vállalatok nem foglalkoztak. Azóta a helyzet lényegesen változott, de nem lett kielégítő, mert a kötelező társadalombiztosítás, a lehető legrosszabb időben a kereseti lehetőségek bizonytalansága mellett a munkaadóknak és alkal­mazottaknak igen nagy megterhelésével egy majd­nem elérhetetlen — a létfenntartáshoz azonban mégis csekély járadékot biztosít, de csak annak, aki rok­kantságáig vagy 65 éves koráig a tagságát fenn tudja tartani. Az évi 6000, E­P és azon felüli jövedelemmel bíró kartársaink a kötelező biztosítás keretéből kiestek, a kisebb fizetésűek által elérhető rokkantsági és öregségi segély kevés a megélhetéshez, a vállalati nyugdíjpénztárak nagyobb része kihalásra van ítélve, azonban valami kiegészítő segítségre mégis rá lesznek szorulva a munkából kidőlt kartársaink. Ezt a segít­séget van hivatva a Szövetségünk nyújtani, a társadal­mi és erkölcsi támogatáson kivül. Ezért kell minden üzemi­, iparvállalati, bányai, műhelyi vezető- és szak­­tisztviselőnek, valamint akik ily állások betöltésére képzettségüknél és gyakorlatuknál fogva hivatva vannak, Szövetségünk tagjává lenni. Ezért kell min­den tagnak arra törekedni, hogy a még Szövetsé­günkön kiind állókat felvilágosítsák és tagjaink sorába való belépésre ösztönözzék. Ha sikerülni fog hazánk összes számottevő üzemi és ipari szakembereit SZÖVETSÉGÜKEI táborába hozni, akkor bizonyára minden tagtár­sunk az erkölcsiek mellett az anyagiakban is meg fogja találni számítását és az egész művezető tábor egy szebb jövőnek nézhet elébe, a magyar ipar bol­dogulása és továbbfejlődése pedig egy gondtalan és megelégedett művezetőtábor kezében biztosítva lenne. A víz sebességének csökkenése a csőveze­tékekben a vizkő- és rozsda lerakodások következtében. Minden szakember előtt ismeretes, hogy a vizkő- és rozsdalerakodások a csővezetékek teljesítményeire bénító hatással vannak, és eddig csupán kézzel fog­ható bizonyítékok nem állottak rendelkezésre. A németországi aacheni műegyetemen igen érdekes és fontos kísérletezéseket folytattak abból a célból, hogy a csőhálózat belső falának a rozsda és egyéb be­­maródások által eldurvult felületei mily befolyással vannak a víz áramlására. Vízkő- és rozsda­ üledéknél két tényező gyakorol befolyást az áramlásra : a csőkeresztmetszet csökke­nés és a belső csőfal durvasága.Gyorsan eltávolítható vízkő legtöbbnyire a cső belső falára rakódik egyen­letes vastagságban. Ez az eset áll fenn legtöbbnyire a sárgaréz csöveknél és kondenzátoroknál, vagyis a csőkeresztmetszet a lerakódott réteg vastagságá­nak arányában csökken. Vascsöveknél a vízkőlerakódások a csőfal rozs­­dásodása folytán, a leváló rozsdarétegekkel össze­­állva, a cső belső falai részben egyenlőtlenül szűkítik­­a keresztmetszetet, részben kiálló púpok fordulnak elő, r­észben pedig érdes fel illet­őek lesznek. Az ily­­módon szűkült és érdessé vált belső falú csőhálózat csökkenő teljesítménye leginkább észlelhető az egyenletes energiaforrás mellett elérhető egyenlő nyomás hatása által. Ha a víz továbbítását eszközlő szivattyú egyen­letes nyomást gyakorol a hálózatra, mint p. o. egy melegvízfűtőberendezésnél, mely túlfolyó tartánnyal bír, vagy pedig a járműmotorok szivattyúhajtású vízhűtésénél, amidőn a víz áramlását előidéző hajtó­erő egyenletes, akkor a vízsebesség is egyenletes marad. A cső keresztmetszetének csökkenésénél az átmenő vízmennyiség ugyanolyan arányban csökken, feltéve, hogy a cső belső felülete változatlanul marad. Ez egész pontosan egyezik, mert a cső belső falain fellépő fékező súrlódás főképpen a csőfal simaságától függ és a csőfal és csőkeresztmetszet aránya kereszt­metszetcsökkenésnél csak igen lassan növekedik. (Folytatás a 7. oldalon)

Next