Művezetők Lapja, 1938 (41. évfolyam, 1-12. szám)

1938-01-01 / 1. szám

MŰVEZETŐK LAPJA XLI. évf. 1. szám. és különösen a bányasegéd- és altiszti kar igényeit és jogos várakozását. Mégis, ha figyelembe vesszük, hogy a 4400-as rendelet kb. 1500 embernek adta visz­­sza minden lényegesebb ellenszolgáltatás nélkül az elvesztett tagsági idejét s hogy elismerte teljesen kilátástalan anyagi körülményekkel küzdő egyes bányatárspénztárak tagjainak szerzett jogait s végül, ha figyelembe vesszük, hogy a bányanyagbérbiztosí­­tási ágazat által a régi társ­pénztáraktól átvett tar­talé­kvagyon (amely sok társpénztárnál csupán adós­ságból állt) kb. csak 10—15%-át tette ki annak az összegnek, amelyre pl. egy O. T. I. vagy M. A. R. I. rendszerű biztosításhoz szükség lett volna, akkor — meg kell állapítanunk, hogy az 1927—28-as rendszer, — amely túlzottnak éppen nem mondható járulék­szolgáltatások mellett a­ magára vállalt nagy felada­tokkal és terhekkel — mint később látni fogjuk, tisz­tán a saját anyagi erejéből meg tudott és a bánya­­nyagbérszolgáltatások 256­0-os feljavítása után is meg tudott volna küzdeni — a tömeges panaszok ellenére sem mondható rossznak. A komoly bajok csak 1929- ben kezdődtek, amikor az O. T. I. és M. A. R. I. öreg­ségi és rokkantsági biztosítás megszervezésével kap­csolatban felmerült e két intézmény rendszere és a hányanyagbérbiztosítás rendszere között mutatkozó, lényegi és formai különbségek megszüntetésének,­­ nevezetesen pedig ez intézményeknél szerzett váro­­mányi jogok kölcsönös beszámításának, illetve el­ismerésének, továbbá a p/P-oS nyugbérszolgáltatási rendszerre való áttérésnek­ szükségessége. A Törvényhozás (1925. évi XXXIV. t.-c.) a bánya­­nyugbérbiztosítás rendezésének rendeleti úton való megoldását csak átmenetinek szánta s ezért a nép­jóléti, később pedig a belügyminisztérium az O. T. I-­­val és a munkaadókkal együtt állandóan foglalkozott olyan gondolattal, miként lehetne ezt a kérdést a szerzett jogok sérelme nélkül véglegesen megoldani. Mivel a munkások állandóan sürgették a bányanyag­­bérek felemelését, s mert erre az 1927—28. évek pénz­ügyi eredménye is lehetőséget nyújtott, az O. T. I. szakvéleménye és előterjesztése alapján a népjóléti minisztérium 6100/Eln. 1928. és az ezt kiegészítő 600/Eln. 1929. sz. rendeletével elrendelte a bánya­­nyugbéresek egy havi nyugbérének megfelelő egyszeri segélyösszeg kiutalását és a nyugbéreknek 1929 ja­nuár 1-től kezdődőleg 25 é/v-al való állandó jellegű felemelését. Ugyanekkor részben helyt adott a munka­adóérdekeltségnek ama kívánságának is, hogy a bánya­­nyagbérágazat a célra nem vezető ideiglenes meg­oldások helyett fokozatosan térjen át az O. T. I. 6/6-os rendszerére és evégből 1929 január 1-től a fent­­említett rendeleteivel a bányanyagbérbiztosításban is bevezette az O. T. I., illetve a M. A. B. I.-éval teljesen azonos, a tényleges keresetek után igazodó járulék­­fizetési rendszer s a járulékkulcsot az I—XH-ik munkásnapibérosztályokban 5.25, az A—H. altiszti napibérosztályokban pedig 6.25o/0-ban szabta meg, ami később a szükséghez képest 5.50, illetve 6.50o/0-ra lett felemelve. A m­l­ugb­érszolgáltatások hasonló rend­szerű megváltoztatására azonban nem került sor, ellenben a 6100-as rendelet a járulékfizető rendszer megváltoztatásának természetes és szükségszerű kö­vetkezménykép kilátásba helyezte, hogy az 1928 de­cember 31-ike után szerzett várományi időre eső nyugbérszolgáltatások egy későbbi időpontban az O. T. I. öregségi és árvasági biztosítási elvek szerint fognak rendeztetni. Ugyancsak 1929 január 1-én lépett életbe, hogy az eddigi 45 éves életkorral szemben, korra való tekintet nélkül bányanyugbérbiztosításra kötelezett minden munkavállaló, aki a bányatörvény hatálya alá eső üzemben dolgozik s ugyanez a rendelet adott helyt azon régi és méltányos kívánságnak is, hogy a föld alatt legalább 25 éven keresztül dolgozó altisztek és vájárok már 60 éves korukban nyugdérezhetők legyenek. Hogy további fejtegetéseink teljesen érthetők le­gyenek, meg kell emlékeznünk arról is, hogy az O. T. I. öregségi rendszerű járulékfizetésre való át­térést igen küzdelmes tárgyalások előzték meg amiatt, hogy minden érdekelt meg volt győződve arról, hogy ez a rendszer úgy a munkaadókra, mint az összes munkavállalókra nézve igen nagy tehertöbbletet fog jelenteni. Ez a felfogás az évek folyamán még csak fokozódott, hogy pl. a nyugbérek felemelésére irá­nyuló számtalan kérelemben ezt a körülményt majd­nem kivétel nélkül mint legfőbb indokot említik. Egyes intézkedések nyomán meg lehet még azt is állapítani, hogy ez alól a téves felfogás alól még a legjobban beavatottak, sőt, az illetékes hatóságok sem tudták kivonni magukat. Valóban, ma azok a vállalatok, amelyeknél jók a kereseti viszonyok, e címen túlságosan igénybe vannak véve azokkal a vállalatokkal szemben, ame­lyeknél kedvezőtlenebbek a kereseti lehetőségek s így nemcsak azt a tehertöbbletet kell viselniök, amely az új rendszer alkalmazottaik arányában rájuk há­ramlik, hanem viselniök kell azokat a terheket is, amelyeket ez a rendszer már munkaadók s ezek al­kalmazottainak vállairól — bár célzatosság nélkül — levett. Mivel a járulékokat a munkaadók alkalma­zottaikkal közösen fizetik, e tényből következik, hogy a jobb kereseti viszonyok között élő alkalmazottak is osztozkodnak munkaadóikkal e méltánytalan és idegen terhek viselésében. Egyes vállalatok, illetve ezek alkalmazottai, je­lenleg 84 pengő körül mozgó évi országos átlaggal szemben egy biztosított után 100—110 pengő járulék­terhet is viselnek, míg az O. T. I. kerületi pénztárai­nál nyilvántartott több mint 6000 várományosnál ez az átlag legfeljebb évi 55—60 pengőt tesz ki, szemben pl. az 1936. évben egy dolgozóra eső évi kb. 86—87 pengő nyugbérteherrel, vagyis ezek egyazon összegű nyugbérekért 40—50%-kal kevesebb járulékot fizet­nek, mint más várományosok, illetve azok munkaadói. Még ennél is nagyobb eltérések mutatkoznak az egyes napibérosztályok és nyug­b­é­rc­sopor­t­o­k között. Itt hasonlóképpen, mint a vállalatok közti viszony­latban, a magasabb fizetési kategóriák nemcsak a sa­ját biztosítási terheiket viselik, hanem pótolniuk kell azokat a hiányokat is, amelyekkel az alacsonyabb fo­kozatok kevesebbet fizetnek, mint 1927—28-ban fizet­tek. 1927—28-ban a legalacsonyabb IV. nyugbércso­­port nyugbérjárulékának évi összege 70,56 pengőt, a legmagasabb I. csoporté pedig 168 pengőt tett ki. Jelenleg egyenlő összegű nyugbérek ellenében az évi 190—430 pengő körüli legmagasabb járulékokkal szemben egyes csoportok járuléka oly csekély (évi 17—37 pengő, tehát alig negyede az 1927—28-as járu­léknak), hogy azokért még a leghumánusabb bizto­sítási elvek alapján sem lehet a többi tagok súlyos sérelme nélkül megfelelő nyugdért nyújtani. (Folytatjuk.)

Next